Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)

1990-12-13 / 197. szám

1990. december 13., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 HRUSCSOV TITKAI Amikor Csehszlovákiában győzedelmeske­dett a proletariátus, és megbuktatták a reakciós vezetést, 1948-ban, Sztálin éppen a Krímben üdült. Klement Gottwald csehszlovák elnök és felesége a Szovjetunióba látogatott. Sztálin tele­fonált és hívott, hogy minél előbb menjek le hozzá, mert nélkülem nem tud mit kezdeni Gott- walddal. A következő nap Jaltába repültem. Az étkezé­seknél találkoztunk. Sztálin nem tudta megállni, hogy le ne itasson másokat. Mivel Gottwald sze­retett inni, Sztálinnak nem volt nehéz dolga. Emlékszem, Gottwald azt kérdezte: „Sztálin elvtárs, miért hordják el a műszaki titkainkat az emberei? Mindent ellopnak, amit csak tudnak. Ez sértés a számunkra, hiszen Önök előtt nin­csenek titkaink. Ha szükségük van valamilyen új technológiára vagy tervekre, csak szóljanak, és mi a rendelkezésükre bocsátjuk. Ez sokkal jobb lenne. Mi készek vagyunk csatlakozni a Szovjet­unióhoz. Kérem, Sztálin elvtárs, írjunk alá olyan szerződést, miszerint Csehszlovákia belép a Szovjetunióba. Sztálin félbeszakította. „Minden lehetséges” — mondta kétértelműen. Valójában azonban elvetette Csehszlovákia csatlakozásának ötle­tét. Azt hiszem, helyesen tette. Sajnos, Sztálin nem volt mindig ilyen előrelátó. Később, amikor újra találkozott Gottwalddal, megkérdezte, hogy a Szovjetunió küldhet-e katonai alakulatokat Csehszlovákiába azzal az ürüggyel, hogy foko­zódik a hidegháborús feszültség. Sztálin ugyan­is félt az esetleges szovjet—amerikai háborútól. Gottwald azonban azt mondta: „Sztálin elvtárs, csak ezt ne! A Szovjetuniónak semmiképpen sem kellene csapatokat küldenie, mert ez mér­gezné a légkört, és súlyos gondokat okozna a Csehszlovák Kommunista Párt számára.” Hála Istennek, nem küldtünk csapatokat, legalábbis akkor nem. 1955-ben létrehoztuk a Varsói Szerződést. Molotov külügyminiszter kapott utasítást, hogy készítsen elő néhány javaslatot a szervezet számára. A tagállamok általa összeállított listá­ján nem szerepelt Albánia és az NDK. Megkér­deztem, hogy miért nem vette fel ezeket is a lis­tára. Azt válaszolta, hogy Albánia túl messze van és nincs közös határa a Szovjetunióval. Ami az NDK-t illeti, visszakérdezett, hogy miért kelle­ne a Nyugattal harcolnunk az NDK miatt. Meghökkentem, de megpróbáltam türelme­sen elmagyarázni a dolgot. „Nem érti, Vjacsesz- lav Mihajlovics, hogyha olyan katonai szerveze­tet hozunk létre, amelyben több szocialista or­szág szerepel, Albánia és az NDK viszont nem, ezzel jelt adunk ellenségeinknek?! Mintha csak azt mondanánk nekik: megengedjük, hogy be­kebelezzétek őket. Csak fokoznánk a revansis- ták étvágyát." A végén mindannyian azon voltunk, Albánia és az NDK is lépjen be a VSZ-be. 1956-ban, amikor arról vitatkoztunk, hogy al­kalmazzunk-e katonai eszközöket a magyaror­szági ellenforradalom letörésére, éles nézetelté­rés alakult ki köztem és Mikoján között, ami na­gyon elszomorított, mivel közel álltunk egymás­hoz. Sem ő, sem Szuszlov, a párt főideológusa nem voltak jelen azon az ülésen, ahol a szovjet vezetők elhatározták, hogy