Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
1991 .február 9., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Nyírbátor évszázadai címmel állandó kiállításon mutatják be az ősi település múltját, népi hagyományait. Az íves mennyezetű termek, folyosók kellemesen hűvös levegője fogadja a látogatókat. (Bal oldali képünkön) Régi háztartási eszközök a kiállításon. (Felső képünkön) Horváth Péter: ZENE, KLARINÉTRA Ha rajtam múlna, nem választanék más szülőket magamnak, és megint ott születnék meg a kétvonalas cénél, amelyet a vonósok oly dideregve húztak a forradalmi, szovjet operettben. Apám színházi zenész volt, csurákos. Ő legalábbis így hívta a hangszerét, soha nem nevezte klarinétnak. Finom, fekete fából készül a csurák, hangja a lágy kis dé-től a sivító, háromvonalas á-ig terjed. Fényes fémbillentyüit apám maga tisztogatta, még anyámnak sem volt szabad a hangszerhez nyúlni, de még ahhoz a cigarettatárcához se érhetett, amelyben apám a fúvókába való, különleges, finom nádjait tartotta. Apám lefekvéskor mindig kottát olvasott az ágyban, éppen úgy, ahogyan mások könyvet olvasnak. Ha jó kedve volt, és nem volt nagyon álmos, akkor szimfóniákat olvasott nagyzenekarra. Időnként kisimult, máskor elborult az arca, így tudni lehetett, mikor ér vidám, mikor pedig sötét, drámai részhez. Néha összecsukta a kottát, és lehunyta a szemét, tudtam, hogy a partitúrában ilyenkor ismétlőjel van, apám fülében most timpanik dübögnek, és harsonák zokognak, de pontosan úgy, ahogyan azt az imént a kottában olvasta. Ha fáradt volt vagy gondjai voltak, akkor könnyebb melódiákat olvasott, vidám menüetteket és virtuóz scherzókat, ha pedig végképp ki volt készülve, akkor táncdalokat lapozott át, ahogyan mások krimit olvasnak. Szelíd, barátságos ember volt különben, s csak azért hívták gonosz pikulásnak, mert a hamis hangokat nem tudta elviselni. Úgy fájtak neki a hamis hangok, mint ahogyan a foga fáj másnak. Ilyenkor nem tudott jralkodni magán, és üvöltött, íoay az isten b... meg, maga Tiiért fúj bét ott, ahol a kottában :é van, meg hogy miből gondolják a tisztelt elvtársurak, nogy ilyen egy szinkópa, egy riola vagy egy pontozott nyol- ;ad? Ez nem közös tulajdon, imiből kedvükre lophatnak, ez egy zenemű, tisztelt kollégák, ez kérem egy kotta! S a tisztelt kollégák szinte megbűvölten nézték, ahogyan ott toporzékol a zenekari árokban egy apró, tüskehajú őrült, nekivörösödve pattog, mint egy gumilabda, és üvölt, és azt mondja nekik, hogy a szakra- mentumát maguknak, maguk vandálok, maguk elvetemült gyilkosok és nem zenészek, maguk megölik a muzsikát, R edíg a muzsika halhatatlan! la véletlenül hibátlanul játszották a tisztelt kollégák a napi operettet, apám akkor is szentségeit, és azt mondta nekik, hogy a szívük helyén metronóm van, úgy zenélnek, mint egy géppuska, pedig itt csak magunkon kell győzni, ide nem kell terror, ide szív kellene, de úgy látszik, szívük az már nincsen maguknak. És ilyenkor jogos felindultságában megivott egy féldecit a színházi klubban. A szesztől még érzékenyebbé vált a belső hallása, a kolléga elvtársak még bele se kezdtek a következő czipferbe, ő máris felkiáltott: ne így, az istenért, előbb teremtsék meg magukban a csöndet, mert ha nem tudnák, a zene mélyén csönd van, minden hang ebből a csendből bukkan elő, mert e? a csönd, ha nem tudnák, az Úristen csöndje. Persze a tisztelt kollégáknak én ezt hiába mondom, mert a kollégáknak ez arabusul van, és a tisztelt kollégák magyarul se tudnak. A kollégák sandán néztek rá, és azt mondták neki, Jenő, te olyan gonosz vagy. Ettől a mondattól apámnak annyira megfájdult a szíve, hogy szinte megszűnt dobogni. Megivott még egy féldecit a színházi klubban, de attól meg annyira eltompult, hogy összevissza játszott, és a kollégáknak igazuk volt, amikor rászóltak, hogy aki más szemében a szálkát is kiszúrja, az a magáéban a gerendát miért nem veszi észre. Szégyenében megint felkapaszkodott az emeleti klubba, de ott már nem szolgálták ki, át kellett támolyogjon a szomszéd italboltba. Ivott, mint a gödény, mégse könnyebbült meg. Bánatában elővette a csurákját, és játszani kezdett. Hörgött és vonított az a szép- mívu hangszer, sírt és zokogott az a drága nád, azután