Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám

1991. január 10., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

Hitler Lengyelország fölötti villámgyőzelme után alaposan megcsappant Sztálin önbizalma. Nyugtalanította a nyugatiak „furcsa háborúja" is: a britek és a franciák vajon nem azért tétlen- kednek-e, hogy Oroszország elleni támadásra bátorítsák Hitlert? Most ő volt az, aki buzgón felajánlotta Hitlernek baráti szolgálatait. A meg nem támadási egyezményt kiegészítették egy baráti szerződéssel, amelyben kijelentették, hogy kizárólag az oroszok és a németek feladata, hogy „helyreállítsák a békét és a rendet Lengyelországban”, és „biztosítsák az ott élő népek számára a nemzeti jellegüknek megfelelő békés életet”. A nyugati hatalmaknak pedig nincs joguk vitatni az orosz és a német bevonulás jogosságát. Most már nem maradt semmi Sztálin hűvös visszafogottságából. Az egész világ előtt vállalta a rá eső felelősséget Lengyelország náci megszállásának szörnyűségeiért. Nem csupán Hitler üzleti partnerének, hanem bűntársának is mutatkozott. A két kormány titkos jegyzőkönyvben kötelezte magát, hogy egymással együttműködve fojtják el a Lengyelország függetlenségének visszaállítására irányuló lengyel propagandát.

Mindezt közös nyilatkozattal koronázták meg, amelyben azonnali békére szólítottak fel, s Angliára és Franciaországra hárították a háború folytatása miatti felelősséget. Hitler „békekezdeményezését” támogatva Sztálin még őt is túlszárnyalta a képmutatásban. Nála buzgóbban most senki nem imádkozott a háború folytatásáért. Ha a nyugati hatalmak ekkor aláírják a fegyverszünetet és belenyugszanak Lengyel- ország német megszállásába, Hitler valószínűleg 1940 nyarán megtámadta volna Oroszországot.

Ez a képmutatás jellemezte Sztálin viszonyát Hitlerhez egészen 1941 júniusáig: minél kevésbé bízott a Führerben és minél jobban félt a támadásától, annál hangosabban és makacsab- bul biztosította a barátságáról.

Agyaglábakon álló óriás

Sztálin utolsó évei meghozták művének kiteljesedését, de egyúttal az összeomlását is. Karrierjének drámája újra színre került az epilógusban, s a színpad, amelyen játszott, s amely mindig is óriási volt, most olyan iszonyatos dimenziókig nőtt, hogy mellettük egy nagyobb ember is eltörpült volna. A Szovjetunió és a háborús szövetségesei közti konfliktus már a világ felére kiterjedt: a kínai forradalom győzelmével véglegesen lezárult a Szovjetunió elszigeteltségének és az „egy országban épülő szocializmusnak” a korszaka. A kínai fordulat elhomályosította mindazokat a kétes értékű forradalmakat, amelyeknek Sztálin volt a főrendezője Kelet-Európá- ban. Ráadásul egy csapásra megváltoztatta az erőegyensúlyt az egész világban, a sztálinizmust pedig — saját erejébe vetett hitével és szent egoizmusával együtt—veszélyes anakronizmussá változtatta.

Ugyanakkor a Szovjetunión belüli változások — lassan, de biztosan—belülről korhasztották a sztálinizmust. A nemzet sok tekintetben újra a harmincas évek körülményei között találta magát, mivel a háború visszavetette és lelassította a fejlődést. Sztálin újra beindította az „eredeti szocialista felhalmozás” folyamatait. Nem engedhette meg, hogy az emberek akár csak rövid időre megpihenjenek a háborús erőfeszítések után. Újból mozgósítania kellett őket, s kicsikarni belőlük az utolsó csepp energiát is, hogy talpra állítsák a szétvert vagy kimerült ipart, s újjáépítsék a több száz lerombolt várost. Egyetlen válasza volt az emberek borzalmas kimerültségére: saját kimeríthetetlen kíméletlensége. Újból fegyelmezett csatasorba állította a népét, bele- kényszerítette a legszigorúbb rendkívüli intézkedések és munkatörvények satujába, a rendőri felügyelet mindent átható jármába, s kioltotta az ellenállás és eretnek gondolkodás leghalványabb szikráit is...

