Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-13 / 197. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. december 13., csütörtök MINDENKI ERRŐL BESZÉL... -------------K i turkál a nyugdíjasok zsebében? olvasónk írja... A hoppon maradt magánfu var ózó Harminckilenc, munkában eltöltött évet hagyott maga mögött Hartinger György, Kaposvár, Zrínyi u. 12. szám alatti olvasónk. Szerkesztőségünknek küldött levelében arról nem ír, hogy a majdnem négy évtized zömét hol, milyen munkával töltötte, csak arról, hogy 1983 és 1989 között magánfuvarozóként kereste a kenyerét, ám tavaly kénytelen volt befejezni a fuvarozást. Minderről így tájékoztat: „Lebetegedtem a gerincemmel. Ötven százalékra leszázalékoltak, mivel még megvan a kezem és a lábam... Ecjy éve semmit sem kapok. A munkaügyi bíróság, a rehabilitációs osztály elutasít, de még munkanélküli-segélyt se kapok, mert magánvállalkozó voltam... Az állam kasz- szájába minden hónapban befizettem 4800 forintot SZTK-járulékként, évi 22 400 forintot adóként, a gépkocsi után is adóztam. Nem értem rá meggazdagodni. Feleségem nyugdíja most érte el az 5000 forintot, abból élünkketten. Mindenhol azt a választ kaptam, hogy miniszteri rendelet mondja ki, miszerint a maszekoknak nem jár semmi..." Olvasónk a miniszterek és a képviselők figyelmébe ajánlja, hogy jobban figyeljenek oda azok gondjaira, akik a sok pénzt befizetik az államnak, s amikor a miniszterek, a bírák és az ügyészek fizetésének nagyságáról vitatkoznak, ne feledkezzenek meg azok gondjának-bajának orvoslásáról sem, akik a levélírónkéhoz hasonló körülmények között élnek... Szégyenletes dolgok derülnek ki folyamatosan a társadalombiztosítás elmúlt évtizedeiről. A parlament vitáiból megtudhattuk, hogy az államosítások óta mintegy 600 milliárd forintot egyszerűen elvett a költségvetés a társadalombiztosítás befizetéseiből. Tehette ezt évtizedeken át büntetlenül és észrevétlenül, hiszen a társadalombiztosítás csupán egyetlen kiadási rubrika volt a költségvetésben. Ha a nyugdíjasok panaszkodtak kis járandóságuk miatt s kaptak némi emelést, senki sem azt számolta, hogy járna-e nekik több a rendelkezésre álló alapból, hanem az állam nagylelkűségére hivatkoztak... Amikor még a Németh-kor- mány alatt jogilag önállósították a társadalombiztosítást, egy utolsó „dobásként” törvényt hozott a parlament arról, hogy a járadékokból befolyó társadalombiztosítási alap egy igen jelentős — az idén csaknem húszmilliárdos — összeget kvázi kölcsönad az államnak az úgynevezett lakáskötvényekre. Ennek az alacsony kamatozású kényszerkölcsönnek a mai napig ható következménye, hogy a kifizetésekhez — a nyugdíjakhoz, táppénzhez, gyeshez — szükséges pénz egy részét a legdrágább napi bankkamattal kell kölcsönvennie a társadalom- biztosításnak! Az előző kormányok ily módon sorozatban súlyosan megsértették a nyugdíjasok érdekeit, hátrányos helyzetbe hozták a táppénzeseket, a családi pótlékban, gyesben, gyedben részesülőket. Ilyen-olyan trükökkel megakadályozták, hogy azok megkapják az e célra befolyt teljes összeget. Egyébként, ha ez az elvonási rendszer nem működött volna, akkor tavaly és az idén is annyi nyugdíjat lehetett volna fizetni a két és fél millió nyugdíjasnak, amennyi járadékuk értékállóságát biztosította volna! A fent leírt hazai gyakorlatot egyébként az Állami Számvevőszék épp a közelmúltban minősítette törvény- sértőnek... Ezek után a polgárjoggal várta, hogy a rendszerváltás a társadalombiztosításban is új korszakot nyit. Sajnos ez egyáltalán nincs így! Semmi jel nem mutat arra, hogy a kabinet az előző kormányok gyakorlatával szakítva — mondjuk — soron kívül visszaadná a nyugdíjasokat meg a táppénzeseket illető kényszerkölcsönt. Semmi jel nem mutat arra, hogy a papíron önállósított társadalom- biztosítás valóban a befolyt pénzekből gazdálkodhatna. Nemrégiben a parlamentben elhangzott egy olyan szakértői számítás, amely szerint a nyugdíjasoknak ezekben a napokban folyósított egyszeri segély akár a duplája is lehetne, hiszen, ha nem vonják el más célra, van rá pénze a társadalombiztosításnak. A javaslat megmaradt javaslatnak... Megmaradt mindeddig tervnek az a határozat is, amely szerint vagyont juttatnak kárpótlásul a társadalombiztosításnak az állami vagyonból, hogy a jövőben valóban gazdálkodni tudjon. Ennek, a már korábban meghozott döntésnek a megvalósítására eddig még csak határidőt sem szabott az új kormány! És legfőképpen sehol sincs nyoma sem az új nyugdíjtörvény valamelyest is komoly tervezetének. Márpedig a két és fél millió nyugdíjas járandóságának immár több évtizede tartó módszeres „fosztogatása” az előző kormányok egyik súlyos bűne volt, még ha ezt egyébként vitathatatlan költségvetési kényszerhelyzetben tették is. Ha ez így folytatódik — márpedig a jelek ezt mutatják! —, akkor a lakosság egynegyedét kitevő nyugdíjasok legalább azt elvárnák, hogy a kormány világosan mondja meg, igenis kénytelen hozzányúlni a társadalombiztosítás pénzéhez. Ettől ugyan nem lesz több kézbesítéskor a havi járandóság, de a megfáradt nemzedékek azt éreznék, hogy legalább a stílusban rendszerváltás van. Ha már azt nem kapják meg, ami feketén-fehéren jár nekik... „Hol maga a bíró is pék, ott nem csoda, ha kicsi zsemlét sütnek...” tartja a mondás. Régen volt ez, s mint az elhallgatott dolgokról általában, a múlt közigazgatásáról sem tudunk sokat. A jegyző fogalma azóta újra előkerült a mélyen őrzött titkok rejtekéből egyenesen az új képviseleti rendszerbe. A jegy- zőség az örök idők során ösz- szetapadt a bíró fogalmával. Mindkét hivatás a bíróság körébe tartozott. Hogy ki lehetett a város vagy község bírója? A bíró az állami igazságszolgáltatás gyakorlásával megbízott személy volt. Az állam közvetlen vagy közvetett megbízása nélkül bírói hatóságot senki sem gyakorolhatott. Magyar- országon az állásokat a vármegyék, kerületek, városok vá- lasztás által töltötték be, sőt kiváltság alapján egyének vagy általuk kijelölt személyek gyakorolhatták. Ez volt az úriszék. Kaposváron egy emeletes házban ágyba kényszerülve tölti napjait Magyarlad utolsó bírója, Kertész István. 86 évesen bizony nehéz visszaemlékezni az akkori időkre. Azóta már Magyarladot is hiába keresnénk, 1950-ben egyesült Né- metladdal és egykori földesura után a Lad nevet kapta. A közigazgatás is más volt akkor. A községi bíró a falu első tisztviselője, az elöljáróság feje, a képviselet elnöke volt. Pista bácsi kovácsként dolgozott a faluban, s mesterségét bíráskodása alatt is űzte, hiszen pénzt nem kapott ezért a közigazgatási tisztségért. A II. világháború vége után választotta meg őt a község népe. Erre így emlékszik vissza: — A szigetvári járási szolgabíró kijött azon a napon, melyre a bíróválasztás volt meghirdetve. Összegyűltünk az iskolában, majd megnyitotta az ülést és mondta, hogy hivatalánál fogva jelöl három embert bírónak. E három közül választottak engem. — Mi volt a feladata? — Minden ügyes-bajos dolog a bíróságra tartozott. Vigyáztuk a rendet, kisebb-nagyobb csetepaté esetén intézkedtünk. Egy nagy völgyben volt a falu, rábeszéltek az emberek, hogy egyenesítsük ki az utcáját. Közösen, úgynevezett kalákában ásóval és kapával neki is mentünk a földnek... — Mindig igyekeztünk egymás között elrendezni a dolgokat. Feladatom volt még a fors- pontok (fuvarok) intézése is. A saját házamban dolgoztam. Volt egy bírói láda, ebben voltak a pecsétek, iratok. A népek akkoriban különböző adókat fizettek: községi, bor-, föld- és útadót... Az írásbeli dolgokat a jegyző intézte, aki Németladon, a községházán székelt — meséli, miközben előkerül a szekrény aljáról a régi vasláda, benne a bírói pecséttel. SOMOGY VÁRMEGYE, MAGYARLAD... Az emlékek hatására szeme fátyolos lesz, ráncai is mintha kisimulnának. — Előfordult-e, hogy a nép és a hivatal „kettős tüze” közé került? — Egyszer feljelentett néhány ember a főbírónál, hogy nem rendesen csináltatom az utat. Összehívtam az úgynevezett falugyűlést, ahol