Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKOLDAL 1991. február 28., csütörtök Egyszer volt, hol nem volt, volt egy hatal­mas ország. Az ország királyának egy gyö­nyörű, szép leánya. A nagy király még az országnál is jobban szerette leánykáját, de az alattvalók is rajongtak érte. Amikor a királylányka született, egy tün­dér jelent meg a bölcsőjénél. Tündöklő aranyszelencét hozott magával, letette a gyermek mellé a bölcsőbe. Azt mondta, hogy abba a szelencébe kell gyűjteni a ki­rályleány könnyeit, amelyeket életében el fog sírni. De egy könnynek sem szabad el­vesznie, mert az nagy szerencsétlenséget hoz reá. Nosza, vigyáztak is a királykisasz- szony könnyeire. Igaz, nagyon ritkán sírt; ha sírt, egyetlenegy szivárványszínű könny­cseppecske gördült ki szeméből. A magá­nál hordott aranyszelencébe a ragyogó könnycseppet belehullajtotta. A szelencé­ben csodák csodájára igazgyönggyé váltak a könnyek. El is nevezték érte Gyöngyiké­nek. Magas hegy oldalán állt a királyi vár, ab­ban lakott Gyöngyike. Egyszer a kis király­leány nagyon unatkozott, és egy óvatlan pil­lanatban kiszökött a palota kapuján. Mesz- sze előtte egy sziklás, magas hegycsúcs ál­lott, ez csábította a legjobban. Ruhájába rejtette kis aranyszelencéjét és nekiindult a hegymászásnak. Valami csodálatosat, mesebelit képzelt el a hegytetőn. Melegen sütött a nap, amikor elindult, de beestele­dett és még mindig nem ért fel a csúcsra. Immár a hold világított neki, s alig tudott már vánszorogni. Csak könnyszelencéjére vi­gyázott, hogy el ne veszítse. Még egy utolsó erőfeszítés és Gyöngyike ájultan esett el a célnál. A hideg szél és az éhség térítette magá­hoz. Az ezüstös hold világánál körülnézett. Nem messze onnan, ahol volt, egy piciny kunyhó állott, fákkal körülvéve. A kunyhó ablakai sötétek voltak, hiszen éjszaka volt. Mégis elindult, hogy bekopogtasson. Kis­vártatva gyertyával a kezében kilépett vala­ki az ajtón. — Hát te, szép királykisasszony, hogy jöttél ide, ahol a madár sem jár? Nem tudod, hogy én vagyok a szomorú szemű asszony, akit senki sem szeret és akit a rossz embe­rek üldöztek ide? — Nagyon megéheztem és elfáradtam, megköszönném, ha ennem és innom adnál. Ha senki sem szeret, én szeretni foglak té­ged! Megfogta a kezét a jó asszony és szere­tettel bevezette a kunyhójába. Az egyszerű, tiszta kis szobácskábán megvendégelte, friss vizet is hozott neki, s mert álmos volt, le is fektette. Gyöngyike már hosszú idő óta lakott a hegytetőn, és segített mindenben a szomo­rú szemű asszonynak. Nem is kívánkozott haza. Ezalatt otthon mindenütt keresték, de senkinek sem jutott eszébe, hogy nem messze a palotától, a hegytetőn lehet. Egyszer Gyöngyike elhatározta, hogy ha­zamegy, mert nagyon hiányzott az édesap­ja. A szomorú szemű bepakolt neki enni, innivalót és fájdalmasan búcsút vett tőle. Gyöngyike gondolkodott, hogy ő mit is ad­hatna cserébe a sok jóságért, hiszen neki nincs semmije. Ekkor eszébe jutottak a könnyei. Hiszen azok mind szép igazgyön­gyök, abból adhatna egyet. Hirtelen elfelej­tette a jó tündér jóslatát, csak a hála és sze­retet jutott eszébe. A szelencéből a legszebb, csodálatosan ragyogó könnycseppet az asszonynak adta. Még egyszer lelkére kötötte Gyöngyi­kének, hogy vigyázzon magára és útjára engedte. Lefele menet elfáradt és egy ma­gasba nyúló sziklára telepedett le. Ekkor szörnyű robajjal megnyílt a föld és hatalmas víztömeg tört elő. Csak az a szikla állt ki a vízből, amelyen ült. A jó asszony kicsi háza, az apia hatalmas országa mind víz alá ke­rült. Gyöngyikének eszébe jutott a tündér jövendölése és nagyon elszomorodott. Elő­vette az aranyszelencét és minden megma­radt könnyét a tengerbe szórta. Azok leme­rültek a tengerfenékre. A messziről odakerült kagylók magukba fogadták a királyleány könnyeit és az embe­rek még ma is halásszák az igazgyöngyö­ket. Egy kagyló magába foglalja, gyöngyha­lászok kihalásszák, és senki sem sejti, hogy azok egy boldogtalan királylány könnyei. Először az oviban — Képzeld, apa, amikor ti el­mentetek, találtam kis fazeka­kat, és főztem kávét az Andi néninek. Jól megkevertem a kis tűzhelyen, és raktam bele cuk­rot is. Aztán játszottam a so­rompóval és a fakockákkal, és rendet raktam a szekrényben. Ettünk tízórait is. Amikor öl­tözködtünk, akkor Zsuzsi néni — tudod, ö a dadus —, mondta, hogy