Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 Ismét Kisbárapátiban ÚJRA ISKOLA! Sétáló István igazgató — mint mondja — szerencsés ember, mert iskolát alapíthatott Kisbárapátiban. Sok év után ismét van itt felső tagozat, s a környező falvak — Fiad és Bonnya — gyerekeinek sem kell bejárni Andocsra. Iskolabarát önkormái}yzat — Korábban csak osztott alsó tagozat volt itt, hiszen a körzetesítés eredményeként Andocsra jártak iskolába a felsősök — mondja Sétáló István. — Úgy tudom, hogy 1989-ben az akkori tanácsülésen vetődött fel először, hogy visszahozzák Kisbárapátiba a felső tagozatot. Akkor még Andocson tanítottam, és így kértek fel az „új intézmény" vezetésére. Az iskola igazgatója Fotó: Kovács Tibor Sétáló István egykor ennek az iskolának a falai között tanult és ide is tért vissza. Azok lettek a kollégái, akikőt is tanították. A felső tagozat megszervezésében pedig egykori főiskolai csoporttársaira, barátaira számíthatott. A 11 tagú tantestület az igazgató nem kis büszkesége: volt, akit Budapestről hívott Kisbárapátiba. Hajdanában nagyon jó iskola volt itt, s ez erős alapokat jelentett az újjászervezéshez. — Ritka manapság, hogy kis falvakban eredményes a „visz- szakörzetesítés”. Nálunk most qptimális a létszám: 108 tanulónk van. Kisbárapáti és környéke felső tagozatos gyerekei szeptembertől jobb körülmények között tanulhatnak, mint korábban. Kisbárapátiban a tanács iskolabarát volt és az új önkormányzat is az. Ez kedvezően hat a pedagógusok közérzetére. — Nálunk 12—13 ezer forint a pedagógusok bére — mondja az igazgató —, ehhez jön 500 forint pótlék aztán az osztályfőnöki, valamint a túlóradíjak. Mint minden faluban, nálunk is foglalkozik háztájival a tanárok többsége. Kell ez a keresetkiegészítés. Nem akarok feszültséget a városi és a falusi iskolák pedagógusai között, de ki kell mondani: nehezebben élünk, mint a városiak. A béreknél is fontosabb az iskolák működőképességének megőrzése. A központi költségvetési támogatás lassan arra sem elegendő, hogy az iskolák nyitva tartsák kapuikat, így aztán a helyi önkormányzatokra komoly anyagi teher is hárul. Kisbárapátiban ezt ismerték fel és ezért mindent megtesz az önkormányzat az iskola további fejlesztéséért is. — Optimista vagyok — mondja az igazgató —, mert iskolát „csinálhattam” itt, jó a tantestületünk, jól érzik magukat a gyerekek. A legfontosabb, hogy bízunk egymásban. Féltik a gyerekeket Csizmazia Istvánná Kisbárapátiban 1967-től tanít, ezt néhány éves andocsi kitérő szakította csak meg. — Azért vagyok pesszimista, mert egyre több gyerekünk szülője válik munkanélkülivé — kezdi a magyar-orosz szakos tanár. — így sokasodnak a pedagógusok terhei is. Vagyis: a szülők romló életszínvonala hatással van a tanulóinkra, ezért fokozottabban kell figyelnünk a gyerekek családi hátterére, a személyiségük fejlődésére. Bizonytalannak látjuk, hogy az önkormányzat fenn tudja-e tovább is tartani az iskolát. A tanárnő a gondok ellenére jól érzi magát a kisbárapáti tantestületben, mert nem hátráltatják a nevelőmunkáját és összeforrott, rendkívül jó közösséget alkot a tizenegy pedagógus. Ebben a faluban még mindig van tekintélye a tanítóknak, a tanároknak! Ezt az állítást igazolja Pethőné Miskolczy Andrea is, aki Budapestről szerződött Kisbárapátiba. A kíváncsiság hozta ide őt és családját. — Jóindulattal fogadtak itt és —főként az idős emberektől és a gyerekektől — sokkal nagyobb tiszteletet kaptam munkám iránt, mint Budapesten. Verhás Miklósné tanítónő annak örül, hogy nincsenek generációs konfliktusok a tantestületben. Ennek persze az is oka, hogy többségében fiatalok dolgoznak itt. A tanítónő megerősíti az igazgató szavait: nagyszerű dolog, hogy tudott ez a csapat egy iskolát csinálni. Egyezik a pedagógusok véleménye abban, hogy e településen reflektorfényben van a gyermek. A pedagógusok mindennapi problémáikkal is foglalkoznak, ez persze az intézmény családias jellegével is magyarázható. Most együtt szorítanak iskolájuk jövőjéért. A téesz is segített —A rendszerváltás után sem figyelnek „fent” a pedagógusokra— állapítja meg keserűen Fazekas István Kisbárapáti polgármestere. Az