tankokkal törik le a magyar forradalmat. Magyarországon voltak, megpróbálták rendezni a helyzetet. Mikoján csak akkor jött haza, miután már megszületett a döntésünk. Egyazon emeleten laktunk, és ami­kor beszámoltam neki, határozottan ellenezte, mert szerinte a fegyveres beavatkozás csak árt a párt és a kormány hírének. Azt feleltem, hogy a döntést már meghoztuk és én is helyeslem. Mi- kojánt ez nagyon feldúlta. Még azzal is fenyege­tőzött, hogy tiltakozása jeléül öngyilkos lesz. „Ez nagyon ostoba dolog lenne” — mondtam. „Tu­dom, hogy mi a véleményed, de be fogod látni a döntés helyességét.” Szerencsére megnyugo­dott. Csapatainkat pedig elküldtük. Budapest meglehetős ellenállást tanúsított, aztán néhány nap múlva mindennek vége lett. A kubai rakétaválság Nyomasztott a gondolat, hogy az amerikaiak nem képesek megemészteni Castro Kubájának közelségét. Attól tartottam, hogy az USA előbb- utóbb cselekedni fog. Az ereje és az eszközei megvoltak hozzá. Hogyan erősíthetnénk Kubát? Diplomáciai jegyzékekkel, netán TASZSZ-köz- leményekkel? Felvetődött, hogy nukleáris rakétaegységeket kellene telepíteni a szigetországba. A terv csak egy szűk kör előtt volt ismeretes. Úgy döntöt­tünk, hogy összesen 42, egyenként egy mega­tonnás töltetű rakétát szállítunk oda. Kijelöltük az amerikai célpontokat, ahova a legnagyobb csapást szántuk. Úgy véltük, hogy fegyvereink félelmet keltenek majd. Hiszen a Japánban ledo­bott két amerikai atombomba játéknak tűnt a mi rakétáinkhoz képest. Katonai küldöttséget menesztettünk Kubába, hogy tájékoztassa Castrót, és szerezze meg beleegyezését. Ez meg is történt. Titokban akar­tuk tartani a dolgot. Titkosszolgálatunk szerint ez lehetséges, bár az amerikai repülőgépek ál­landóan Kuba fölött cirkálnak. Szerintük azon­ban a pálmafáktól nem láthatják a rakétákat. Mivel a különleges telephelyek építése elhúzó­dott volna, a felszínre telepítettük a fegyvereket. Az volt a tervünk, hogy amint befejeződik a tele­pítés, közöljük a kész tényeket. Nem akartunk támadni, csupán elrettenteni azokat, akik az esetleges inváziót latolgatták. Kiderült, hogy a titkosszolgálat melléfogott. Az amerikaiak látták a telepítést, ám ennek ellenére folytattuk az akciót. Amikor sor került az atomtöl­tetek szállítására, attól tartottam, hogy elkapják majd a hajóinkat, de nem tették. Mind a 42 raké­tát elhelyeztük. Gromiko az idő tájt New Yorkban volt, az ENSZ ülésszakán. Rusk amerikai államtitkár Washingtonba hívta. Korábban elhatároztuk, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogjuk a rakétákat, de ha konkrétan rákérdeznek, ta­gadni fogunk. Rusk közölte Gromikóval, hogy mindent tudnak. Gromiko úgy felelt, mint a lótol- vajláson rajtakapott cigány: „Nem én voltam, és nem is az enyém a ló. Nem tudok semmit." Rusk azt mondta neki: „Mondja meg Hrus- csovnak, hogy mindent elkövetünk a legrosz- szabb megakadályozására, ennek ellenére bár­mi bekövetkezhet.” Nem fenyegetett, csupán nyomást gyakorolt és arra szólított fel, hogy te­gyünk valamit a konfrontáció megelőzése érde­kében. Én azt mondtam az elvtársaknak, hogy a cé­lunkat elértük és lehet, hogy az amerikaiaknak használt a lecke. Most módjuk lesz a következ­mények mérlegelésére