Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám

1991. február 28., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — MAGYARSÁG A SZOMSZÉD ORSZÁGOKBAN 7 DR. BENKE JÓZSEF A Trianon-szindróma BENES „AJÁNDÉKA" Az 1919. szeptember 19-én a saint-germain-i békével meg­alapított Csehszlovák Köz­társaság soknemzetiségű ál­lam lett: a 13,7 milliós lakosság fele volt cseh (6,8 millió) és ke­vesebb mint hetede (14 száza­lék) szlovák (1,9 millió). Rajtuk kívül a lakosság negyedét alko­tó (3,5 millió) német, kevesebb mint tizedét kitevő (1,2 millió) magyar mellett csaknem 483 ezer ruszin is élt (a statisztikák hallgatnak egy több százezer fős populációról, a cigányság­ról). Amilyen igazságtalan volt a Trianonban véglegesített ma­gyar—csehszlovák határ men­tén élő, több mint 90 százalékos többségű magyar etnikumú te­rületeknek az új államhoz csa­tolása, ugyanolyan igazságta­lan volt az, hogy az 1919-ben a Kárpátalján élő 234 cseh (vala­mint az itteni lakosság keve­sebb mint 5 százalékát alkotó, kevesebb mint 40 ezer szlovák) „elvitte” a csaknem félmilliónyi ruszin és a több mint negyed­milliós magyar anyanyelvű po­pulációt (összesen 792 ezer embert). Nem csoda, hogy a későbbi elnök, Benes megriadt, amikor látta, hogy Clemenceau és Loyd George mindent meg­adtak (úgyannyira, hogy az első elnök, Masaryk már ugyanez évben odaígérte Kárpátalját a szovjeteknek, amit 1943-ban Sztálin születésnapjára az ak­kori elnök, Benes szerződés­ben rögzített is, hogy azután másfél év múlva ténylegesen is átadjanak). A Masaryk ígérte Kelet-Euró- pa Svájca helyett a népek börtö- ne jött létre, még akkor is, ha az ún. csehszlovák demokrácia megengedte a kommunista párt szabad működését, amit törté­nelemhamisítóink ab ovo a demokrácia létének tekintettek az elmúlt évtizedekben. Azzal persze az ún. magyar vezetők nem törődtek, hogy több tíz­ezer, Csehszlovákiában rekedt magyar értelmiségi nem kapott állampolgárságot és kénytelen volt szülőföldjét a 20-as évek elején elhagyni; amint ezeket az sem zavarta, hogy ugyaneb­ben az időben a 800 ezres Kárpátaljáról 168 ezer (ruszin és magyar) ember tántorgott ki; amint az sem, hogy az ún. de­mokratikus Csehszlovákiában a 20-as évek elején végrehajtott földreform kisebbségellenes volt (az igazságtalanság Kár­pátalján a leginkább szembetű­nő: a szétosztott 1/4 millió hold­ból a lakosság 95%-át kitevő rutének és magyarok 7%-ot kaptak; a többit cseh és szlovák telepesek), amint a vallás erő­szakos megváltoztatására irá­nyuló politika sem. És mindezek az első világhá­ború után elkövetett atrocitások szóra sem érdemes botlások­nak minősülnek a kommunistá­vá tett második világháború utá­ni Csehszlovákia nemzetiség­ellenes intézkedéseihez ké­pest. A szenvedő most is az ország három nagy nemzetisége. Kö­zülük a magyarság nemcsak azért, mert — a némethez ha­sonlóan — bűnös, sőt fasiszta nép volt (volt? — Szabó Miklós képviselő úr szerint, 1989-es „könyve” alapján, a „fasiszta nép fogalmát nem... enyhítheti a kritikai elemzés... reakciós nép” kategóriává), hanem a két fasiszta nagyhatalom vezetői által 1938-ban, az etnikai viszo­nyok figyelembevételével az igazságtalan trianoni diktátu­mot korrigáló I. bécsi döntés következtében visszacsatolt Dél-Szlovákia (12 ezer km2”; az 1,1 millió lakos csaknem 90%-a magyar!) miatt