iskola ez évi költségvetéséről az önkormányzat a napokban dönt majd. A lakosság régi óhaja teljesült, amikor a felső tagozat tavaly visszakerült ide, hiszen így az addig Andocsra bejáró gyerekek most végre a szülőfalu mindennapi életében is részt vehetnek. Az egykori tanácstestület, az új ön- kormányzat a helyi termelőszö- vekezet segítségével új szolgálati lakásokat adott át. A jövőről kérdezem a polgármestert. — A 24. órában élesztettük újjá a kisbárapáti iskolát. Ehhez megvoltak az anyagi feltételek, most a legfontosabb az intézmény működtetéséhez is meglegyenek. Szeretnénk, ha az iskola a jövőben önállóan gazdálkodhatna, mert így inkább sajátjuknak érzik az ott dolgozók intézményüket. Maguk dönthetnek közös dolgaikról: mikor és mire fordítják legész- szerűbben az iskola pénzét. A kisbárapáti gyerekek szerencsére keveset éreznek az oktatást fenyegető pénzügyi gondokból. Ok, akik eddig sokan Andocsra jártak tanulni, nagyon szeretnek itt... Elmondták: jó hangulatban telnek a tanítási órák, tanáraik közvetlenek és barátságosak, ezért könnyebben megy a tanulás is. Emellett persze van szigorúság, de a gyerekek ezt nem panaszként említették. Varga Zsolt ,,Halálom után A HEILIGENSTADTI VÉGRENDELET Heiligenstadt Bécs egyik szürke külvárosa. Nevezetessé az a jellegtelen lakóház tette, ahol Ludwig van Beethoven több ízben lakott és az e falak között írott Testamentum, mely inkább egy megnemesbedett nagy lélek leplezetlen önvallomása és erkölcsi intelme, semmint osztó végrendelet; hisz Beethovennek vagyona nem volt, felbecsülhetetlen kincseit, halhatatlan műveit már életében szétosztotta az egész emberiségnek. Kedves ajándékot kaptam Bonnból, Beethoven szülővárosából: a Heiligenstadti végrendeletet hasonmás kiadását, fekete zsinórral átfűzött kartontáblában négy gótbetűs, izgatott, kusza sorokkal szántott lapot. A sötét kartontábla alján szépen festett, fehér betűkkel, egyetlen név áll, miként a bécsi Zentral Friedhofban a sírkövén: „ Beethoven". Ismertem régóta a végrendelet Beethovenhez méltó tartalmú es megfogalmazású szövegét, de nem láttam eleddig a tragikus hangulatú, félelem szülte sorok kuszaságát és talán sok, általam már végigjátszott zenemű megértéséhez közelebb kerültem. Tömör kép a világ forgandó- ságáról és csalóka látszatképeiről. Bécs, a kor zenei világának fényes központja felkarolta Beethovent és elárasztotta az elismerés minden jelével, emellett jólétéről is gondoskodott, hogy el ne veszítse a nagy zeBeethoven Kloeber krétarajza esi intelmét: „Tanítsátok gyermekeiteket erényre, csak az boldogíthat, nem pedig a pénz... Ne felejtsetek el teljesen halálom után... hiszen amíg éltem, gyakran gondoltam arra, hogy boldoggá tegyelek benneteket.’’ Hálátlan családja — intése ellenére — elfelejtette, de nem úgy a zenei utókor, mely az örökkévalóság glóriájával övezte emlékét és műveit. 252 kéziratát a hagyaték árverezi mindössze 982 forint 32 krajcárra értékelték. Ki tudja ma már, ki volt az árverező, a becslő és a fakalapácsos pénzbeszedő? A Missa solemnis fenséges akkordjai, az Örömóda ujjongása pedig száll és utat talál az ég felé, míg emberéi e földön. Kellner Bernét neköltőt. Beethoven 1801-ben 'mégis keserű hangon írt barátjának, Amenda lelkésznek:, „Nagyon gyakran megátkoztam a létet", majd Wegeler doktornak: „Mondhatom, nyomorultul élek... siket vagyok... az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet." Az idővel csak sűrűsödtek a gondfelhők. Miután apja mindenét elitta, két öccsének, Károly- nak és Jánosnak neveltetése is az ő vállát nyomta. A két méltatlan ember követte Bonnból Bécsbe a világszerte ismert, de távolról sem gazdag eltartóját. Károly öngyilkossági kísérlete majdnem megölte a családjáért rajongó Beethovent. Testi szenvedéseit tetézték növekvő anyagi gondjai és süketségének teljes elhatalmasodása a búskomorság felé sodorta. Mily csodálatos, hogy ebben az ösz- szetört, reménytelen lelkiállapotban képes volt megalkotni remekműveinek egész sorát, köztük a Missa solemnist és a IX. szimfóniát/Pedig ő már csak láthatta, de nem hallhatta a siker tapsait. Az 1827. március 26-án bekövetkezett halála számára valóban megváltás volt az elviselhetetlen testi és lelki szenvedéstől. Meghalt anélkül, hogy rokonai, köztük két hálátlan öccse, akihez a testamentumot intézte, megjelent volna betegágyánál. A wáhringi temetőben 6 évtizeden át egyszerű sírkő jelezte, hol pihennek a zene géniuszának hamvai. 