Sztálin most is hű volt önmagához: igyekezett csírájában elmetszeni az új társadalmi öntudat ébredezését. Féltette saját helyzetét, és mindenáron fenn akarta tartani azt a monolitikus struktúrát, amelybe belekényszerítette az ország életét, s ezért megpróbálta feleleveníteni a nagy tisztogatások borzalmait. Nem ismerte fel, hogy a társadalom modernizálásával és a tömegek műveltségének emelésével ő maga „mérgezi meg” az emberek gondolkodását, s készíti fel Oroszországot a sztálinizmussal való szakításra. S mivel nem értette meg, hogy mennyire

elavultak a kormányzási módszerei és a dogmái, s ráadásul egyre sűrűbb és vakítóbb tömjénfüst vette körül, életének utolsó éveiben egyre jobban elidegenedett korának, sőt még saját uralmának realitásaitól is.

Sztálin örökösei, akik az életében jámbor szolgálói voltak, a haláta után a legsötétebb színekben festették le uralmának utolsó, komor éveit, buzgón ecsetelve, hogy mennyire érzéketlen volt az emberi szenvedések iránt, mennyire hiányzott belőle minden megértés, s milyen ostoba döntéseket hozott. Sok igazság van ezekben a vallomásokban, s mégis már-már paródiának hatnak, mivel az utódok a saját állítólagos erényeiket kívánták velük kidomborítani. Pedig a háború után Sztálin tetteiben még mindig fellelhető a bátorságnak és gyávaságnak, az államférfiúi megfontoltságnak és az ostobaságnak, az éleselméjűségnek és a szűklátókörűségnek ugyanaz a keveréke, amely egész pályafutása során jellemezte, a feladata pedig sok szempontból félelmetesebb volt, mint korábban bármikor.

1946. február 9-én, „választási” beszédében meghirdette a háború utáni első ötéves tervet, és körvonalazta „három vagy több” ötéves terv fő célkitűzéseit. Kijelentette, hogy a Szovjetunió népei csak ezeknek a céloknak a megvalósítása után érik el a valódi virágzást és biztonságot. Folytatni kell a gazdasági hatalom felépítését, mondta, hogy mintegy tizenöt éven belül évi hatvanmillió tonna acélt, ötszázmillió tonna szenet, hatvanmillió tonna kőolajat stb. termeljenek. „Csakis ebben az esetben lesz biztosítva, hogy ne érhessen bennünket semmiféle meglepetés.” Mindössze néhány hónappal azután, hogy Hirosima és Nagaszaki fölött fölrobbantak az első atombombák, már arra célzott, hogy az Egyesült Államok nukleáris monopóliuma miatt Oroszország ismét nem érezheti magát biztonságban, és sürgette, hogy az orosz nép válaszoljon az amerikai kihívásra.

Sokak számára irreálisnak tűnt ez a nagyratö- rő program. A munkások, akikhez Sztálin a szavait intézte, éheztek — a városokban a fogyasztás alig negyven százaléka volt az 1940-es, igencsak szűk esztendő fogyasztásának. A Donyec-medence bányáiban a munkások még a vizet szivattyúzták ki a tárnákból, s minden tonna kitermelt szenet meg kellett becsülni. A csikorogva újrainduló rozoga acélkohók mindössze tizenkétmillió tonna nyersvasat adtak, ami csekély töredéke volt az amerikai termelésnek. A gépgyártó üzemekben jórészt félig kiképzett serdülők dolgoztak. Az emberek rongyokban jártak, és soknak még cipő sem jutott. Majdhogynem gúnyolódásnak tűnt, hogy „érjék utol" az Egyesült Államokat.