is (emlékeztetni kell arra, hogy ez nemcsak „Dél-Szlovákia” volt, hanem Kárpátalja egész alföldi jellegű sávja Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal). Kezdjük az etnohistóriai té­nyek bemutatásával. Az a tér­ség, melyről az alábbiakban szó lesz, a 900-as évek legele­jétől az 1900-as évek elejéig Magyarországnak legalább annyira integráns része volt, mint Székesfehérvár környéke, vagy — ha szabad ilyet monda­ni — talán még inkább: volt idő, amikor ez a táj volt Magyaror­szág (a Magyar Királyság). Ne szoruljon össze az ember torka, amikor a Felvidék váro­sainak etnikai képét, adatait szemléli? A tucatnyi város 228 ezer lakójából nincs 33 ezer a szlovák (a ruszin és a cseh), mindössze 14%! Az antant- hatalmak ,,abéke és az igazság nevében” kijelentik, hogy a ha­tárok el fogják választani Ma­gyarországot Csehszlovákiától (és Romániától), és ezen hatal­mak kötelesek az így meghú­zott természetes határok mögé visszavonulni. Az alábbiakban azonban csak annak a 49 014 km2 terü­letnek a kérdéseivel foglalko­zunk, amely ma is Csehszlová­kia részét képezi. Ezen a csak­nem félszázezer km2-es terüle­ten élő lakosság nemzetiségei közül a magyar a legnagyobb; 91%-a az ún. Dél-Szlovákiá- ban, tehát a jelenlegi magyar— csehszlovák határ közelében él. Alapvetően erre a mintegy tízezer km2-es térségre kon­centrálunk. Betelepülés és betelepítés A honfoglalás idején szinte lakatlan volt a Felvidék legna­gyobb része: hatalmas erdősé­gek borították. A magyarság e térségben is az alföldi jellegű sík vidékeken és dombvidéke­ken települ meg a Duna bal part­ján, valamint a Duna nagy mel­lékfolyóinak (Vág, Nyitra, Ga- ram, Ipoly) völgyeiben, illetőleg a Tiszába ömlő két nagy folyó, a Hernád és a Bodrog—valamint ezek nagyszámú mellékfolyói­nak — völgyeiben és az ezeket szegélyező dombvidékeken. A XI. században csak egy betele­pülésről van tudomásunk: a be­senyőkéről a Vág völgyébe, 1064 táján (lehet, hogy Géza fejedelem német telepesei kö­zül egyesek — 980 körül — a mai Pozsony térségébe is eljut­nak). 1150 táján telepíti be II. Géza király a szászokat, fran­kokat, flamandokat és vallono­kat egyebek közt a Szepesség- be, amelynek német elnevezé­se Zips (e telepítésnek is kö­szönheti Szepes vármegye, hogy az ország talán legváro­siasabb területi egysége; nem kevesebb mint 9 város volt itt, míg a csaknem kétszer na­gyobb területű, lakosságára nézve pedig csaknem három­szor akkora Nyitra megyében mindössze három), az ide tele­pített lakosságot hívták cipsze- reknek; a Nyitra-völgyi nagy szénmedence környékén az akkor Hauerlandnak nevezett térségbe; valamint Pozsony környékére (Pressburger Land). Azt lehet mondani, hogy a Felvidék a tatárjárásig alapve­tően magyarok (és németek) által lakott terület. A tatárpusztí­tás, 1242 után következik Zó­lyomtól, a sebes vizű Garamtól keletre eső térségekbe a tót (szlovák), a lengyel és az orosz (rutén) lakosság bevándorlása (és telepítése a nagybirtokok­ra), s ezen betelepülések — betelepítések után jó két évszá­zaddal később, a XV. század­ban kezdte magát megkü­lönböztetni szlovák néven (ami­ben jelentős szerepet játszott az ide is átterjedő huszita hábo­rú). A század végére (XVI. szá­zad elejére) tehető a Po­zsony—Nyitra—Léva—Lo­sonc—Rimaszombat—Rozs­nyó—Kassa (—Ungvár—Mun- kács — Beregszász — Nagyszöllős) magyar—szlovák (ruszin) etnikai határ kialakulá­sa, amin alapvetően nem vál­toztatnak a következő száza­dok háborúi, szabadságharcai (csak a kuruc háborúk 80 ezer halottba kerültek), járványai (a Rákóczi szabadságharccal csaknem egy időben dühöngő pestis halottainak száma ha­zánkban 480 ezer), vagy a re­formkor két évében, 1831/32- ben lesújtó kolera (237 641 ha­lottat hagyott maga után) és egyéb csapásai. A XV. században még nem vesztett jelentős teret a harma­dik legnagyobb etnikum, a né­met. Néhány évtized múlva, 1550 táján jelennek meg a vlachok (jelentése ekkor inkább: pász­tor) tömegesen a Felvidék leg­északibb, leginkább hegyes te­rületein, mindenekelőtt Árva vármegyében. Ez a század nagy változáso­kat hozott, hiszen a hódoltság elsősorban zömében magyar­lakta területeket érintett, ahon­nan a lakosság részben a Ma­gyar Királyságba, részben az Erdélyi Fejedelemségbe mene­kült, majd a török kiűzése után ellenkező irányú vándorlás kez­dődött, amelyben a szlovákság is erőteljesen részt vett. így to­vább keveredtek az etnikai vi­szonyok: korábbi színmagyar térségekben nagy szlovák szi­getek jöttek létre. Flogy mit je­lentett a 150 éves török uralom, azt mutatja, hogy Mátyás Ma­gyarországán még minden 5 állampolgárból 4 magyar volt, az első magyarországi nép- számlálás idejére ötből már csak kettő! így érte ezt a vidéket is az erős kapitalizálódás, ami továb­bi demográfiai átstrukturáló­dással is járt. Ehhez járult a szegényebb, az eltartóképes­ségük határát már a XIX. szá­zad végére elért vidékekről való nagyarányú el-, mindenekelőtt kivándorlás (az előbbi célállo­mása Budapest, az utóbbié ál­talában Amerika). A szlovák politikusok (és né­hány parvenü tudósuk) nem veszik észre, micsoda különb­ség van a tudatos, önként vál­lalt, saját országuk sikerére büszke más nyelvűek asszimi­lációja (mint amilyen volt a szá­zadforduló évtizedeiben lezaj­lott) és a között, amikor az asz- szimiláció céljából megfoszta­nak valakit állampolgárságától, kiutasítanak szülőföldjéről stb. így nem csoda, hogy rohamo­san csökkent a magyarság lé- lekszáma: az 1921-es 21%-ról 10%-ra, 1950-ben; 1,1 millióról 30 év alatt 354 ezerre fogyott. Már az első földreformnak is az volt a célja, hogy megbontsa a magyarság etnikai egységét: cseh, morva és szlovák tele­pesfalvakat hoztak létre a ma­gyar nagybirtok felosztásával, kizárva a juttatásból a magyaro­kat. Ez, ha lehet, még fokozot­tabban áll a II. világháborút kö­vető földreformra: ekkor is csak szlovákok kaptak, de a kitelepí­tett módosabb magyar paraszt- gazdák helyére nemcsak északról, a hegyekből hoztak szlovák családokat, hanem a Magyarországról érkezetteket is az ő gazdaságaikba telepítet­ték, tovább zilálva ezzel is Dél- Szlovákia etnikai szerkezetét. A közigazgatás átszervezése (a területrendezések: észak­déli irányban rendkívül hosszan elnyújtott járásokat hoztak lét­re), a magyar iskolahálózat részleges felszámolása (a 40- es évek vége után viszonylagos megnyugvás következett egé­szen addig, amíg a magyarfaló G. Fiúsak került a főtitkári, majd elnöki székbe: a 70-es években csaknem háromszázzal csök­kent a magyar iskolák száma, a 77 ezer magyar általános isko­lás száma 48 ezerre zsugoro­dott stb.), az új — a pártállam lebomlása utáni, mai Cseh és Szlovák Köztársaságban elfo­gadott — földtörvény látható kisebbségellenes (magyarelle­nes) tendenciája mind azt mu­tatja: jaj annak a polgárnak, aki magyar. Talán nem is kell felhívni a figyelmet arra, hogy micsoda hamisítást végeztek a derék polgári és szocialista cseh és szlovák statisztikusok. Akkor, amikor az emberek nem tudták, hogy „lesz” Trianon, 1910-ben 1,7 millió ember, az összlakos­ság 58%-a szlováknak, 880 ezer magyarnak (30%), 200 ezer németnek (7%), 100 ezer ruszinnak (3,5%) vallotta ma­gát. Cseh sehol. Á már nyugodt, konszolidált körülmények kö­zött végrehajtott 1930-as nép- számlálás 300 ezer magyarral kevesebbet mutatott ki. A prole­tárdiktatúra győzelme azután meghozta a népek felszabadu­lását. 1950-ben a magyarok száma jóval kevesebb, mintfele lett a 10 év előttinek, a némete­ké pedig harmincadára zuhant (de még a ruszinoké is majd­nem felére olvadt). Beteljesült a történelem: az új ország népei, legyenek szlovákok, csehek, magyarok, németek vagy ruszi­nok, egyaránt ugyanazt az át- kos sorsot kapták, amit a leg­egyszerűbben csak szocializ­musnak nevezhetünk. Itt min­den adat manipulált volt, min­den egyetlen célt, az idegen szuronyok hegyén ülők uralmát szolgálta. Lakosságcsere, emigráció Az 1930-as évek végén, német expanziója, a Szudéta- német Párt, valamint a szlovák Hlinka Párt 1939-ben együtte­sen hatottak oda, hogy Cseh­szlovákia felbomlott. Az első bécsi döntéssel 1938 végén mintegy 12 ezer km2-ren 1,1 millió ember visszatért hazánk­hoz, akinek (még ekkor is) több mint 80%-a magyar volt. Meg­indultak a „ népességcserék’’: a visszakerült területekről szlo­vák seg ítséggel 50 ezer szlovák és 31 ezer cseh lakos költözött el (míg 5000 szlovákot a ma­gyar hatóságok utasítottak ki). 1939 márciusában a maradék Szlovákiából a szlovák kor­mány 140 ezer cseh lakost kényszerített távozásra. A ma­gyar hatóságok által foganato­sított népszámlálás szerint a visszacsatolt területeken a szlovákság létszáma 1 %-kal csökkent, míg a magyarok ará­nya 4%-kal nőtt a tíz évvel ko­rábbihoz viszonyítva (Szlová­kia fővárosában, Pozsonyban ekkor, 1940-ben került több­ségbe — 50,5% — a szlovák­A kassai dóm (Archív felv.) ság, a 15 ezer cseh kitelepítése révén). 1945-ben — a török uralom alóli felszabaduláshoz hasonló — hatalmas, de tipikusan politi- /ca/'indíttatású emigrációs folya­mat bontakozott ki. A németek döntő többsége (120 ezer fő) elmenekült vagy kitelepítették. Zuhanásszerűen csökkent a ruszinok száma, ami az 1945. június 29-én Szovjetunióhoz került. Kárpátaljára (30 ezer fő), illetve Csehország városainak németek által üresen hagyott javaiba való áttelepítésének (10 ezer ember) következménye. A magyar kisebbség kérdését a szlovák kormány kitelepítéssel kívánta megoldani. Áz első hónapokban sor került az 1938—1944 között Szlovákiá­ba betelepült magyarok kiutasí­tására (32 ezer fő). A lakos­ságcsere következtében 74 ezer magyart telepítettek ki Magyarországra. 1945 őszén és 1946 folyamán több mint 44 ezer magyart deportáltak Csehországba (több mint fele a populációnak 1949 után vissza­költözött eredeti lakhelyére). A magyarok számának csökke­nésében az ún. reszlovákizáció játszotta mégis a legnagyobb szerepet (aminek „csúcspont­ja” 1946-ban volt): a kampány eredményeképpen 327 ezer „kérvényt” fogadtak el. Ez azt jelentette, hogy a magyarok száma 407 ezerrel csökkent ezen akciók következtében. 