1888-ban szállították át a bécsi központi temető díszsírhelyére, Franz Schubert hamvaival együtt. Mint furcsa történelmi fintort említem, hogy az emlékszobrának felállításáért kezdeményezett nemzetközi gyűjtéshez a művelt Franciaország mindösz- sze 724 frankkal járult hozzá. Liszt Ferenc ezt az összeget, mint Beethoven emlékéhez méltatlan alamizsnát visszautasította és a maga nevében, a maga zsebéből felajánlott húszezer frankot az emlékműre. Beethoven a heiligenstadti végrendelettel elbúcsúzott az élettől, de nem a muzsikától, hisz ezután születtek legnagyobb alkotásai. A testamentumot Ká- rolynak és Jánosnak címezte, de valójában azokhoz szólt, akiknek az V. és IX. szimfóniát, az Eroicát alkotta: az érző és értelmes emberiséghez. Erre vall a testamentumban a megszólítás is: „Óh, ti emberek mennyire igazságtalanok vagytok velem szemben... lelkem gyermekkorom óta hajlott a jóság gyengéd érzésére... Óh emberek, ha majd valamikor ézt olvassátok, gondoljatok arra, hogy igaztalanok voltatok velem, a szerencsétlent pedig vigasztalja meg az, hogy magához hasonlót talál.” Arad soraiból a vágy, hogy a világ legalább halála után megértse őt és megbékéljen vele. Szétosztotta csekély hagyatékát: néhány hangszerét és szegényes bútorait, könyveit, leírta jókívánságait és néhány erkölBeethoven heiligenstadti lakóháza Fábián Zita grafikája A szavakon túli világ Szokolay Balázs zongorahangversenye A zenei impresszionizmus két francia úttörője, Debussy és Ravel, valamint magyar követőik, Kodály és Bartók művei csendültek föl szerdán este a kaposvári zeneiskola hangverseny- termében. A klasszikus és romantikus muzsika által „elkényeztetett” hallgatóság — úgy tetszik — csak kevésbé érdeklődött a modern hangzású zene iránt. Ezért is volt méltatlanul kis közönsége a fiatal és tehetséges Szokolay Balázs zongoraművész koncertjének. Pedig a művek kiválasztása és a produkció együttese igazi élménnyel ajándékozott meg bennünket. A Zeneakadémia 29 éves tanárának játéka olyan erényeket csillantott meg, melyeket méltán értékeltek már Európa szinte valamennyi hangversenytermében. A Kurtág György, Kocsis Zoltán, Kadosa Pál, fíados Ferenc tanítványaként formálódó művész tanítómestereinek erényeit ötvözte játékában. Az elegáns visz- szafogottság, a líra és a dráma egyensúlyban tartása, a technika könnyedsége egy- egy kis remekművet formait a felcsendülő darabokból. Ha egy hangversenyteremben az ember meg tud feledkezni az idő múlásáról, ha csak arra ocsúdik fel, hogy a csend öleli körül, akkor bizonyossá válhat abban; hogy igazi művészettel találkozott. Szokolay Balázs szólóestjén ezt az élményt élhettük meg. Ravel Valses nobles et sentimentale, valamint Debussy Két ara- beszkés Tánc című zongoraműve a franciás könnyedség, a zenei kolorizmus, a feszesség iskolapéldájaként szólalt meg. A finoman ironikus, fátyolos líra különösen a Ravel-darab tolmácsolásánál jelentett élményt. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem amikor azt írom: Kodály Székely keservese ilyen tiszta, szentimentalizmustól mentes, ám mégis mélységesen szívbemarkoló hangzással ritkán szólal meg a pódiumon. Szokolay Balázs a zongora „novellistája — mondhatnám, ha az irodalom területéről vennék példát az összehasonlításhoz. És ott leginkább Csáth Géza művészetével rokoní- tanám játékát. Bartók Szonatinája, a Két elégia, valamint a Szabadban című művek előadásában a zenei „szikárság” megfogalmazása nyert teret a pódiumon. A vastaps újra és újra a zongorához szólította az est művészét. Szokolay Balázs örömmel és a művészek szép tulajdonságaként értékelt szerénységgel konferálta be a ráadásnak szánt Kodály- és Ravel-miniatűröket. A rövidke zenei karcolatok üdítő hatásával búcsúztunk a művésztől, aki remélhetőleg még többször megajándékozza Kaposvár közönségét zongorajátékával. Várnai Ágnes