is. Kennedy bölcs elnök volt, nagy tisztelettel gondolok rá. Belátta, hogy az amerikai fölény ellenére a rakéták elérhetik New Yorkot, Wa­shingtont és más városokat. Kubai nagykövetünktől távirat érkezett, mi­szerint Castro állítja, hogy megbízható értesülé­sei vannak arról, hogy az amerikaiak Kuba elleni támadása bármelyik pillanatban várható. A mi kémszolgálatunk is jelezte, hogy az invázió va­lószínűleg elkerülhetetlen, hacsak meg nem egyezünk az amerikai elnökkel. Castro azt java­solta, hogy a nukleáris rakéták megsemmisülé­sét elkerülendő, mi támadjuk meg az Egyesült Államokat. Egyetértettünk az elvtársakkal abban, hogy Castrónak fogalma sincs arról, amiért a rakétá­kat odavittük. Csak azt akartuk, hogy az USA ne támadja meg Kubát. De nekünk eszünk ágában sem volt támadni. Ezután Kennedy elnök washingtoni nagyköve­tünk, Dobrinyin révén üzent, fenyegetett és kér­lelt is, hogy távolítsuk el a rakétákat. Azzal a fel­tétellel egyeztünk bele, ha az elnök és szövetsé­gesei garantálják, hogy nem intéznek inváziót Kuba ellen. Ilyen értelmű üzenetet küldtünk Washingtonba, ahol is folytatódtak a tárgyalá­sok. Robert Kennedy volt az első számú közvetí­tő, aki tiszteletre méltó lélekjelenlétről és őszin­teségről adott bizonyságot. Elsősorban neki köszönhető, hogy elkerültük a konfliktust. Ken­nedy elnök megnyugtatott, hogy az invázióra nem kerülhet sor. Castro azonban forrófejű volt. Ő csak azt látta, hogy visszavonulunk, mi több, kapitulálunk. Képtelen volt megérteni, hogy ez a lépés szük­séges volt a katonai szembenállás elkerülésére. Az volt a meggyőződése, hogy Amerika nem tartja meg a szavát, és mihelyt elvisszük a raké­tákat, meg fogják támadni Kubát. Nagyon hara­gudott ránk. Mindezt annak tulajdonítottuk, hogy tapasztalatlan politikus, akit sokszor be is csap­tak, és így oka volt a bizalmatlanságra. Később, amikor a Szovjetunióban találkoztam vele, megjegyeztem, hogy mi még csak vala­hogy túléltük volna a háborút, ha harcot kezdünk az ÚSA-val, Kuba azonban megszűnt volna lé­tezni. Felróttam, hogy követelte az atomhábo­rút. Ezt simán letagadta, és csak akkor került zavarba, amikor a tolmács előkereste jegyzetei­ből a tényeket. (Vége) R. BECKER Holló a hollónak. A. TAYLOR Nincs kiút Wilfried Seibold nem akart hinni a szemének. Amit látott, nemcsak meg­lepte, de fel is dühítette. Schuster há­rom napja fogadta meg neki, hogy a következő hónapokban ebben a kerü­letben egyetlen ékszerészt sem rabol ki. És most meg kit lát a főutcán, szemben a Sanders-féle ékszerbolt­tal? Rocky Schustert. Ahogy az utcán sompolygott, abból a magafajta szak­ember azonnal megértette: az ékszer­boltot vizsgálta. Tehát valamit forral. És ha Rocky valamit forral, az be is következik, jön majd a testvéreivel, felfegyverkezve, két autóval a mene­küléshez, miután teljesen szétvertek mindent. Ő megvetette ezt a módszert, a könnyed, előkelő munka híve volt. Kiszemelte a különösen szép darabot, másolatot készített róla, felkereste a boltot, és közben kicserélte az eredetit a másolattal. És most jön ez a gengsz­ter! Keserű pirula ez, és egyben kihí­vás is. Otthon elővette a félretett újságokat és meglepődve látta, hogy a Schus- ter-banda szombati rabló