1946-ban borzalmas szárazság sújtotta az országot. Egy hivatalos nyilatkozat szerint 1891 óta, vagyis több mint fél évszázad során ez volt a legnagyobb katasztrófa, amely az orosz mezőgazdaságot érte. Sokkal nagyobb területre terjedt ki, mint azok a szárazságok és viharok, amelyek 1921 -ben teljesen megsemmisítették a termést a Volga-vidéken, s olyan éhínségre kárhoztattak harminchatmillió parasztot, hogy itt-ott még a kannibalizmus is felütötte a fejét. Az emberek elborzadva hallgatták ezt a bejelentést, hiszen az 1891 -es szerencsétlenség — amely a cárizmus bukását is meggyorsította — azóta is kísértett a nép emlékezetében. Az 1946-os válság feltárta és elmélyítette az egész mezőgazdasági szerkezet roskatagságát. A kollektív gazdaságok majdhogynem szétestek. A parasztok inkább saját személyes parcelláikkal törődtek, mint a közösen birtokolt földekkel: magas áron adták el, amit ezeken az apró birtokokon megtermeltek, s ezzel egészítették ki a kolhozban kapott csekély fizetésüket. A háború alatt úgy dolgoztak, akár a rabszolgák, hogy életben maradjanak, ellássák a hadsereget, háborús kölcsönökhöz juthassanak, s hogy élelmiszercsomagokat küldhessenek a fronton harcoló apáiknak, testvéreiknek, férjeiknek. Amikor a háború véget ért, kevés család örülhetett a falvaikba visszatérő férfiaknak. A parasztság elvesztette az ereje teljében lévő, leginkább munkaképes korosztályt, s a háború utáni első évtizedben öregek, nyomorékok, asszonyok és gyermekek művelték meg a földeket.

Ez volt Oroszország katonai győzelmének legtragikusabb oldala: húszmillió ember vesztette életét a háborúban. (A népszámlálási és más összehasonlító adatokra alapozott számítások szerint legalább harmincmillió ember halt meg; ebből a sztálini korszakban hétmilliót vallottak be, a húszmilliós szám a hruscsovi korszakban vált publikussá.) Sztálin óvatosan eltitkolta a veszteség nagyságát: a halálos áldozatok számát hivatalosan hétmillióban adták meg. Persze minden család tudta, hogy ők és a szomszédaik valójában mennyire szenvedték meg a vérontást. Minden falu tudta, hány halottat gyászol.

Sztálin csak azt tilthatta meg az embereknek, hogy összeadják ezeket a számokat. Félt, hogy rossz hatással lehet a nemzet erkölcsi tartására, s önmaga is veszélyt szimatolt: ha engedi, hogy az emberek megtudják a mészárlás valóságos méreteit, talán sokkal állhatatosadban kutatták volna azokat a körülményeket, amelyek mindezt lehetővé tették, beleértve Sztálin saját hibáit és tévedéseit is. És azt sem szerette volna, hogy háborús szövetségesei, akik most esetleg az ellenségeivé válhattak, megtudják, valójában mennyire legyengítette és kimerítette Oroszországot a népirtó háború — még az utódai is évekig haboztak, amíg végül feltárták az adatokat: az országnak csaknem másfél évtizedig, 1959- ig kellett várnia az első háború utáni népszámlálásra. S ekkor kiderült, hogy azokban a korosztályokban, amelyek a háború végén elmúltak tizennyolc évesek, vagyis a harcokban részt vett korosztályokban csupán harmincegymillió volt a férfi és ötvenkétmillió a nő. A túlélők között természetesen sok millió nyomorék és hadirokkant is volt, és persze sok millió öregember. Egy egész nemzedék tűnt el, s ez komor árnyékot vetett Oroszország békéjére.

