Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
1991. január 12., szombat 9 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA n GYÉKÉNYESRŐL A NAGYVILÁGBA Lassan már tíz éve annak, hogy a kaposvári József Attila Könyvesboltban sikerült megkapnom a Vándoréríek című kötetet. A nyugat-európai és a tengerentúli magyar költők antológiáját lapozgatva a döbbenet, az azóta többé nyugodni nem hagyó megismerési vágy erejével hatott rám Gyékényest György neve. A kötetből, amelynek még a címét is szerzőtől kölcsönözte a szerkesztő, megtudtam, hogy noha játszótársai, gyékényesi katolikus népiskolai osztálytársai még csak most készülnek nyugdíjba menni, de ő már, sajnos 17 éve nem él. A hat közölt vers után az 1982-ben megjelent a Magyar irodalom története (1945—1975) IV. kötete a határainkon túli magyar irodalomé. E mű is számontartja az életművét. Amikor pár évvel ezelőtt egy vasárnap délután a Kossuth rádió példaként állította Gyékényesi Györgyöt, hogyan lehet a szülőföld ihlető és éltető erejét az emigrációban is megőrizni, kíváncsiságom elhatározássá változott: igyekszem megismerni és itt, a szülőföldjén megismertetni az életművét. Egy közeli rokonától megkaptam a család címét, és elolvashattam a Karikázó című verseskötetét. Levelet írtam az Egyesült Államokba. Egy hónapon belül három küldeményt is kaptam: Egy levelet, az édesanyáét, aki 45 év távlatából is hibátlan, választékos magyarsággal írt, két verseskötetet, a Karikázó-t és a Karám- ország-ot, majd egy életrajzot, és válogatást a külföldi kritikákból. A költőt néhány sorban bemutatni nem könnyű. Ha egy kényszerből hazát cserélt emberről van szó, méginkább a megélt élményekre irányul az olvasó kíváncsi figyelme. Két ember hivatott nyilatkozni: a költő és édesanyja. Gyékényesi György, a költő: „ 1932 októberében születtem Gyékényesen. Apám, akitől gondolkodni tanultam, a gyékényesi katolikus iskola tanítója, s anyám, aki belémlehelte a tájat, egy lutheránus nagygazda leánya volt... Magyarrá már az emigrációban születtem, 1945 után... 1960 őszén nősültem. Három kisgyermekem van, akiket a polgári világ elfogadott normái szerint nevelünk feleségemmel magyarul gondolkodó emberekké... Emberségemben emigráns vagyok. Elroboghat mellettem a történelem, én nem ülök a szekéren. De viszont többet látok a rajta ülőknél. Bírálhatok, tervezhetek'kedvemre — nincs a vállamon felelősség, kivéve a magamhoz való hűséget. S ez a Mikes-i hűség ide, vagy oda- vetettségben egyik kedvenc témaköröm. így válik valósággá előttem elvonatkoztatott magyarságom fogalma, s így talán megállók a világban a magam módján.” (1972) Az édesanya, Gyékényesi Müller Györgyné, sz. Korcsmá- ros Katalin 1990. május 8-án: „Levelét meglepetéssel és sok köszönettel vettem. Különös örömmel tölt el, hogy közös szülőfalunkból, élményeinkből indul el valaki néhai fiam megismerésére... Furcsa az emigráns sors—innen visszanézve minden szebb, jobb, mint a valóságban volt. Mindent jobban idealizáltunk, mint akik otthon élnek. Fiam is azok közé tartozott, akiknek a nyelv és tradíció halálukig az egyéniségükben van. Az én gyermekeim, 10 unokám közül egy kivételével beszélnek, és részben a nagyok írnák, olvasnak magyarul. Itt van magyar iskola, cserkészet. A legidősebb fiam (élő) 52 éves, űrrepülésnél dolgozik, a fiatalabb 46 éves, üzletember, és egy lányom van, 44 éves, szintén egyetemi tanár. Ők mindnyájan többször jártak otthon, s a legidősebb a Tudományos Akadémián is tartott előadást." A szerző, az édesanya szerénysége mellett tágítja a kört az egyetemes magyarság egyik legnagyobb élő írója, Sütő András: „A Karikázó című kötetével szót kérő Gyékényesire úgy figyel fel az olvasó, mint James Cook-ra, ha sarki hidegről, Co- lumbusra, ha óceáni hullámzásról, vagy Mikes Kelemenre, ha Rodostóról ígér beszámolót. Onnan szól, ahova őt az európai olvasó képzeletben is nehezen követheti. Ahonnan tehát — a rakétatechnika hát- borzongató régiójából — gondolati hágcsót vet a klasszikus humánum gyalogosainak. Illúziókat rombolva s hitet táplálva mégis: a pompei hűség, az elidegenedés lávafolyamatában, a távoli ragaszkodás a nemzethez, amelyből kiszakított a sors: az emberiség aranypróbája. ” 12 éves volt, amikor elhagyta a faluját és hazáját. A gimnáziumot már Nyugat-Európában fejezte be. Az Egyesült Államokban gépészmérnöki oklevéllel a világhírű IBM vállalathoz került. 1962-től a clevelandi Lewis Ressarch Center-ben helyezkedett el, .az űrrepülésben dolgozott. Sikeres pályát tört ketté a váratlan halál. Hamvait hazaszállították, és a mohácsi római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Ma érezzük a legjobban, milyen fájdalmasan sokat veszített a nemzet az 1945-ös és az 1956-os emigrációs hullámmal. Gyékényes is későn, túl későn ismerheti meg azt a fiát, akit a világban szétszóródott magyarság mindenütt ismer és tisztel. Horváth József Gyékényesi György Vándorének Gyékényes egy messze csillag arra mutat hosszú az út bánatkővel van kirakva hogy senki se járjon rajta ideüzen a torony szeressek felejtsek bujdosom mennem kell én vagyok a soron Gyékényes egy messze csillag arra mutat. Elégia Sötét cédrusok álltak őrt a temetőn míg vitték a koporsót tempósan imbolyogva talán így történt időtlen időkön talán így látta hajdanán a Dávid Ángya de nem nem a mérges-zöld cédrusok árnya nem a táborhelyi kavicsos somogyi föld takarja őt ki onnan nőtt ki rátartian egy érdemes élet jussán emlékszem ahogy egyenesen ült mindig egy öblös széken színfeketében majd halála előtt úgy rendelkezett hogy vessék egy gödörbe valahol mert csak őt és a Korcsmáro- kat tagadta meg a hitszegő falu. Berlin, Velence, Budapest Alighogy 1988 őszén a 43. Velencei Biennálé bezárta kapuit, Berlinben megkezdődtek az előkészületek az 1990-es kiállításra. A város nyugati felében működő Berlinische Galerie munkatársai kelet-berlini galériákat kerestek meg, azzal az elképzeléssel, hogy előkészítsenek egy olyan kiállítást, amely Berlint egységes városként képviseli 1990-ben Velencében. (Miközben a nemzetek pavilonjában—természetesen külön-külön—készült Nyugat- és Kelet-Németország a bemutatkozásra.) Akkor — úgy tűnt — a kelet-berlini művészeknek le kell mondaniuk a közös szereplésről. Hogy végül mégis megvalósult az egységes berlini kiállítás, az Ambiante Berlin, amely Velencéből most Magyarországra, a Műcsarnokba érkezett, ahhoz történelmi, politikai sorsfordulónak kellett bekövetkeznie. Amikor a berlini fal leomlott, a keleti városrész művészei előtt is megnyílt az út a közös berlini kiállításhoz. Noha a kiállítás ízig-vérig modern képzőművészetet reprezentál, a rendezők nem a legmeghökkentőbb, nem a legújabb tendenciákat akarták elhozni. Ezeket is beépítve, minden létező irányzatot képviselő keresztmetszetet kívántak adni a berlini művészetről. Ez a koncentrált kiválasztás aztán igen széles végleteket állít egymás mellé. Ezért van jelen realizmus és absztrakt expresszi- onizmus, figurális és konceptuális, politikai és vallási indíttatású alkotás. Berlin, mint „művészeti egység” igen ellentétes gondolatokból áll össze, amelyeket nemcsak berlini vagy német művészek munkái képviselnek, hanem mindazok, akiknek életművében Berlin jelentős állomás. így került a válogatásba számos külföldi művész alkotása, a velencei Emilio Vedováé, az ugyancsak olasz Giuseppe Spagnuloé, a holland Arman- doé, az amerikai Nancy és Edward Reddin-KienhoIz-é, meg a magyar Lakner Lászlóé. Negyven művész nyolcvan nagyméretű festménnyel, plasztikával szerepel a buda- esti kiállításon, amely némileg ülönbözik a velenceitől. Helyhiány miatt csak a művek kétharmadát hozták el MagyarWolf Vostell: Holocaust, Berlin emlékére 1988 országra. így aztán mások a hangsúlyok, másként érvényesülnek a műtárgyak, de- hát egyazon kiállítás másmás közegben, természetesen másképp „szól”. Ezúttal nincsenek elkülönítve a keleti és nyugati művészek. Még a katalógus sem tünteti fel, ki honnan jött. Ez a kiállítás politikai tett. Miként az is, hogy ezt a bemutatót még a velencei szereplés előtt felajánlották Magyarországnak. Most, a Berlini Napok egyik jelentős eseménye a január végéig látható tárlat. (Kádár) A minap rájöttem, hogy harminc éven át becsaptak. Ne igazítsanak ki, nem a felszabadulásra gondoltam! Egyszerűen arról van szó, hogy harminc éve dolgozom. Sőt, egyfolytában dolgozom, egyetlen nap megszakítás nélkül. Mert én elhittem, hogy a munka becsület és tisztesség dolga. Sőt, azt is elhittem, hogy nemesít. No, meg a nagyfene nemesség mellett pénzre is szükségem volt, és én, tökfej, azt hittem, azt a munkáért adják. Csak ne mosolyogjanak, maguk közül is nagyon sokan azt hitték. No, de most már tisztán látok. A főnököm egyik nap a kezembe nyomta a munkakönyvemet, és azt mondta: — Öregem, a te tehetségeddel nem fogsz éhen halni. Különben is kapsz segélyt, lesz T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Uraságom története időd élvezni az életet. Éppen elég nekem azokat eltartani, akiket nem rúghatok ki. Miután ilyen szépen megegyeztünk, elmentem a munkaközvetítőbe, hogy megőrizzem a nemességemet. A ku- tyabőr mégis csak kutyabőr... — Tőlem akar maga munkát kapni? — nézett rám kerekre nyílt szemekkel a Hivatal Noka. — Mit képzel, mi vagyok én, Krőzus? Es miért pont magának adnék, ha lenne is? He? — Hát... mert, hogy ki van írva az ajtó fölé, hogy Munkaerő Közvetítő Iroda. Gondoltam... — Maga csak ne gondoljon semmit! Inkább annak örüljön, hogy nem termel több veszteséget az államnak. Hát becsületes dolog tönkretenni az országot csak azért, hogy dolgozó embernek mondhassa magát?! — Nem, ez valóban nem tisztességes dolog — mondtam pironkodva. — De tetszik tudni, a nemesség... mert, hogy a munka nemesít... — Kit? — kérdezett vissza a Noka. — Azt, aki kacsalábon- forgó villát épített belőle, talán. De aki építi, az csak koszos kőműves marad. — Ezek szerint én sem lettem nemes a harmincévi munkám eredményeként? — Ugyan, jóember... nézzen a tükörbe! Méghogy nemes... Legföljebb egy ágrólszakadt, ázott nádiveréb. És akkor már udvaroltam magának. • — Hát ha így állunk, adja ide azt a segélykérőlapot, és felejtse el, hogy bármit is kértem magától. Azóta úgy élek, mint egy őrgróf. Délben kelek, mivel nem csörög a vekker hajnalban. Már el is adtam a bolhapiacon, nehogy véletlenül fölhúzza valaki. Fölteszem a kis pörge kalapomat, és végigsétálok a főutcán. Nem sietek, minek? Nem ordít rám a főnök, hogy már megint késtem öt percet. A gyomrom se fájdul meg az idegességtől, legföljebb az éhség korgatja néha. Betérek a henteshez, veszek vagy tíz deka tepertőt, és ott, az üzlet előtt, a pádon ülve elmajszolom stanecliból. Nem kell mosogatni. így aztán eladtam a tányérokat, meg az evőeszközöket is. Nincs rá gond. Délutánonként összejövünk a parkban a munkanélküli haverokkal, és eldumálgatunk estig. Vagy ameddig a kedvünk tartja. Ki a fenét érdekel az idő? Nem vár otthon az asszony. Ja, ezt még nem is mondtam: otthagyott a feleségem, elvitte a gyerekeket is. Összeállt egy olyan pasassal, akinek van munkája. Legalább nem rágja a fülemet, hogy „a Józsikának megint szétment a cipője, miből vegyek újat?” Újat, ugyan, nekem már régi sincs... A villanyt meg a gázt kikapcsolták, mert nem fizettem be a számlát. A lakbérrel is tartó-' zom... Hát persze, mert jó az a segély, de mindenre abból se futja. Azt mondja a szomszéd- asszony, hogy azért, mert iszom. Iszom hát, mert unatkozom. Eddig nem volt rá időm, mert dolgoztam. Most már erre is van. Mondom, úgy élek, mint egy őrgróf. Őrzöm a tekintélyemet. Odajött hozzám a múltkor egy asszony, és úgy szólított: uram. Ameddig dolgoztam, nekem már mindent mondtak, de ezt még soha. Voltam már pajtás, kartárs, szaktárs, elvtárs, de úr még soha. Tudják, mi lennék, ha újra kezdhetném az életemet? Ne találgassák, megmondom: MUNKANÉL K Ü LI. Ez ma a legúribb foglalkozás.