volt. Minden munkát szombaton végeztek, nem sokkal üzletzárás előtt. Azért, mert nyilván nem csupán a polcokon és a páncélszekrényekben lapuló zsák­mányra számítottak, hanem a kasz- szára is. Wilfried eltűnődött: ma csütörtök van, s mindössze két napja, hogy megelőzze őket. Bement a műhelyé­be és megnézte a diadémot. Ahhoz, hogy a briliánsokkal díszített ékszer az igazihoz hasonlítson, még legalább háromnapi munkára lenne szükség. A tervet tehát át kell dolgoznia. Azonnal leült, és hét óra múlva elkészült. A másolat pocsék volt. Nem is kellett nagyító, hogy észrevegyék a hamisít­ványt. Neki azonban tökéletesen megfelelt. Szombaton délelőtt 11 óra 38 perc­kor, egy elegáns úriember lépett a Sanders-ékszerboltba, és a felesége számára kért ajándékot. Az éksze­rész különféle ékszereket rakott elé, köztük a briliánsokkal kirakott diadé­mot is. Az úr ezt tanulmányozta. — Ezt vennégj meg — mondta. — Kérem, tegye félre, hétfőn elküldöm érte a sofőrömet. Az úr ezzel visszaadta a diadémot, azaz a hamisítványt, minthogy az iga­zit már a zsebébe csúsztatta. Az ékszerboltot 11 óra 51 perckor hagyta el, és olyat tett, amit még soha­sem: az utcán azonnal futni kezdett, esetlenül, feltűnően. Az ékszerész meglepetten nézte, majd a kezében lévő diadémra esett a pillantása, és azonnal el is kiáltotta magat: — Seg ítség! Tolvaj! — És a telefon­hoz lépett. — Rendőrség? Azonnal jöjjenek... Rocky Schuster és bandája néhány perc múlva érkezett, mint a vihar. Ki­tépték a falból a telefonkapcsolót, be­törték a vitrineket, összeszedték a zsákmányt, és még arra is kényszerí­tették az ékszerészt, hogy a páncél- szekrényt kinyissa. A támadás mind­össze három percig tartott. És amikor Schuster jelt adott a távozásra, már négy rendőr állt a küszöbön. — Bűnügyi rendőrség — mondta a civil ruhás felügyelő, aki azonban nemcsak a jelvényét vette elő, hanem a pisztolyát is. A Schuster-banda annyira megle­pődött, hogy ellenállás nélkül megad­ta magát. — Uram — jegyezte meg halkan a felügyelő —, nem azt mondta a tele­fonba, hogy egy tolvajról van szó, aki becsapta és meglépett az ékszerrel?! Az ékszerész a homlokát törölgette. — Ugyan! Azt felejtsük el. — De hát miért? — Azért — felelte fáradtan —, mert már úgyis eltöröltek minden nyomot, melyet ő okozott. Másrészt az a kár elenyésző ahhoz képest, amit ezek csináltak volna, de ami — hála neki — ezeknek nem sikerült. Megállt, hogy levegőt kapjon. Sza­kadt róla a veríték. Nem volt kétsége, hogy az üldözők lőni fognak, ha nem áll meg felszólításukra. De nem akart börtönbe kerülni, így aztán újra nekilódult. Itt kell lennie a határnak... A felázott föld a cipőjére tapadt, Wagner azonban nem mert megáll­ni, még arra sem, hogy ledobja a ci­pőjét. Aztán egy folyómeder követke­zett, remélte, hogy itt majd lerázhatja a kutyákat, az ugatás ugyanis egyre közelebbről hallatszott. Vászon­zacskót szorított a hóna alá, a zsák­mányt, bár ez nem volt igazán nagy, nem lehetett több 30 ezer márkánál. A pénztárosnő nem ijedt meg a pisz­tolytól. Biztos megérezte, hogy nem profi áll előtte: megnyomta a vész­csengőt. Az út homokosra váltott, s beveze­tett a nádasba. Óvatosan haladt és széthajtotta a nádat. Hamarosan a tó