A nemzet megcsappant munkaerejéből kicsikarni a maximális termelő energiát: ez kellett, hogy legyen az elsődleges célja bármilyen politikának, amely eltökélten meg akarta akadályozni, hogy a nemzet a saját sebein való tanácstalan töprengésbe süppedjen. A veszély nagyon is valóságos volt. Sztálin kormánya továbbra is foglalkoztatta a termelésben azoknak az asszonyoknak és serdülőknek a millióit, akiket a háború alatt vontak be az iparba, sőt újabb milliókat is mozgósítottak. A nyugati utazók, akik ellátogattak az orosz és ukrán városokba, a csaták színhelyeire, beszámoltak róla — s nemegyszer aligha jogos felháborodással —, hogy mindenféle idős asszonyokat láttak, akik gürcölve-görnye- dezve puszta kézzel tisztították meg az utcákat és tereket a romoktól. Ami azt illeti, az építőiparban a munkaerő csaknem egyharmadát tették ki az asszonyok, a nekik megfelelőbb ágazatokban pedig a kétharmadát, sőt négyötödét: átlagosan a városi munkásság ötvenegy százaléka, a falusi dolgozóknak pedig ötvenhét százaléka volt asszony. A fiatalkorúak munkavégzésére vonatkozó törvényes korlátozásokat teljesen figyelmen kívül hagyták. Érvényben maradt a közvetlenül a háború előtt bevezetett hosszú munkaidő — negyvennyolc órás volt a minimális munkahét —, s ugyanígy a drákói termelési fegyelem, amely lehetővé tette, hogy a munkásokat a legapróbb vétségekért koncentrációs táborba hurcolják. Csakis így lehetett elérni, hogy a béke első öt évében csaknem tizenkétmillióval növekedjen a városi dolgozók létszáma, s így 1950-ben a munkások és alkalmazottak száma nyolcmillióval több volt, mint 1940-ben. Senki sem választhatta vagy változtathatta meg szabadon a munkahelyét—a munkaerő irányításában az állam megtartotta korlátlan hatalmát. Sztálin a végsőkig kitartott a „kispolgári egyen- lősdi” ellen indított kampánya mellett, sztahanovista munkaversenyre buzdított, erőltette a differenciált bérezést és a darabbéres rendszert, s mindezzel fenntartotta, sőt szélesítette a jövedelmek közötti aránytalanságokat.

Sztálin halálhírét 1953. március 6-án reggel tették közzé. A hivatalos orvosi közlemények szerint hat nappal korábban agyvérzést és bénító szélütést kapott, elveszítette beszédkészségét és öntudatát. Mácius 4-én éjjel egy második hűdés érte a szívét és a légzőszerveit. Másnap este 9.30-kor — 73 éves korában — meghalt.

(Vége)

Isaac Deutscher (Íf^tÍ^^

SZTÁLIN iHg

A. TÖNNIS

TERHELŐ ALIBI

Henry Morell fürdőnadrágban állt a teraszajtó mögött és az úszómedencét figyelte. Felesége, Fran- coise a medence szegélyén ült, fröcskölte magát, majd a vízbe ugrott. Henry néhány gyors lépéssel a medencéhez sietett. Akkor ért oda, amikor az asszony felbukkant a víz alól.

— Henry, megjöttél?

A meglepetése rémületbe váltott, amint a férfi súlyos testét látta magára zuhanni. Menekülni igyekezett, de amikor már belekapaszkodott volna a medence szélébe, Henry utolérte és a víz alá nyomta. Francoise küszködött, de nem volt esélye.

Ezután Henry bement a házba, kirángatta a fiókokat, kiürítette a páncélszekrényt, majd autóba ült és elhajtott. A Nizza feletti villákból senki sem látta a történteket.

Négy óra múlott. A bejárónő szabadnapos volt és csak t után jön haza, akkor találja meg Francoiset. Nyilván azonnal kihívja a rendőrséget. Tehát neki este 7 előtt nem szabad hazaérnie. A kaszinóból egy óra az út hazáig.

