Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1991. február 28., csütörtök ...és aztán a nagy csönd Nem állítom, hogy repeső örömmel, kitörő lelkesedéssel, de mindenképpen csöndes megnyugvással, a „keveset is meg kell becsülni” megállapí­tással fogadták az érintettek a nyugdíjemelésről hozott parla­menti határozatot. Nem vett erőt rajtuk hurrá­hangulat, mert úgy vélték: jogos járandóságuk nyert ezzel — részbeni — kielégítést, mint­hogy erre már igencsak rászol­gáltak. Következésképp szó sem lehet holmi kegy gyakor­lásáról, szegényeknek juttatott alamizsnáról a társadalom, az Országgyűlés részéről. A nyugdíjas tömegek így is reagáltak a honatyák döntésé­re, és érthető okból nem küldték képviselőiket a Parlament épü­letéhez demonstrálni, hogy transzparensekkel, rigmusok kántálásával mondjanak kö­szönetét a nemes gesztusnak tetsző, valójában azonban a mai és a leendő nyugdíjasokat természetes módon megillető emelésért. Megszületett tehát az ország­gyűlési határozat, s azóta is csönd telepedett az ügyre. (Igaz, más témák körül annál nagyobb viharok dúlnak...) A nyugdíjasok várták — és he­lyenként még ma is várják — a januári és a februári emelést tartalmazó pénzküldeményt, melyet külön utalványon adott fel a nyugdíjfolyósító igazgató­ság... A pénz természetesen jön, jövöget, csak éppen késik. A februári nagy hidegben semmi csodálkozni való sincs azon, ha valami ekkora télben később jut el a rendeltetési helyére, mint ahogyan azt szeretnénk. És ahogyan arról korábban a nagy­érdeműt tájékoztatták! Most már ugyanis úgy szól a Magyar Posta közleménye, hogy az említett külön utalványok kifize­tését csak február 19-én kezd­hették el, s a kézbesítés áthúzó­dik március első napjaira. Va­gyis azokat a nyugdíjemelése­ket, melyek januárban és feb­ruárban voltak esedékesek, csak márciusban kapja kézhez a címzettek egy része. Mert több mint 5 millió nyugdíjutal­vány kifizetéséről kell a postá­nak gondoskodnia, s tessék megérteni, ez nem kis feladat... Hát nem kicsi, az-bizonyos. De az is biztos ám, hogy a társa­dalom — ezt ma már senki sem vitatja — legelesettebb, legsze­gényebb rétegét várakoztatják a februári kemény télben arra a pénzre, amelyik már januárban megillette volna! Sokaknak bi­zony még tüzelőre sem telik, hogy legalább jó meleg, fűtött szobában várja a pénzes pos­tást, aki talán majd február vé­gén, március elején érkezik. Most nincs pénzem, de majd kapok — nem mondhatja ezt a nyugdíjas atüzépnél, a boltban, a patikában, ha éppen oda szó­lítja a szükség... Szóval: megvolt a nyugdíj- emelés — papíron —, aztán kö­vetkezett a nagy csönd. Ponto­sabban szólva az olyan tájékoz­tató, mint amilyen február köze­pe táján a postáé volt. Mit mond­jak? Ennél még a csönd is jobb volt. Kár volt megtörni. H. F. Pihentető alvás Mindenki a saját tapasztala­tából tudja, hogy csak akkor friss és jó a közérzete, ha elő­ző éjjel kialudta magát. Ehhez a felnőttnek általában 8 órára van szüksége, sokszor azon­ban ez nem sikerül, és ilyen­kor fáradtan ébred. Megfigyelések és vizsgála­tok bizonyítják, hogy nem mindegy, milyen helyzetben alszunk. Legjobb a háton való fek­vés, mivel ebben a helyzetben az egész testünk elernyedt ál­lapotban van. Az ilyen fekvés főleg a migrénben szenve­dőknek ajánlott. Ilyenkor leg­jobb a vérkeringés, s ha alacsony párnán fekszünk, az agy vérellátása is. így rendszeresen frissen ébre­dünk. Nehéz, fárasztó fizikai munka után a bal oldalon való alvás előnyös. Speciális vizsgálatok azt bizonyítják, hogy fizikai munkában főleg a jobb oldali testrész izmai Ha orvos rendeli a gyógy­szert, akkor előírja, hogy milyen adagot és napjában hányszor kell bevenni. Egyes készítmé­nyeknél — különösen antibioti­kumoknál — nagyon pontosan be kell tartani az órákban meg­határozott időközt (például 4 vagy 6 óránként 1 vagy 2 sze­me), mert csak ez biztosítja, hogy a szervezetben mindig ha­tékony mennyiségben legyen jelen a gyógyszer. A problémák nagyobb része nem az orvos által rendelt, ha­nem inkább az „öngyógyszere- zés" céljából vásárolt gyógy­szerekkel adódik. A tablettákat, drazsékat több­nyire egészben nyeljük le. Vi­gyázzunk: ne fekve, s kellő mennyiségű folyadékkal ve­gyünk be ilyen gyógyszert! A folyékony, belsőleg hasz­nálandó gyógyszert kávéska­nálnyi, gyermekkanálnyi vagy evőkanálnyi mennyiségben adagoljuk valamint cseppek- ben. A kávéskanálba kb. 5, a gyermekkanálba 10, az evőka­fáradnak el, ezért ha al­váskor a test nyomása nem ezekre az izmokra neheze­dik, tökéletesebb lehet a pihe­nés. Azoknak, akik emésztési zavarokban szenvednek, a hason fekvés ajánlatos. Jót tesz ez azoknak is, akik keve­set mozognak és nem végez­nek fizikai munkát. Ebben az esetben a hasizmok eler- nyednek, tónusuk csökken, a testsúly mechanikus hatása kedvez a beleknek. Májfájdalom esetén a jobb oldalon való fekvés a legelő­nyösebb, mert így inkább biz­tosítható a májtáji testhőmér­séklet, meglazulnak a májat rögzítő szalagok, jobb az epe­kiválasztás. Ha nagyon mé­lyen alszunk és ébresztőórára sem ébredünk fel, helyezzünk egy tányérra fémpénzt vagy fémdarabkát és erre tegyük a vekkert. A csörgő hangja ilyenkor erősebb és élesebb. Dr. Hiev llia nálba 15 gramm folyadék fér. Ezek hozzávetőleges értékek, hiszen a különböző kanalak sem egyformák, de a folyékony gyógyszerek fajsúlya is eltérő (szirupfélékből például 20 szá­zalékkal több fér el azonos köb­tartalomban.) A kanalas szere­ket különösen óvatosan és elő­írás szerint kell tárolni: hűvös és száraz helyen, mert könnyen megerjednek. Ez az ízükön érezhető; az ilyen készítményt ne szedjük be! A cseppekben rendelt gyógy­szereket erre alkalmas eszköz­zel — üvegrúddal vagy csep­pentővei —igen gondosan kell adagolni. Úgy is segíthetünk magunkon, hogy a megdöntött üveg szájába kettétört, de egy­ben hagyott fogpiszkálót helye­zünk, és a rövidebb szárán le- csurgó cseppeket számoljuk meg. A gyógyszerek alkalmazása többnyire egyedi, ezért érdek­lődjünk az orvosnál vagy a pati­kában, nehogy helytelenül használjuk! Dr. K. K. „Fehér angyal” Svédországban azt tervezik, hogy jelképpel látják el a „kör­nyezetbarát” árukat. A jelképen egy fehér angyal volna látható, s mellette egy rövid szöveg, például arról, hogy az áru újra felhasználható, vagy hogy nem fehérítették klórral. A jelkép odaítélésekor nem­csak a terméknek egy-egy tulaj­donságát, hanem annak egé­szét vizsgálnák. Az ellenőrző szervezet tizenkét pártatlan tagból állna; ők a fogyasztók­nak, a környezetvédő szerve­zeteknek és a közhatalomnak az érdekeit egyaránt képvisel­nék. Az intézmény első ötévi költ­ségvetése mintegy 4 millió svéd koronát tenne ki, s ez az összeg öt év alatt fokozatosan 6,5 mil­lióra emelkedne, túlnyomórészt azoknak a cégeknek a hozzájá­rulásaiból, amelyeknek termé­kei elnyerték az „angyal stá­tust”. Hasonló jelkép már van az NSZK-ban, hamarosan lesz ilyen Ausztriában és Kanadá­ban, s foglalkoznak az üggyel az Európai Gazdasági Közös­ség szervei is. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Bözsi Bözsi néni 75 éves, vidám öregasszony. Egyedül él, s néhány tyúkon és egy macs­kán kívül senkije sincs a falu­ban. Egyik nap aztán eltűnt, tyúk­jait és a macskáját a szom­szédra bízva. Hetekig nem látta senki. A barátnői már- már rosszra gondoltak, ami­kor egy szombati napon autó állt meg a háza előtt. A kocsiból nemcsak Bözsi néni szállt ki, hanem egy ha­talmas papírdobozzal valami úriemberféle is érkezett. Akik látták őket, összenéztek: a férfi nem lehet más, mint Bö­zsi néni legkisebb unokája, aki híres sebész egy buda­pesti kórházban... Hogyan adagoljuk az orvosságot? Kaposvár egykori szép utcá­jában, a Kanizsai utcában tartja fenn műhelyét Nagy Lajos ci­pészmester. Nem szívesen engedte a fényképezést. Mint mondta: megkopott már ez a műhely, rend sincs, nem méltó környezet ez egy mester(ség) bemutatására... Nagy Lajos hetvenhárom éves, jövőre lesz fél évszázada, hogy mesterlevelet kapott. A jubileumot még megvárja, az­tán talán végleg otthagyja a kaptafákat. Végignézve a Kanizsai utcán, egyre foghíjasbb a sor. A meg­lévő házak sem túl szépek. Félő, hogy egy nap nemcsak Lajos bácsi műhelyéről, hanem a környékről is, mint történel­münknek csak nyomaiban fel­lelhető darabjáról beszélhe­tünk... Kép és szöveg: Kovács Tibor Mesterlevele fél évszázada kelt... JAVITAS TÁGÍTÁS A felnőtt ritkán fogal­mazza meg olyan tisz­tán a félelmeit, mint a gyerek. És ritkán veszi észre vagy vallja be magának, hogy kétségbeesetten „készül” az öregségre: ne maradjon egyedül, ne legyen magá­nyos. Minden életkorban a ma­gány leghatásosabb feloldá­sa a munka, a hasznos mun­ka. Aki pecázással tölti az ide­jét, annak a finom halászlé a jutalma, melyet a család vagy a barátok dicsérnek. Úgy is fo­galmazhatnánk, hogy az em­ber boldogságához nagyon sok és nagyon kevés kell. Az egyedüllét és a magányosság közötti különbséget tehát úgy oldhatjuk fel, hogy az egyedül élő ember nem magányos, ha olyan munkája van, amely örömet, kielégülést hoz szá­mára. Ebből következik, hogy a nem egyedül élő ember is magányos, ha napjai med­dőén telnek... Járjunk be egy képzeletbeli utat. Margit hatvanhárom éves. Egész életét édesany­jával töltötte, aki kilencven — Hol bujkáltál csaknem egy hónapig a nagyvilágban, Bözse? — kérdezte másnap az öregasszony egyik barát­nője. — Utaztam, Juli! Jártam én mindenfelé. Voltam Olasz­országban, Svájcban. Tudod, van Rómában egy kút, abba minden turista bedob egy pénzdarabot, hogy szeren­cséje legyen az életben... Gondoltam is, hogy az egyik éjjel elmegyek oda egy kosár­ral, és kiszedem a pénzt a kút- ból, de aztán láttam két váll­szíjas rendőrt, hátgondoltam, inkább visszamegyek a szál­lodába... — Álmodtad te ezt, Bözse! Hát Svájcban mit láttál? Ha­zudj még egy kicsit! Magány évén felül halt meg. Margitnak közben egy rosszul sikerült házassága volt, akkor is az édesanyjával laktak együtt. Margit hamarosan elvált, volt még egy-két hosszabb-rövi- debb kapcsolata, és végül azon vette észre magát, hogy az élete eltelt. Szép asszony ma is. Egyedül volt, munkát nem talált, ami kielégítette volna; édesanyja már nem volt, így csak magával törő­dött. Beteg is lett rövidesen, járta az orvosokat, nyugtáto­kat szedett, egyre komolyabb lett az állapota. Majd valaki azt tanácsolta neki, járjon társkereső klubokba vagy hir­dessen, hátha akad társa. Akadt. Össze is házasodtak. Életük érdekesen alakult... Margit nagyon boldog volt, hogy magánya megszűnt, végre munkát is talált, sőt, régi kollégáival is újra összejárt, tehát kitárulkozott, befoga- dóbb lett. Ugyanakkor a férfi az ő magányát egy szorosan — Mit láttam? Hát fene sok havat, meg a Jungfrát is! — Az meg micsoda? — Egy magas hegy, amire fölmásznak az emberek, ros- sebb a gusztusukat! — Ej, de jó mesélőkéd van! Hát Rómában talán a pápát is láttad? — Láttam, bizony! Ott vol­tam szinte mellette, amikor áldást osztott. Még integetett is nekem! — Aztán mondd, nem fá­radtál el ebben a nagy világ- mászkálásban? Volt rá elég pénzed? Hiszen még útleve­led sincs! — Nem is kellett — mosoly­gott Bözsi néni. — Csak leül­tem az orvos unokám házá­tőle függő társsal akarta olda­ni, ő határozta meg Margit munkaidejét, „kimenőit”; nem értette az asszony jókedvét. Gyanakodni kezdett, csapo- dársággal vádolta az idős és soha nem csapodár asszonyt. Az életük pokollá vált. Margit újra összeroskadt, elzárkó­zott az emberek elől, orvos­hoz járt. Újra érdekes fordulat következett életükben. Mar­gitnak azt tanácsolták, váljon el. Elváltak. Margit megint ki- virult, dolgozott, barátkozott. És következik, mint a jó szín­darabokban a harmadik fel­vonás: újra együtt élnek elvált férjével! Jóban vannak, nem kívánnak egymástól sem töb­bet, sem kevesebbet, mint amennyit kölcsönösen elvi­selnek. Margit dolgozik, a munkahelyén megbecsülik, egyelőre nem akarja abba­hagyni, a férfi már nem félté­keny. A társ nem lehet életpótló, megoldáspótló. A társ „csu­pán” segít abban, hogy meg­oldjam az életemet. S ez a legtöbb, amit egymásnak ad­hatunk. Dr. Varjasi Edit bán a színes tévé elé, aztán egyszerre ott voltam min­denfelé a nagyvilágban! Még Japánban is jártam. Ültem a tévé előtt, likőrt ittam és utaz­tam! — Hát úgy könnyű utaz­gatni! De most nem utazol el többet, mert nincs is té­véd! — De bizony van! Nem lát­tad azt a nagy dobozt, amit az unokám vitt be a házba? Tőle kaptam ajándékba! Majd jön a Józsi és beszereli. Hát mit gondolsz, Juli, hogyan tud egy magamfajta, szegény nyugdí­jas utazgatni abból a kis nyug­díjból a nagyvilágban? Hát így Igen, gondolta a barátné, ehhez viszont egy olyan uno­ka szükségeltetik, akinek ajándéktévére is telik... Tarl János néni utazásai

Next

/
Oldalképek
Tartalom