partjára ért. Fogalma sem volt, hogy melyik részére. Pedig a rablás előtt Mia tanácsára autóval bejárta a me­nekülés útját. Mia! Angyali arccal mesélt neki a szép életről. — Semmit sem kockáztatsz — mondta csábítóan. — Minden sike­rül, ha rám hallgatsz. Mia korábban a bankban dolgo­zott, és ismerte a biztonsági rend­szert. Most is hallja a szavait: „Légy nyugodt, nem lesz baj!” Káromko­dott. Az okos Mia kifelejtette a terv­ből, hogy a pénztárosnő is nyugodt. Már a menekülés elején majdnem elkapták. Három irányból jöttek a rendőrautók. Egy földút mentette meg, de az sehova sem vezetett. Az autót is ott kellett hagynia, és gyalog próbált egérutat nyerni. Szerencsé­re az üldözők nem tudták tartani az ő iramát. Aztán meghallotta a kutya­ugatást... Mit csináljon? A tó túlsó oldalán ott a határ, bár most nem látszott a köd miatt. Ez lenne a vég? Merthogy úszni nem tud. Alkonyodott, s a köd is sűrűbb lett a víz fölött. Mintha vala­kit látna... Igen, az alak a vízben állt a csónak «mellett. Gyorsan a fejére húzta a harisnyaálarcot. A férfi megijedt a pisztoly láttán. — Beszállás — mordult rá. A férfi ránézett, szemében a féle­lem tükröződött. Már a hatvan fölött járhatott, de fürgén mozgott. — A másik oldalra, gyorsan! — Igen — mondta készségesen és begyújtotta a kis motort. A csónakban halak voltak, Wag­ner tulajdonképpen szívesen elbe­szélgetett volna az öreggel, most azonban csak az volt a fontos, hogy minél előbb a túlsó parton legyen. A kutyaugatás egészen közelről hallatszott. — Gyorsabban! — Nem lehet. Ezzel nem lehet. — Az öreg mereven előre nézett, csak néha vetett egy-egy fitymáló pillan­tást utasára. Talán öt méterre lehetett ellátni, és Wagner örült a ködnek. A kutyák nyilván elérték a helyet, ahonnan elindultak. De most már bottal üthe­tik a nyomát. Kis idő múlva sötét foltot látott a ví­zen. Homok súrlódott a csónak orrá­hoz. Megkönnyebbülten felnevetett. Megmenekült... — Mennyire van ide a határ? — kérdezte. —- Talán 300 méter — mondta az öreg. Wagner kiugrott a csónakból, és futni kezdett. Aztán gyorsan megállt. „Én hülye! Az öreg még nem mehet el, mert a nyakamra küldi a rendőrö­ket.” v Visszafordult. Az öreg azonban már eltűnt, a motor már a ködben zakatolt. Az ismét hallható kutya­ugatás felriasztotta. Menni kell, hi­szen már csak 300 méternyire van a szabadulás. Onnan majd telefonál Miának, és utána fog jönni kocsival. Aztán irány a Földközi-tenger. Bár azt hitték, hogy legalább százezer lesz a zsákmány. Nehezen küszködött a bokrokkal. Ágak csapódtak az arcába, a talaj ismét mélyebb lett, és vizet érzett a cipőjében. De csak a határra gon­dolt. Tavirózsák végtelen szőnyege tűnt fel előtte, félni kezdett, tehát fu­tott a víz mentén. A felismerés szinte letaglózta. Nem a határ volt itt, hanem a víz, a tó. Az öreg becsapta: egy szigeten tette ki. Persze, hiszen a tó közepén két kis sziget is van, emlékszik rá a térképről! A szíve a torkában kala­pált. A kutyák már elcsendesedtek. Rádöbbent, most már nincs is szük­ség a kutyákra, hiszen innen nincs hová menekülni. És ezt már ponto­san tudják az öregtől. Még csak siet­niük sem kell. Leült a homokba és várt...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom