Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-06 / 191. szám
1990. december 6., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Hruscsov egykori szovjet vezető — mint ismeretes, Sztálin halála után, 1953- ban lett az SZKP főtitkára, s a hatalomból 1964-ben puccsal távolította el Brezsnyev — magnószalagra mondta emlékezését. Az így kiadott könyv, mint kiderült, nem teljes. Néhány epizódot ugyanis kivágott a család. A Time című amerikai magazin ezeket szerezte meg. Ebből közlünk részleteket. Az utódok bocsánatát kérve Az én nemzedékem nagy történelmi változások korában élt; megélte a forradalmat, a polgárháborút, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet, a nagy honvédő háborút, a szocializmus fejlődését és megerősödését. Szerencse, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak, hogy a pártszervezet legkisebb sejtjéből eljuthattam a Politikai Bizottságig, és hozzájárulhattam az ország társadalmi és politikai átszervezéséhez (Hruscsov a „peresztrojka” kifejezést használta!). Szeretném, ha a nézeteim túlélnének engem. Az igazság a különböző vélemények szembesítéséből születik. Nem állítom, hogy a mondandóm lenne a megfellebbezhetetlen igazság. Minden elmélet leghaladóbbikára, a marxiz- mus-leninizmusra alapozva, olyan utat követtünk, amelyen — olykor szándékos, máskor akaratlan — hibák és tévedések voltak. Bocsássanak meg ezért az utódaink. Kirov halála Szergej Kirov meggyilkolásának története elvezethet a tisztogatások kezdetéhez. Először is annak a korszaknak a légköréről szeretnék beszélni, amikor még nem vált uralkodóvá a pártban a kispolgári mentalitás. Ezek még romantikus idők voltak. Nem törődtünk a dácsákkal és a szép ruhákkal, csak a munkával foglalkoztunk. A XVII. pártkongresszuson, 1934-ben azt mondták nekünk, hogy az 1966 résztvevő közül csak hatan szavaztak Sztálin ellen. Évek múlva már arról volt szó, hogy 260-an is lehettek, ám ez Sztálin helyzete és hiúsága alapján hihetetlennek tűnik. Sztálin ugyanis jól tudhatta, kik szavazhattak ellene. A Hruscsovhoz hasonlók egyáltalán nem, hiszen ők Sztálin alatt emelkedtek fel, és istenítették őt. Nagyon is jól tudta, hogy az ellen- szavazatok Lenin kádereitől származhattak, azoktól, akik csalódtak benne. A kongresszus idején az egyik észak-kaukázusi párttitkár felkereste Kirovót, a leningrádi párttitkárt, és bizalmasan a tudomására hozta, hogy: ,,A régi kádereknek az a véleménye, hogy itt az ideje Sztálin leváltásának. Olyasvalaki kellene helyette, aki jobban törődik a környezetével, így téged kellene főtitkárrá választani.” Kirov ezt elmondta Sztálinnak. Sztálin szenvtelenül meghallgatta és megköszönte. Leonyid Nyikoláj egy volt, ám elégedetlen bolsevik 1934 végén a leningrádi Szmolnij előtt őgyelgett, itt volt Kirov irodája is. Letartóztatták, nyilván mert gyanúsnak tartották. Megmotozták és fegyvert találtak nála. Ennek ellenére futni hagyták. Nem járunk messze az igazságtól, hogy ugyanaz a szervezet adott utasítást szabadon bocsátására, amely a terrorcselekménnyel is megbízta. Később aztán be isjutottaSzmolnijba, és a lépcsőn haladó Kirovót lelőtte. A testőr nem volt a közelben. Később olyan hírek keringtek, hogy Sztálin magához rendelte Nyikolájevet, aki térden állva bizonygatta, hogy felsőbb utasításra cselekedett, és ezen a jogcímen kért kegyelmet is. Nyilván azt hitte, hogy ő csak a parancsot teljesítette, így aztán nem is végezhetnek vele. Ostoba volt, hiszen a megbízatás titkossága követelte, hogy hallgattassák el, és ezt meg is tették. Tudomásom van arról is, hogy Sztálin, amikor Leningrádban személyesen vizsgálta a Kirov- gyilkosságot, berendelte az áldozat biztonságáért felelős komisszárt. Ő azonban,nem érkezett meg, a teherautó, amelyen utazott, karambolozott, és a politikai biztos meghalt. Később ki akarták hallgatni a kísérőit is, kiderült, hogy mindegyiket lelőtték. A sofőr azonban szerencsére még élt, és elmondta, hogy az ütközés jelentéktelen volt, mindössze