Akárhogy nézi is, most tehát gyilkolt. De hogyan akadályozhatta volna meg, hogy az asszony elváljon tőle? A pénzre szüksége van. Francoise pénze nélkül senki. A kikötőben ringó jacht, a villa, agyár, mind a feleségéé. Neki egyetlen fillérje sem volt, amikor összeházasodtak. Az ő értéke a jó megjelenése volt. Amikor megtudta, hogy Francoise beleszeretett George-ba, tudta, hogy mindennek vége. És ekkor gondolt először a gyilkosságra. A gondot csupán az alibi jelentette. A véletlen azonban a segítségére sietett. Nem hitt a szemének: az utcán ugyanolyan magas, fekete hajú, bajszos férfi ment, mint ő. És még az arcvonása is hasonlított. Utánament a bárba és megszólította. Hasonmása is meglepődött. Csak a ruházata különbözött Henry elegáns holmijától, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem ellenzi a mellékkeresetet.

— Itt van tízezer frank — mondta Henry.

A figkó szeme felcsillant.

— És mit kell tennem érte?

— Pénteken délután elmegy a kaszinóba és játszik. A papír szerint Henry Morell a neve. Délután háromtól hatig játszik. Megjegyezte az időpontot?

Az idegen bólintott, de a pénzt nem tette el.

— Nyilván nem csak ajándékba adja. Mi van a háttérben?

— Semmi köze hozzá. Maga csak játsszon. Na, mi lesz, kell vagy nem? — kérdezte dühösen.

A férfi gyorsan felmarkolta a pénzt.

Tehát akkor délután a hasonmás Monte Carlóban játszott Henry sötét öltönyében, napszemüvegével és pénzével. Valóban tökéletes alibi, gondolta Henry elégedetten.

Nem sokkal este 7 után ért a villához vezető útra, ahol rendőrök fogadták. Dupont felügyelő azonnal kihallgatta.

— Sajnos, azt a szomorú hírt kell közölnöm önnel Morell úr, hogy a feleségét megölték.

Henry már sokszor eljátszotta magában ezt a jelenetet.

— Megölték? — hebegte. — De hát kicsoda és miért?

— Ezt nem tudjuk. Valószínű rablógyilkosság volt. A tettes, úgy tűnik, először megölte a feleségét, aztán kirabolta a villát. Hiányzik néhány kép és a páncélszekrényt is feltörték.

— Ez most lényegtelen — suttogta Henry. — Istenem, Francoise...

A felügyelő kis hallgatás után megszólalt.

— Morell úr, meg kell kérdeznem, mit csinált négy óra körül.

— Mit jelentsen ez?

— Csupán rutin kérdés — mondta nyugodtan a felügyelő, majd hozzátette: — Azonban bevallhatja, hogy éppenséggel oka is lehetett volna.

Henry sóhajtott. Nyilván a bejárónő fecsegett.

— Értem a célzást. Igaza van, Francoise el akart válni tőlem, de azért még nem ölhettem meg?!

— Szép vagyont örököl — mondta hidegen a felügyelő. — Tehát hol volt akkor délután?

— Könnyű a válasz, háromtól hatig a kaszinóban játszottam.

— Ugye, megérti, hogy szembesítenem kell a helyszínen. Menjünk is.

Henry Morell és a felügyelő este 9 körül lépett a játékterembe. Azonnal a főnököt keresték.

— Morell úr azt állítja, hogy ma délután háromtól hatig itt volt maguknál.

A teremfőnök döbbenten nézett Henry arcába.

— Morell úr? — szólalt meg hitetlenkedve. — De hiszen ő még most is játszik a kettes asztalnál. Eleinte veszített, hat óra körül azonban nyerni kezdett és most már attól tartunk, hogy elviszi a kasszát. Jöjjenek, nézzék meg maguk is.

Ahogy a teremfőnök mögött az asztal felé mentek, Henry érezte, hogy elhagyja az ereje. Amikor hasonmását meglátta, idegei felmondták a szolgálatot.

— Te idióta! — üvöltötte. — Hatkor el kellett volna tűnnöd! Nem ebben állapodtunk meg?

A fickó szélesen vigyorgott.

— Ne izgulj, haver! Megjött a szerencsém és ezt ki kellett használni. Itt a tízezer frankod — mondta és levett néhány zsetont az előtte lévő hatalmas halomról.