vinnyogni kezdett, mígnem elcsuklott a hangja. Apám magába roskadva ült a kocsmaasztal mellett. Ez a mi életünk, dadogta a szájtátiak- nak, ez a Kibaszott, hatalmas szünetjel. Újra belekezdett a maga rögtönözte divertimentó- ba, de a borisszák ráüvöltöttek. Jenő, baszd meg, ne légy ilyen gonosz, hagyjad már abba, inkább fizetpnk neked még egy kevertet! És apám, ez a szelíd, barátságos ember, a muzsikának a mártír szentje, akit soha nem lehetett efhallgattatni hatalmi szóval, szót fogadott a lumpen elemeknek. Döntötte magába az ingyen féldeciket, hogy egészen belefáradt a létbe. Mire nagy nehezen visszatalált a színházba, lebotorkált a zenekari árokba, és lehuppant a zenekari székébe, hát nyomban elaludt. Hiába intett neki a karmester, ..aztán már nem is integetett. Örültek, hogy ő nem játszik, mert akkor mindenkinek könnyebb. Anyám táncosnő volt. Annyira imádta a táncot, hogy még viselősen is a színpadra lépett, igaz, csak a tánckar hátulsó sorában. Elől négy, hátul négy partizánlányka a forradalmi szovjet operettben: el lehet gondolni, a közönség egyből kiszúrta, hogy én is ott táncolok, nem rejtett előlük a szűk gimnasztyorka. Az a pocakos partizán bekapta a legyet, vihogtak a nézők. Anyám nem törődött a vaskos bekiabálásokkal, egyre csak apámat nézte. Apám lent, a zenekari árokban fújta a csurákját, aztán egy harminchat taktusnyi szünetben felhágott anyámért a világot jelentő, korhadt deszkákra, a karjába hozta le onnan a zenekari árokba, lefektette a letakart cimbalomra, és miközben fent a színen tovább táncolt a partizánkórus, és fölöttük vörös zászlók lengtek, és a vonósok olyan dideregve húzták a kétvonalas cét, hogy az átlényegült vibrátónak tetszett, anyám megszült engem. Előadás után bebugyoláltak a kellékestől kapott vörös lobogóba, lobogóstul becsomagoltak egy brácsa tokjába, és úgy vittek a tájbuszig abban a farkasordító hidegben, mint egy drága hangszert. A tájbusz órákig zötykölődött a truppal hazafelé a fagyos éjszakában. Apám előadás után megivott egy felest, útközben dünnyögött hozzám, míg égető lehelletetől el nem andaiodtam. A többi táncosnő hátul a mamámat gondozta, jól van, mondták neki, ne bőgj már, nagyobb csapás is érheti az embert, mint egy nem kívánt fruska! Nem azért bőgök, mondta anyám, az a baj, hogy minden erőmet kiadtam és nem tudok mozdulni, pedig táncolni szeretnék örömömben. Nézzétek meg, nyöszörögte végül elfeketült szájjal, ugye, mindene megvan? A táncosnők előre botorkáltak hozzám a sötét, zötyörgő buszban, áthajoltak a dudorászó apám satnya kis válla fölött, és úgy néztek rám, szőrös, szuszogó va- rangyosbékára, aki voltam a vörös zászlóban és a brácsátokban, mintha csodát látnának, mintha már akkor sejtették volna, hogy én leszek a világ legnagyobb sejmája. VILLÁNYI LÁSZLÓ: Fa Biztos voltam abban, miért mászom a fára, pontosan láttam a legszélső ágon, indultam könnyedén, indultam fölfelé; rámesteledett, reggel értem kiabáltak, de csak másztam, kapaszkodtam, másztam, s minden mozdulattól váltak kuszábbá, megvastagodtak és megnyúltak az cigak; már nem érnek hozzám a hangok, nem villannak alattam a kolostor kövei, egyensúlyozok: ismeretlen táj fölött. id. Szabó István fafaragása Oláh János: FÉNYÉVNYI MESSZE Verebek csivognak, az óra csendbe’jár, a falon képek a megáld időben, ott van a légpuskás, kegyetlen ifjúság fényévnyi messze tcivolodva tőlem, s a mohos udvaron, a diófák alatt komótos foltokban táncol tovább a Nap. CSÁK GYULA: Figyelmeztető táblák Csehov egyik hőse elhanyagolható bűnnek érezte, hogy rablógyilkosságot követett el, ugyanakkor gyötrődve kérte Isten bocsánatát, amiért a gyilkosság napján, amely történetesen böjti napra esett — szalonnát evett. Távolinak, idegennek, s talán megmosolyogtatónak tűnik ez a nyakatekert erkölcsi felfogás, holott ma is közöttünk él, noha segédeszközök ezrei próbálnak hasonló eltévelyedésektől óvni bennünket. Az utcánkban például építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember, mely figyelmeztet: „Vigyázat! Építkezés! Közlekedés a túloldalon!” Miután a járókelő ezt elolvassa, egyáltalán nem lépked a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapicskol, és kíváncsian kukucskál be egy résen. Odabenn óriási daruk