a sárhányó horpadt be. A fedett teherkocsiból azonban tompa ütés hallatszott. Akkor végezhettek a komisszárral. Számomra nem kétséges, hogy Sztálin keze volt a végrehajtásban. Kirov nagyon népszerű volt, ezért a csapás mind a pártot, mind a népet fájdalmasan érintette. Feltehetően azért áldozták fel, mert a halála ürügyet szolgáltatott arra, hogy nyugtalanságot keltsenek, az emberek elfogadják a terrort, s így Sztálin megszabadulhat a számára nemkívánatos elemektől és a „nép ellenségeitől”. A tisztogatásokat Sztálin a régi vágású bolsevikokkal kezdte, majd kiterjesztette a párt, a hadsereg, az értelmiség legjobbjaira. Én személy szerint kétszer keveredtem gyanúba. Ez idő tájt a Komintern tagjai már kezdtek eltünedezni, a lengyel küldötteket pedig már mind letartóztatták és agyonlőtték. Én Ukrajnából utaztam a kb-ülésre, Moszkvába. Jezsov, a titkos- rendőrség főnöke és Sztálin odajött hozzám. Sztálin megbökte a vállamat és a nevemet kérdezte. „Sztálin elvtárs, én Hruscsov vagyok” — feleltem meglepetten. „Nem, te nem az vagy” — torkolt le. „Valaki megmondta nekem, hogyan is hívnak.” Már nem emlékszem, milyen lengyel nevet mondott. „Ugyan, hogy mondhat ilyet Sztálin elvtárs... Még él anyám, őt is megkérdezheti. De ellenőrizheti a gyárban is, ahol dolgoztam. Vagy a falumban, Kalinovkában.” „Na, én csak azt mondom, amit Jezsovtól hallottam.” Jezsov tagadta, hogy bármit is mondott volna. Sztálin erre Malenkovot hívta tanúnak, aki ez időben a moszkvai pártszervezet káderügyeivel foglalkozott. Malenkov is tagadott. A lengyelek elleni hajtóvadászat már ott tartott, hogy Sztálin az oroszokból is lengyeleket csinált, ha ez kellett. Egy alkalommal Sztálin a Kremlbe hivatott. Ezúttal is, mint mindig, kifejezéstelen volt az arca. Rám nézett és így szólt: „Antipovot letartóztatták, tudod.” (Antipov leningrádi politikus volt.) Mondtam, hogy nem tudom. „Nos, bizonyítékai voltak ellened" — szólt és a rá oly jellemző kifejezéstelen tekintettel nézett a szemembe. Először nem tudtam, mit mondjak. Aztán megszólaltam, hogy semmit sem tudok az egészről. Antipovnak nyilván nem lehetnek bizonyítékai, hiszen éppen csak köszönőviszonyban voltunk. Úgy gondolom, megpróbált valamit kiolvasni a szememből. Rájöhetett azonban, hogy nem tud kapcsolatba hozni Antipovval. Ha viszont olyan hatást keltettem volna, mint aki titkol valamit, nyilván én lettem volna a nép következő ellensége. Egy vendég Berlinből 1939 augusztusának egyik reggelén vadászni voltam Vorosilovval. Utána egyenesen Sztálinhoz mentem, vadkacsát vittem neki. Sztálin jókedvű volt. Elmondta, hogy Ribbentrop (a német külügyminiszter) az országaink közti barátsági és meg nem támadási szerződés tervezetével érkezett. Sztálin eufórikus hangulatban volt. „Hitlerbe akar húzni bennünket, de túljárunk az eszén” — mondta. Tényszerűen közölte, hogy az okmány megnyitotta az utat Észtország, Lettország, Litvánia, Besszarábia és Finnország felé. Ezeknek az országoknak a sorsa a kezünkben van. A paktummal biztosíthatjuk mindazokat a területeket, amelyeket akarunk, Németország nem lép közbe. Ellenségünk puskacsövével néztünk farkasszemet. Hitler pedig most lehetőséget adott, hogy kitérjünk ellene. Ezzel indokolható, hogy aláírtuk a szerződést. Mindazonáltal nagyon nehéz lépést tettünk. Mi kommunisták, antifasiszták, akik világnézetünkben is szemben álltunk Hitlerrel, egy csapásra a szövetségesei lettünk. Sztálin azt hitte, időt nyerünk. Igaz, a szerződés nem ment meg egy német támadástól, csak éppen lehetővé tette, hogy lélegzethez jussunk. Emlékszem, azon a napon, amikor Ribbentroppal aláírta a szerződést, Sztálin valami olyasmit mondott, hogy: „Most, legalábbis egy időre, sikerült becsapnunk Hitlert.” Ebből kiderült, hogy tudta: a háború elkerülhetetlen. Amikor aztán Hitler 1940-ben villámtámadást hajtott végre Franciaország ellen, világossá vált, hogy takarékoskodik az erőivel, kétségtelen, hogy a nyugati háború a főpróbája annak, ami keleten is be fog következni. Sztálin rendkívül ideges lett. Rendes körülmények között is az volt a szokása, hogy le-fel járkált az üléseken. Ezúttal azonban valósággal rohangált, s eközben kocsis módjára káromkodott. Szidta a franciákat és az angolokat. Hogyan engedhették meg Hitlernek, hogy így lerohanja őket? Most a Szovjetunió következik, ezt pontosan tudta. Aki egy kicsit is ért a politikához, ne higgye, hogy felkészületlenül ért bennünket a meglepetésszerűen végrehajtott támadás. Sztálint némely lakájai azonban — amiért nem készített fel bennünket megfelelően — mind a mai napig azzal mentegetik, hogy Hitler becsapott bennünket azzal, hogy megszegte a paktumot. Emlékszem, a háború kezdetén Sztálinnál jártam a főparancsnokságon. Akkor már csont és bőr volt. Azt kérdezte, hogyan mennek a dolgok. „Rosszul” — feleltem. — „Nincsenek fegyvereink.” Sztálin vontatottan, halkan válaszolt. „Mindenki azt mondja, hogy milyen okosak az oroszok. Most megnézheted, milyen okosak vagyunk.” Más alkalommal, ugyancsak a háború kezdetén, azt mondta: „Lenin államot hagyott ránk, mi meg leszartuk.” Kétségbeesése abból is látszik, hogy a háború alatt titokban próbált közeledni Hitlerhez. Azt hiszem, 1942-ben történt. Sztálin olyan megállapodást szeretett volna, miszerint a németek megtarthatnák az Ukrajnában, Belorussziában, sőt az orosz föderáció egyes területein megszállt részeket. Egy emberüket Bulgáriába küldte, hogy tájékoztassa a német összekötőt arról, hogy a Szovjetunió hajlandó területi engedményeket tenni. Hitler válaszra sem méltatta. Nyilván úgy látta, hogy a Szovjetunió napjai meg vannak számlálva, és ilyen helyzetben miért kezdett volna tárgyalásokat, amikor gyakorlatilag úgyis minden az övé volt már. Ilyen emlékeim vannak róla a háborúból. Persze a győzelem után úgy pöffeszkedett, mint egy kakas. Sztálin felesége Nagyezsda Allilujevnát, Sztálin feleségét nem sokkal a halála előtt láttam, azt hiszem, az októberi forradalom ünnepén. Kaganovics másnap összehívta a titkárokat és tájékoztatott, hogy Nagyezsda Szergejevna váratlanul meghalt. Újabb egy-két nap múltán Kaganovics megint összehívta ezeket az embereket és azt mondta: „Sztálin megbízásából beszélek. Arra kért, hogy hívjam össze Önöket és mondjam el, mi is történt valójában. Allilujevna nem természetes halállal halt meg. Öngyilkos lett”. A részleteket természetesen nem ismertette és mi sem kérdeztünk semmit. Lezajlott a temetés. Sztálin, úgy látszott, a fájdalomtól megtörve állt a sírnál. Nem tudom, mit érzett belül, kívülről azonban bánatosnak látszott. A történtekről bővebbet én is csak Sztálin halála után tudtam meg. Igaz, bizonyítékok nincsenek. Egyszerűen arról van szó, hogy megkérdeztük Vlasziktól, Sztálin testőrségének parancsnokától, hogy vajon mi késztette Nagyezsda Szer- gejevnát az öngyilkosságra. Elmondta, hogy a díszszemle után mindenki Vorosilovhoz ment vacsorázni a Kremlbe. Az ilyen ünnepeken mindig Vorosilovnál volt a vacsora. Ezúttal is egy szűk csoport vett részt: a szemle parancsnoka és a politikai bizottság néhány tagja. Egyenesen a Vörös térről érkeztek. Ez időben elég hosszú ideig tartottak a díszszemlék. Mint mindig, most is ittak. A végén mindenki távozott. Köztük Sztálin is, aki a felesége nélkül vett részt a vacsorán. De nem ment haza. Már éjszaka volt, nem tudom, hány óra lehetett. Nagyezsda Szergejevna aggódni kezdett. „Hol lehet Sztálin?” Keresni kezdte. Telefonált az egyik dácsára és a szolgálatban lévő őrtől kérdezte, hogy ott van-e Sztálin? „Igen” — felelte az őr. — „Sztálin elvtárs itt van.” „Ki van vele?” Az őr egy asszony nevét említette, aki közismerten szép nő volt. Egy bizonyos Guszev katonatiszt felesége volt, és ő is részt vett a vacsorán. Sztálin vele együtt távozott és most mindketten a dácsában alszanak. Allilujevna tehát mindent megtudott a katonától. Sztálin másnap reggel tért haza, nem tudom mikor, és Nagyezsda Szergejevna akkor már nem élt. Paszternák és Szolzsenyicin 1958-ban nagy felhajtás volt Borisz Paszternák Doktor Zsivágója körül. Szuszlov, aki abban az időben az agitációs és propagandaosztály vezetője volt, úgy tájékoztatta a politikai bizottságot, hogy a mű gyenge és szovjetellenes, tehát nem szabad kiadni. Azt hiszem, senki sem olvasta a könyvet, még Szuszlov sem, ő valószínűleg háromoldalas összefoglalót kapott egyik beosztottjától. Sajnálom, hogy közöm volt a könyv betiltásához. Alkalmat kellett volna adnunk az olvasóknak, hogy kialakíthassák a maguk ítéletét. A Doktor Zsivágó betiltásával nagy kárt okoztunk a Szovjetuniónak, a külföldi értelmiség, még azok közül is sokan, akiknek nem volt ellenszenves a szocializmus, ellenünk fordultak. Most azt mondják, hogy már nincs cenzúra. Ez hülyeség, csak a gyerekek hihetik el. Mondhatom, igen könyörtelen a cenzúránk. A műbírálatot nem volna szabad a cenzúrával azonosítani. Bárcsak úgy közeledtem volna a Paszternákügyhöz, mint Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja esetében, 1962-ben. Ezt a könyvet elolvastam, nehéz volt, de hatásos. Szuszlov mindent ellenőrzés alatt akart tartani. Azt mondta, nem engedhetem meg a Doktor Zsivágó kinyomtatását, mert nem értenék meg az emberek. Azzal, hogy nem avatkoztam be Szolzsenyicin könyvének publikálásába, azt a véleményt fejeztem ki, hogy a kommunista pártban és a szovjet nép körében elharapózott káros jelenségeket el kell ítélni. Az olvasók falták Szolzsenyicin könyvét. Érdekelte őket, miképpen kerülhet egy becsületes ember ilyen körülmények közé. Nos, Sztálin volt az oka, mert ebből a szempontból bűnöző volt és a bűnözőket bíróság elé kell állítani, és a társadalomnak is el kell ítélnie őket. A hidegháború évei Amint véget ért a német fasizmus elleni küzdelem, Sztálin meg volt győződve arról, hogy Nyu- gat-Európa nagy részében hatalomra kerülnek a kommunisták. Azt hitte, hogy Németországban forradalom lesz, és létrehozzák a proletárállamot. Nem az egyetlen volt, aki tévedett ebben. Mi is ilyen jövőről ábrándoztunk, és azt szerettük volna, hogy így legyen. Úgy véltük, hogy a szocialista forradalom megoldja a német kérdést, a marxista-leninista Németország ezután már nem lesz militarista állam és nem fenyeget másokat. Bizonyosak voltunk benne, hogy a háború megteremtette a feltételeket ehhez a fejlődéshez. Sztálin ezen az alapon képzelte el az egységes Németországot. Azt akarta, hogy a németek támogassák a szovjet politikát és a szövetségeseink legyenek. Hasonló reményeket táplált Francia- és Olaszország esetében is. Amikorde Gaulle 1944-ben Moszkvába látogatott, Sztálin berúgott és viccelődve kérdezte tőle: „Le fogja tartóztatni Thorezt, a francia kommunisták vezetőjét?” Thorez ekkor Moszkvában élt, de úgy tervezte, hogy a németek legyőzése után visszatér Párizsba. De Gaulle látogatásakor Sztálin aláírt ugyan egy szovjet—francia szerződést, de nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget. Szívesen hajtogatta, hogy ő a távolba néz. „Amikor Thorez színre lép, akkor kezdődik az igazi munka" — mondta nekünk. Ez idő tájt a Francia Kommunista Párt elég nagy és erős volt ahhoz, hogy jelentős politikai befolyása legyen, emellett fegyverei is voltak a háborúból. Hasonló volt a helyzet Olaszország esetében is. Togliatti, az akkori olasz kommunista vezető kész lett volna megindítani a fegyveres felkelést. Sztálin azonban leállította. Figyelmeztette, hogy a felkelést elfojtanák az ott állomásozó amerikai erők. Az események azonban a mi szempontunkból kedvezőtlenül alakultak. Az USA erős gazdasága megakadályozta az európai országok szétzilált gazdasági rendszereit abban, hogy eljussanak a forradalmi robbanóponthoz. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy a marxista-leninista elméletnek megfelelően elvártuk. Sajnos, mindezek az országok kapitalisták maradtak, mi pedig csalódtunk, és Kelet-Európa országai szocialista vívmányainak erősítésére összpontosítottunk. (Csütörtökön folytatjuk) HRUSCSOV TITKAI