1970-re a szlovákiai magyar­ság lélekszáma meghaladta az 552 ezret, még így is lényege­sen elmaradva a 90 évvel ko­rábbi, az 1880-as 575 ezertől. A magyarság helyzetének „javu­lását" mutatja, hogy egy félmil­liós populáció egy évtized alatt csaknem 8 ezer fővel növeke­dett, s 1980-ban elérte az 560 ezer főt! Jellemző, hogy ezen az ősi magyar földön a 80-as évek elején mindössze 13 olyan helység volt, amelyben a ma­gyar lakosság lélekszáma meg­haladta az 5 ezer főt (összesen 131 ezer lakossal). Az 1989. november 17-ét követő ún. ,,gyengéd forrada­lom" után\ szlovákiai magyarel­lenes hisztéria nem azt mutatja: jelentős változás — javulás — lenne várható. Bár kétségtelen tény, hogy 1989 végétől a ma­gyarság önálló politikai mozgal­mai létrejöttek, hála annak a több mint egy évtizedes erőfe­szítésnek, amelyet a Duray Miklós vezette illegális Cseh­szlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság folytatott az emberi és kisebbségi jogok ér­dekében (a magyarság képvi­selői bekerültek mind a Szlovák Nemzeti Tanácsba, mind a Szövetségi Gyűlésbe), de a szlovák nacionalista erők szél­sőséges fellépései nyomán több mint egy év eltelte után úgy tűnik: a politikai fordulat biztosí­totta esély nehezen fog valóra válni. Az identitászavarokból eredő félelem s a félelemből fakadó agresszivitás serkenti a nacionalizmust, mert hogyan másként lenne elképzelhető, hogy a 4,5 milliós szlovákság fél attól, hogy a 600 ezer magyar elnyomja, asszimilálja (termé­szetesen nem a szlovákság fél, hanem azok, akik e félelemger­jesztésből élnek). Országaink jelen gazdasági helyzetében a határok „légiesítése” nem je­lenthet megoldást, amint alig várható el az internacionaliz­mus béklyóiból szabadult né­pektől, hogy maradéktalanul megengedjék országaik által is elfogadott nemzetközi egyez­mények érvényesülését, pláne azok (nemzetközi) garantálá­sát. így ma csak az hozhatna megoldást, ha legalább a meg­levő törvények megtartását képes lenne szavatolni a hata­lom; amelyek egyébként ki­mondják: a nemzeti kisebbsé­gek tagjai — államalkotó nem­zetiségként — egyenjogú ál­lampolgárai az országnak. Vagyis egyszerre a Cseh és Szlovák Köztársaság állampol­gárai és a magyar nemzet tag­jai, akiknek természetadta jo­guk kapcsolatot tartani mind a Magyar Köztársaságban, mind az ezzel szomszédos orszá­gokban élő magyarság tagjaival személyi és kulturális szinten, vagy akár a társadalmi, tudo­mányos élet, illetőleg a politikai mozgalmak területén, mert ter­mészetadta joguk az egy nyel­vet beszélő, egy kultúrához tar­tozó, közös történelmi múlttal rendelkező embereknek a féle­lem nélküli kapcsolattartás. Az 1989 novemberi forrada­lom teremtette Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság (1990. április 20.) nem egy vezetője attól fél, hogy „szlovák szélső­ségesek az ország széthullását készítik elő”, de az igazi problé­mát a szlovákiai magyar ki­sebbség jelenti, ama „naciona­listáktól befolyásolva, akik no­vember előtt még keveset köve­teltek”. A Polgári Fórum nem egy vezetője Václav Havel tisz­tességére apellál, aki ismét mélyenszántóan fogalmazott: „Nem attól vagyunk jók vagy rosszak, hogy csehek, szlová­kok, németek, vietnamiak vagy zsidók vagyunk.” (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom