Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-20 / 203. szám
1990. december 20., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ha nagy késéssel is, de a magyar olvasók is kézbe vehetik a politikus-történész immár klasszikusnak számító müvét a diktátorról. Az Európa Kiadó gondozásában megjelenő életrajz néhány különösen érdekes epizódját folytatásokban ismertetjük lapunkban. A részeges Dzsugasvili fia 1875-ben vagy talán egy-két évvel korábban, egy kaukázusi fiatalember, Visszarion Ivanovics Dzsugasvili, a Didi-Lilo nevű falucskából, amely nem volt messze Tiflisztől (mai hivatalos — grúz — nevén: Tbiliszi), a Kaukázus fővárosától, Gori- ba, egy grúz járási székhelyre költözött és cipészműhelyt nyitott. Visszarion Dzsugasvili grúz parasztok fia volt, akik tíz évvel korábban még jobbágysorban éltek. Születésekor ő maga is egy grúz földesúr személyes tulajdona volt. Ha egész élete során az maradt volna, soha nem hagyhatta volna el szülőfaluját és nem lehetett volna belőle szabad kézműves; Az biztos, hogy ősei közül senki sem gondolhatott ilyesmire. Röghöz kötött jobbágyok voltak, és legjobb esetben is csak egyik földesúrtól a másikhoz kerülhettek. A grúz újságok még Visszarion gyerekkorában is közöltek olyan hirdetéseket, amelyekben a földesurak megvételre kínáltak vagy vásárolni szándékoztak mondjuk „ötszáz vagy ezer hold földet ötven vagy százötven lélekkel”. A jobbágyokkal folytatott kereskedelemben nem volt ritka a csalás: grúz bírósági levéltárakban olyan esetek is fellelhetők, amikor ugyanazt a parasztcsaládot egyszerre három vagy még több vásárlónak adták elv így aztán Visszarion valószínűleg reményteli lelkesedéssel intett búcsút falujának. Elvégre szabad ember lett, és remélhette, hogy független kézművesként megtalálja a szerencséjét. Gori- ban feleségül vette a hozzá hasonlóan szegény származású Jekatyerinát, a Gambareulli faluban élő Giorgi Geladze jobbágy leányát. Mint sok más szegényparaszti sorban nevelkedett lány, ő is beköltözhetett volna a városba, hogy szolgáló legyen egy örmény vagy orosz középosztálybeli családnál. (A Kaukázusban a középosztályba csak oroszok, örmények és zsidók tartoztak. Grúz polgárság gyakorlatilag még nem létezett— a grúzok vagy nemesek, vagy jobbágyok voltak.) Amikor feleségül ment Visszarion Dzsugasvili- hez, Jekatyerina mindössze tizenöt éves volt. Az ilyen korai házasság nem volt ritka abban az országban, ahol az emberek ugyanolyan gyorsan értek, mint a szőlő a féltrópusi napsütésben. A házaspár egy szegényes lakást bérelt Gori külvárosában, havi másfél rubelért. Konyha és egy szoba—ennyi volt az egész. Az öt négyzetméteresnél aligha nagyobb szobában állandó volt a félhomály, az egyetlen apró ablakon kevés fény szűrődött be. Az ajtó egy sivár udvarra nyílott, ahonnan esős napokon befolyt a sáros víz, mivel a szoba padlója egy szinten volt az udvarral, és nem voJt küszöbe. A padló csupasz téglából volt kirakva, s a család összes bútora egy kis asztal, egy hokedli, egy dívány és egy szalmazsákos faágy volt. Ebben a félhomályos, másfél rubeles szobában szülte meg három gyermekét Jekatyerina 1875 és 1878 között. Mind a három meghalt nem sokkal a születése után. Jekatyerina még alig volt húszéves, amikor 1879. december 21-én egy negyedik gyermeket is szült. A szerencse szeszélye folytán ez a gyerek egészséges, szívós, akaratos fiúvá cseperedett. A keresztségben a Joszif nevet kapta, így aztán az anyakönyvet vezető helyi görögkeleti lelkész beje_gyezhette, hogy megjelent ezen a földön Joszif Visszariono- vics Dzsugasvili, aki később Joszif Sztálin néven válik majd híressé. Korai gyermekéveiről nagyon keveset tudunk. Hat- vagy hétéves lehetett, amikor átesett a himlőn, amelynek nyomait egész életében viselte az arcán. Aztán újra megbetegedett, vérmérgezést kapott a bal kezén lévő fekélytől. Később erre úgy emlékezett vissza, hogy közel volt a halálhoz. „Nem tudom, mi mentett meg — mondja majd sógornőjének, A. Sz. Allilujevának—, a saját erős szervezetem vagy a falusi kuruzsló kenőcse.” Felgyógyult, de bal kezét alig tudta könyökben behajlítani. E miatt az enyhe fogyatékossága miatt a leendő generalisszimuszt 1916-ban katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. A fiú abban a szennyben és szegénységben nőtt fel, amelyben született. Visszarion Dzsugasvili sikertelenül próbált fölemelkedni az alsó középosztály szintjére. A suszterműhely még a megélhetését sem biztosította, s így feleségének „éjt nappallá téve kellett gürcölnie, hogy valahogy kijöjjenek... kénytelen volt mosónőnek állni”. Még a másfél rubeles lakbért is az ő keresetéből fizették ki. Ebből következtetett Sztálin néhány életrajzírója arra, hogy Visszarion Dzsugasvili nyilván azt a kis pénzt iselvodkázta, amit megkeresett, no és Sztálin iskolatársainak visszaemlékezései is adnak némi alapot erre. Az alkoholizmus a cipészek között valóban foglalkozási betegségnek számított — a legtöbb kelet-európai nyelvben megtalálható a „részeg, mint a suszter” kifejezés. Azt is sokan állítják, hogy Visszarion kegyetlenül bánt a feleségével és a fiával. „Az ok nélküli iszonyú verések — írja Iremasvili, Sztálin gyerekkori barátja — ugyanolyan komorrá és kegyetlenné tették, amilyen az apja volt.” Sztálin, hogy valahogy védekezzen apjának kegyetlensége ellen, bizalmatlan és óvatos lett, palástolta érzelmeit, igyekezett elkerülni őt, s ha mást már nem tehetett, hát tűrt. Az élettől korán kapott olyan leckéket — köztük harci fortélyokát —, amelyek később nagy hasznára váltak. A részeges, verekedés apa és férj képe talán nem teljesen igazságos. Visszarion Dzsugasvili- nek biztosan voltak jó tulajdonságai is: a vállalkozó szellem és a kíváncsiság a világ dolgai iránt. Különben jobbágyok fiaként aligha cserélte volna fel lomha szülőfaluját a városi élet bizonytalanságára. Kelet-Európábán a „bölcs csizmadia” ugyanolyan közmondásos figura, mint a „részeg suszter”. És a két jelző gyakran egymás mellett is megfér. Sztálin valószínűleg éppen apjától örökölte éles eszét, ami pedig azt a belső konfliktust illeti, amely apját mogorva, megkeseredett, a családjával kegyetlenkedő emberré tette, arra Sztálin akaratlanul is saját maga adott magyarázatot. Miután szabad kézművesként kudarcot vallott, Visszarion elhagyta Gori városát és családját. Tifliszbe ment, beállt munkásnak Adeljha- nov cipőgyárába. Az új helyzet nyilvánvalóan megalázó volt számára: mindenáron a saját ura akart lenni... Joszif Dzsugasvili, azaz Koba a két forradalom közti időszakban vált Sztálinná, s nőtt viszonylag ismeretlen grúz föld alatti pártmunkásból a bolsevikok egyik országos vezetőjévé. Fölemelkedése annál is rejtélyesebb, mert az 1907 és 1917 közötti tíz évből csaknem hetet vagy börtönben, vagy úton Szibériába, vagy szibériai száműzetésben, vagy onnan menekülve töltött. E korszakból származó, gondosan összegyűjtött politikai írásai Összes Műveinek még egy-vékonyka kötetét sem teszik ki. S ebben a kötetben a legnagyobb jóakarattal sem találni