mozognak, s mindeniken ott virít a felirat: „A daru hatósugarában állni tilos!” Kinyújtogatják hosszú nyakukat a daruk az utcára is, de egykedvűen sétálgatunk alattuk. „A vezetővel beszélgetni tilos!” — olvassuk a villamos első peronján, s valaki csaknem mindig cseveg a vezetővel. A villamos belsejében, a „Terhes anyák részére” fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülü birkózó ül, mellette egy terhes anya — áll. Ahol az a felirat van, hogy „Dohányozni tilos!” — ott rendszerint vágni lehet a cigarettafüstöt. Ha egy ajtón azt látjuk, hogy „Idegeneknek belépni tilosr — oda majdnem bizonyosan beinvitál bennünket a kíváncsiság. Több ezer munkást foglalkoztató gyárban jártam egyszer, ahol puszta szórakozásból huszonkét feliratot számoltam meg, amelyek tanácsa, figyelmeztetése, óvása senkit—engem sem—akadályozott abban, hogy nemlétezőknek tekintsék a feliratokat. A közlekedésrendészeten dolgozó ismerősömet megkérdeztem: hányféle tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem: van-e figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek meg? A válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvos barátomtól megkérdeztem: akad-e olyan sérülés, amit elkerülhetett volna a páciens, ha a táblák által előírt módon közlekedik? Azt felelte: nincs. Szélesebb körű nyomozás után kiderítettem, hogy manapság hozzávetőlegesen hétezer féle, általános értékű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések többségének megsértése nem közvetlen, törvényes felelősségre vonással, ezért bátran megsértjük. Éppen ebből a gyakorlatból következően felvetődhet: kell-e ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok jegyében élünk, nyilvánvaló lenne a hasznuk, ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtár olvasótermében, az akkor sem fütyö- részne, ha nem lenne csendre intő tábla a falon. A táblák jótékony hatását mégsem kérdőjelezhetjük meg teljesen. Mint ismeretes, az első „táblagyártó” ember Mózes volt. Neki támadt az ötlete — vagy Mástól kapta a sugallatot —, hogy bizonyos szabályokat kőtáblákra véssen. Csakhogy ezek erkölcsi-magatartásbeli szabályok voltak! Ez az ötlet aztán hatalmas lendületet adott későbbi korok szabályalkotóinak. Az ő két kőtáblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek szabályozzák az emberi együttélést. Olyan roppant mennyiségű a szabály, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs, aki mindet ismerné. Hát még aki mindet be is tartaná!? Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették és kik fejlesztik manapság tovább, nehéz lenne pontosan kimutatni. Semmi okunk azonban, hogy jóhiszeműségükben kételkedjünk. Távolról sem akarnék hát szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agytornászként elbibe- lödöm a gondolattal, és belekérdezek a levegőbe: megvan- e a kellő körültekintés, megfontoltság a, .táblás témák” föllelé- sénél és kiszögezésénél? Az nem vitatható, ha egy földi vándor számára — mégha gépkocsin vagy repülőn vándorol is—jól jön az útirány jelzése. Helyén való-e viszont, ha azt olvassuk egy irodában, hogy „Távozás előtt oltsd el a villanyt!”, avagy „Ügyelj a tisztaságra!”, ellenben sehol nem lelünk olyan táblát, hogy „Mellőzd az intrikát!” és „Légy jó mindhalálig!” Háttérbe szorul hát az erkölcsi intelem, és előtérben a praxis. így aztán semmi csodálnivaló, ha egy fegyelmezett állampolgár komolyan veszi, hogy „Virágot tépni tilos!”, ellenben a virágágyás mellett nemi erőszakot követ el egy kiskorún, és — akár Csehov hőse — ez utóbbi vétkét minősíti a kisebbnek. Divatos bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkodást nem igénylő reflexjelenség, ami valamennyi ember ösztöneiben él. Vagyis jól tesz- szük, ha kiírjuk, hogy „Kéretik a lábakat letörölni!”, azt ellenben szükségtelen kiírni, hogy „Kéretik nem háborúzni!” — hiszen ez utóbbi amúgy is be- lénktápláltan létezik. Sajnos: nem így van. Magyarországon jelenleg okkal s joggal kemény küzdelem folyik, hogy elsajátítsuk az anyagi gyarapodás tudományát. Helyes és szükséges. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy ezzel automatikusan együtt jár az erkölcsi gazdagodás? És ha nem jár együtt, ér-e valamit az anyagi javak birtoklása?