elég nehezen jön fól a lá- bomra a benti cipőm. Az udvaron sok minden van. Én a kőhajóhoz mentem először és kormányoztam. Egy kicsit fázott a kezem, mert nem volt rajtam kesztyű, s nem ültem le a kinti ülőkékre, mert ilyen hi­degben megfáznék. Mondtam a többieknek is, hogy csak akkor szabad beülni a hajóba ha meleg lesz. Ebédre valamilyen levest kaptunk, de azt nem ettem meg, mert nem ízlett; a diós tésztából viszont kétszer is kértem. Kép­zeld, olyan aranyos kis ágya­kon alszunk! Pizsamát húz­tunk, de én nem aludtam el addig, amíg az Andi néni nem adott egy puszit. Tudod, ti is mindig szoktatok nekem adni • puszit, ha lefekszem... Amíg anya nem jött értem, Judit óvó nénivel játszottunk. Volt uzsonna is, de én azt nem ettem meg, mert nem voltam éhes. Holnap is megyek, akkor majd a többi játékkal játszom. Mindegyiket ki kell próbálni. És az óvó nénik megígérték azt is, hogy megkeresik nekem a por­szívót. Tudod, én ki tudok por­szívózni, mert már óvodás nagyfiú vagyok. Érted, apa? (Lőrincz) Örökös kedvenc a Donald kacsa Párbeszéd a polcon Egyszer, amikor nem voltam ott­hon, a Bibliám megszólította az egyik könyvemet. — Te, hogy is hívnak téged? — Lábuk nyomát elmosta a víz. — Mi a véleményed Eszterről? — Örülök, hogy tetszettem neki. Egyik este egy kicsit túlzottan titok- zatoskodott. Kiküldte húgát a szo­bából, hogy az még véletlenül se pillanthasson belém. Akkor lettem a titka... — S mi benned az a mélységes mély titok, amiről még Judit sem tudhat? — Azt nem árulhatom el. Veled hogyan bánik? — Mármint Eszter? — Igen. — Azt vettem észre, megnyug­szik, ha engem lapozgat. Mostaná­ban inkább egy másik könyvet ol­vas. Állítólag az a könyv engem, vagyis egy kis részemet magyaráz­za el az olvasónak. — Boldog vagy, mert — ha más könyvön át is — foglalkozik veled? — Hát persze! Úgy vettem észre, érdekli az a könyv. — Akkor jó. Közelgett az éjjel. Könyveim el­búcsúztak egymástól; — Jó éjt! — Aludj jól! Egy mesekönyv is odaszólt: — Szép álmokat, rózsás csóko­kat...! Testvérem asztaláról a liliom bó- lintással köszönt el a nappaltól. A könyveim ebben á hónapban még nem beszélgettek. Sitkéi Eszter 5. osztályos tanuló TORNATEREM AZ ÓVODÁBAN! Kevés óvoda büszkélked­het egyelőre tornateremmel, így aztán ahol van, igazán nagyon megbecsülik az ott dolgozó óvónők, kisgyerme­kek. Az egész napi nevelő-okta­tó munkában a terem szinte sosem üres. A sok esztétikus eszköz, az óvodáskorúaknak megfelelően mind-mind ren­delkezésre áll. Az óvónők le­leményességén, hozzáállá­sán múlik, hogy milyen esz­közön ügyeskednek a gyere­kek, fejlődik bátorságuk, egész mozgáskultúrájuk. A kedvencek közé tartozik a bordásfal. Ide felügyelet nélkül ugyan nem mehetnek, de a biztonsági szabályok meg­tartása mellett — gondolok itt a szivacsok elhelyezésére és a helyes fogások begyakorlására — igazán örömmel gyakorolják a függeszkedést, mászást. Fontos ez azért is, mert a mai gyermekeket egy kicsit minden­től féltik. A fára mászás például tilos. Pedig régen ugyancsak nem volt ritka egy hatéves gyer­mek a cseresznyefán. Az aggódás, a gyakorlás hiá­nya okozza aztán a legnagyobb problémát. A kisgyermek kí­váncsi, egy-egy óvatlan pilla­natban, ha teheti, megpróbál­kozik a „felmászással”. Ter­mészetesen ösztön ez, amit ha lehetséges, ki kell elégíteni. Aztán majd a jártasság, a gya­korlás lesz az, ami megóvja a gyermekeket a későbbi bajtól. Javaslatunkra több szülő ott­honra is vásárolt gyermekének gyűrűt, és a hullahop karika is szinte minden családban meg­található. Nálunk, Kaposváron, a Rét utcai óvodában gyakran látunk az ajtóban kukucskáló szülő­ket, akik boldogan veszik tudo­másul, hogy gyermekeik ebben a gyönyörű tornatermi paradi­Fotó: Lang Róbert csomban egészségesen mo­zognak, fejlődnek. Ha pedig itt a jó idő, a tor­naeszközök kikerülnek az ud­varra, a Gérswald mászókákkal együtt, hogy magukhoz csábít­sák a kicsinyeinket. Szeret­nénk, ha belőlük nagyon egész­séges felnőttek válnának. Báli Györgyné óvónő EMLEKEZETPROBA Takarjátok le az alsó képet. Nézzétek meg figyelmesen a három fe­kete lámpát és jegyezzétek meg a formákat. Most a felső képet takarjá­tok le. Aztán színezzétek ki emlékezetből azt a hármat, amely szerinte­tek megegyezik a letakart lámpákkal. Ha kettőt sikerül azonosítani, gratulálunk! zzr\ tvoil

Next

/
Oldalképek
Tartalom