bármiféle tanújelét kiemelkedő szellemi vagy politikai képességeknek. Felemelkedését inkább tetteinek köszönhette, mintsem bármiféle írói vagy újságírói tehetségének. Sztálin magánéletéről nagyon keveset lehet mondani, pedig már harmincas éveinek a derekán járt. Ő maga később következetesen elkerülte ezt a témát. Különben is, a hivatásos forradalmár számára a „magánélet” a legszűkebb perifériára szorult. Fiatal korában feleségül vette Jekatyerina Szvanidzét, akinek a bátyja szocialista volt és Sztálin iskolatársa a tifliszi szemináriumban. Jekatyerina az első forradalom alatt meghalt, maga után hagyva egy fiút, akit a nagyszülei neveltek fel a Kaukázusban. Egészen 1918-ig Sztálin nem nősült meg újból. De már közeli barátságban volt leendő apósa, Szergo Allilujev családjával, s az Allilujevek gyakorta gondoskodtak is róla. Élelmiszert, ruhát, könyveket küldtek neki száműzetése alatt. Érezhetett valami keserűséget Jenyiszej menti magányában. Úgy tűnt; meghiúsult az ügy, amelynek az életét szentelte. S ha visszatekintett illegális munkálkodásának sok-sok esztendejére, nem találhatott bennük sok megnyugtatót. Csalódást érezhetett sivár magánélete miatt is. Kifejezett valamit ebből a magányosságból az egyik levelében, amelyet Olga Jevgenyijevna Allilujevának írt. Ez az egyetlen általunk ismert, nem politikai, hanem magánjellegű levele. A forradalom mellékszereplője Október 24-én a kormány elhatározta magát az ellencsapásra, s ezáltal ürügyet teremtett a felkelés számára. A kormánycsapatok elfoglalták a Sztálin szerkesztette újság irodáit, és bezárták a nyomdáját. A csata hamarosan már a hidakért, vasútállomásokért, postahivatalokért és más stratégiai pontokért folyt: a Trockij vezette csapatok mindezeket egyetlen lövés nélkül elfoglalták. Az egyetlen valódi ütközet akkor alakult ki, amikor a felkelők megostromolták a Téli Palotát, az ideiglenes kormány székhelyét. Ezt az akciót Antonov-Ovszejenko vezette, aki a polgárháború alatt szovjet nagykövet lesz Lengyelországban és Spanyolországban. A komikus vonások még ebből az ostromból sem hiányoztak: az Aurora cirkálóról például selejtes, nem robbanó gránátokkal bombázták a Téli Palotát. Az ideiglenes kormány politikailag annyira elszigetelt volt, a felkelők pedig olyan elsöprő támogatást élveztek, hogy egyetlen apró lökésükre a kormány megszűnt létezni. Amikor október 25-én összeült a második összoroszország i szovjet kongresszus, a felkelés már majdnem be is fejeződött, s a kongresz- szus bolsevik többsége azon nyomban szentesítette a fordulatot. A felkelés napjaiban Sztálin nem volt a főszereplők között. Még a szokásosnál is jobban az árnyékban maradt. Ez a tény sok bosszúságot okozott hivatalos életrajzíróinak, és mintha Troc- kijt igazolná, aki azt mondta: „minél nagyobb volt az események sodra, annál kissebb bennük Sztálin szerepe”. Ez részben a központi bizottság erőtlenségének a következménye lehetett, amelyen belül Sztálin súlya sokkal nagyobb volt, mint azon kívül. Október 16-i sorsdöntő ülésén a központi bizottság Sztálint és még négy tagot (Szverdlovot, Bubnovot, Dzerzsinszkijt és Uric- kijt) delegálta, hogy képviseljék a pártot a Szovjetek Forradalmi Katonai Bizottságában. Ám ha hinni lehet a bizottság elnökének, Trockijnak Sztálin hozzájárulása a felkelés irányító szervének munkájához egyenlő volt a nullával. Trockij vallomását figyelmen kívül hagyhatnánk elfogult’ sága miatt, ha a felkelé? dokumentumainak tö-' megében akár csak néhány utalást találnánk Sztálin közvetlen részvételére. De nem találunk. Mióta Sztálin kezében összpontosul minden hatalom, Trockij nevét szorgalmasan és módszeresen kitörölték a forradalom minden hivatalos történetéből — csakúgy emlegetik, mint „árulót”, aki „szabotálta a tényleges felkelést". Valameny- nyi hivatalos történetírás és tankönyv Lenin és Sztálin vezető szerepéről beszél. Ám a hivatalos szovjet történészek legnagyobb jóakaratuk és kétségtelen buzgóságuk ellenére sem tudták beírni Sztálin nevét arra az üres helyre, amely Trockij nevének kitörlése után maradt. Még a minden lelkiismereti aggályoskodás nélkül ösz- szeállított „A polgárháború története a Szovjetunióban” című könyv — amelyet maga Sztálin, Zsdarídv, Vorosilov, Molotov, Gorkij és Kirov szerkesztett — sem tartalmaz egyetlen olyan dokumentumot vagy konkrét tényt, amely alátámasztaná azt a kurta állítást, amely szerint Sztálin vezető szerepet játszott a Forradalomi Katonai Bizottságban, hacsak nem soroljuk a történelmi dokumentúmok közé holmi Szvaroga vagy Vladi- mirszkij meglehetősen hitvány és elképesztően hazug festményeit, amelyek sok-sok évvel az események után készültek, s amelyeken egy furamód jóképű fenegyerek parancsokat osztogat a felkelőknek. Sztálin saját „Önéletrajzi adatök”- ja sem mond túl sokat erről. Eléggé meglepő, de Sztálin még csak jelen sem volt a központi bizottságnak azon az ülésén, amely a felkelés reggelén zajlott. „Nem mintha gyáva lett volna. Nincs okunk gyávasággal vádolni Sztálint.” (Ezek Trockij megjegyzései.) „Egyszerűen politikailag közömbös volt. A sorsdöntő pillanatban az óvatos cselszövő jobbnak látta, ha a háttérben marad. Kivárta, hogyan alakul a felkelés, mielőtt bármely -oldalra elkötelezte volna magát. Kudarc esetén azt mondhatta volna Leninnek, nekem és híveinknek: Ez a ti hibátok! Az embernek bele kell élnie magát azoknak a napoknak a vörösen izzó hangulatába, hogy érdeme szerint tudja értékelni ennek az embernek a hidegvérét, vagy ha úgy tetszik, álnokságát...” ...Hogy milyenek voltak az érzelmei, milyen volt a hangulata a nagy események küszöbén, azt legautentikusabban talán egyik cikke tükrözi: ebben azokkal a minden oldalról záporozó, gán- csoskodó vagy aggódó kérdésekkel foglalkozott, amelyek a bolsevik terveket és szándékokat igyekeztek kipuhatolni. Sztálin válasza a goromba köntörfalazás avagy a köntörfalazó gorombaság mesterműve volt... ...A leggonoszabb szidalmat Makszim Gorkijnak tartogatta, a híres írónak és forradalmárnak, aki hosszú évekig volt Lenin szövetségese, s akit maga Sztálin egy napon az új civilizáció prófétájának nevez majd. Gorkij újságja, amelyben megjelent Zinovjev és Kamenyev felkelésellenes cikke is, felkérte Lenint és társait, hogy „játsz- szunk nyílt kártyákkal”, Gorkij pedig személyesen is megtámadta a bolsevikokat a Nem tudok hallgatni címmel megjelent cikkében — a címet egyébként Tolsztoj egy régi cárellenes írásától vette kölcsön. Sztálin visszavágása valóságos dühkitörés volt. ...A grúz jobbágyok leszármazottja és a bolsevik pártvezetés tagja számára a forradalom nyilvánvalóan nem csupán az elnyomott osztályok hatalomra jutását jelentette. A szürke, névtelen „bizottsági forradalmár” diadala is volt az orosz szocializmus „nagy nevei” fölött. Semmilyen kapocs, semmilyen természetes kötelék nem fűzte semmiféle tradícióhoz, még szocialista tradícióhoz sem. Ebben nagyon különbözött a többi vezértől és különösen Lenintől, aki még a leghevesebb vita lázában sem mondta volna azt egykori mesteréről, Plehanovról, hogy „csak az a nevezetessége, hogy régi”. Sztálin zabolátlan sértései mögött nem nehéz megérezni egy olyan embernek a felgyülemlett keserűségét, aki sajátos adottságai folytán még akkor sem szerzett „nagy nevet” magának, amikor a hatalom küszöbére ért. Pedig a forradalom, bár valóban a semmibe taszított néhány nagy nevet, újakat is teremtett, amélyek még fényesebben ragyogtak és belevésődtek az emberek szívébe és tudatába. A későbbi események fényében Sztálin sorainak újabb jelentése is feltárul; öntudatlan vagy talán félig tudatos kihívás ezekkel az új nevekkel szemben. Egyelőre a forradalom még csak egyik arcát mutatta a világ felé — ez lelkesedést és nemes reménykedést sugárzott. A másik arca, a saját gyermekeit felfaló szörnyetegé, még rejtve maradt. Sztálin azonban mintha már akkor is ezt a másik arcot csodálta volna: „A forradalom nem tudja sem sajnálni, sem temetni halottait”—mintha azokról a nagy tisztogatásokról írta volna ezt, amelyeket csaknem húsz évvel később hajtott végre. Lenin kezéből kicsúszik a gyeplő Kevés fontos történelmi esemény olyan észrevétlen, s tűnik annyira jelentéktelennek a kortársak szemében, mint az, ahogy még Lenin életében Sztálin megdöbbentően nagy hatalmat fialmozott fel a saját kezében. Két évvel a polgárháború után az orosz társadalom valójában már Sztálin vezetése alatt állt anélkül, hogy ismerte volna a vezér nevét. Ennél is furcsább, hogy éppen a riválisai szavazták meg, s juttatták mindenegyes hatalmi posztjára. Ezekkel a riválisaival később komor drámákban mérte össze az erejét. De a harc csak azután kezdődött, hogy ő már keményen megragadta a hatalom gépezetének minden karját, ellenfelei pedig, felocsúdván, megpróbálták kimozdítani uralkodó pozíciójából. S akkor rájöttek, hogy Sztálin már mozdíthatatlan. A közvetlenül a polgárháború után általa betöltött posztok közül három döntő jelentőségű volt: egyszerre volt nemzetiségi népbiztos, a Munkás- Paraszt Felügyelet vezetője és a politikai bizottság tagja. Nemzetiségi népbiztosként az Orosz-Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság — ez volt a régi Oroszország helyén létrejött állam neve — lakosságának csaknem a fele az ő hatáskörébe tartozott. Az állam száznegyvenmillió polgárából hatvanötmillió nem orosz nemzetiségű volt. A civilizáció minden elképzelhető szintjének voltak képviselői, az ukránok majdhogynem európai életmódjától kezdve huszonötmillió türkmén pásztor primitív törzsi társadalmáig. A beloruszok) a kirgizek, üzbégek, azerbajdzsánok, tatárok, örmények, grúzok, tadzsikok, burjátok, jakutok és egy sereg más nép a törzsi közösségtől a modern társadalomig vezető út valameyik állomásán voltak. A bolsevikok lelkesen igyekeztek megnyerni mindezeket a nemzetiségeket, s kitörölni emlékezetükből a cári elnyomást, s ezért mindannyinak felajánlották az autonómiát és az önkormányzatot. Kevés olyan nemzetiség akadt köztük, amelynek lett volna bármiféle nemzeti öntudata. S még kevesebb olyan, amely eljutott az ön- kormányzathoz szükséges minimális műveltségi szintre. Ügyeik intézésében rászorultak a külső segítségre, vagyis a Nemzeti Népbiztosságra. Legtöbbjük számára a kommunizmus elméleti kérdései ugyanolyan távoliak voltak, mint Einstein relativitáselmélete a bokharai kánoknak. Számukra a forradalom azt jelentette, hogy primitív közösségeik megszabadultak az emírek, kánok és mullahok uralmától, s egy lépéssel közelebb kerültek Európához. (Csütörtökön folytatjuk) Isaac Deutscher SZTÁLIN