végül is alulmaradtak azok, akik feljelentettek. A jegyző mondta is nekem: „Nem mentem le a gyűlésre, mert tudtam, hogy maga is képes lesz velük beszélni. Maga vakmerő ember, mert ha leszavazzák, le kellett volna mondania.” A bírót egyébként három évre választották. Kertész István már nem lehetett addig a tisztségében, mert jöttek a tanácsok- Tóth Kriszta Kitty, kotty, kettoT.. — A kend disznajának olyan' vastag szalonnája legyen, mint a mestergerenda! A kend tyúkjának annyi csirkéje legyen, mint égen a csillag, földön a fűszál! A kend lányának... No, de itt hagyjuk abba a Luca-napi mondóka szövegét, amit a kotyolók mifelénk évről évre elmondtak ezen a napon, s amire bizonyosan sokan emlékeznek a mai nyugdíjasok közül. Ma úgy mondanánk: a Luca- napi rigmusok szervesen illeszkedtek a téli programba — valójában arról volt szól, hogy az ősz végi, tél eleji névnapi, majd ünnepi köszöntők — beleértve a később esedékes betlehemes játékot, majd a virgácsolást is— nem maradhattak ki a falusi suttyó kölykök mulatságai, téli kedvtelései közül még úgy négy-öt évtizeddel ezelőtt sem. Volt, amikor vastagabban, később aztán mind vékonyabban csordogáltak az ilyenkor esedékes és igencsak megbecsült— nem tévedés!— fillérek, melyeket aztán medvecukorra, szentjánoskenyérre váltottunk az ecet- és petróleumszagú vegyeskereskedésben. .. Szóval: tegyük fel, hogy a mai aprónép folytatná a hajdani népszokásokat, és elindulna kotyolni, amúgy igazi hagyományőrző szándéktól vezérelve... Az első bökkenő a mestergerenda vastagságú szalonnával adódna. Mert manapság amolyan gyermekarasznyit se találni, csak kétujjnyi vastagságút, mert a hónapok alatt fölhizlalt, legelőt még malac- vagy süldőkorában se látott, tápon nevelődött disznótól nem telik többre. Tehát éz a kívánság is, mint annyi más, megreked az ábrándok szintjén... S itt vannak a tyúkok meg a csirkék. Valamikor kelendőek voltak, messze földön megnyalták mind a tíz ujjúkat, akik sülve, főve ették a magyar baromfit. Ma pusztul a disznó, a tyúk, felszámolják a malacot, csirkét adó tenyészállományt itt is, ott is — fölkopna az álla annak, aki ezekre építené farmergazdaságának alapjait... Mindebből következik, hogy át kellene írni a Luca-napi kotyolók mondókájának szövegét. Igen ám, de mire? Miről mondható el ma, hogy holnap, de főként holnapután is kifizetődik ?! Marad a ,,kend lánya”... Csakhogy itt meg azt nem lehet tudni, mekkora is volt valamikor az a bizonyos ,,bugyogós korsó", melyhez hasonlatos ,.kellem” kívántatik a leányzónak is. Mivel nemcsak az idő, de a gusztus is változik. Mint a szalonna vastagsága és a csirke kelendősége... — h.f.— Pusztai Éva Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A nagyi is segíthet! A karácsonyest hangulatát néhány apró ötlettel is fokozhatjuk. Az 1 x 1 cm nagyságú kockahálóban mókus és különböző nagyságú fenyőmotívumottalá- lunk, melyeket átrajzolunk, megfelelő nagyságúra felnagyítunk. A legegyszerűbb asztalon is igen mutatós a félbe hajtott papírból, duplán szabott fenyőfa, különböző nagyságú fenyőfák elhelyezése. A papírt szalagformában összehajtogatva készíthetünk mókuskerítést az ünnepi asztal közepére, a süteményestál köré. A motívumokat kivághatjuk színes kartonpapírból, de igen szép karácsonyfadíszeket készíthetünk fóliapapírból, vékony zsinórra függesztve. A csillogó papírfák — egyetlen gombostűvel rögzítve — az egyszínű ablakfüggöny díszei is lehetnek. A vidéki, széles falú ablakkeretekbe — ha a függöny összehúzása nem szükséges a téli estéken — állítsunk különböző nagyságú gyertyákat. És ne feledkezzünk meg az italok tálalásáról sem! A vörösen csillogó málnaszörp is ünnepivé válik, ha az üvegpoharat a felső szélével lefelé fordítva, néhány másodpercre hideg vízbe állítjuk, s utána durva szemű kristálycukorba mártjuk, majd kissé megáztatjuk, végül a havas-kristályos peremű poharakat feltöltjük. Karácsonyi füleskosár Néhány szem cukorka, magunk sütötte mézeskalács, alma, mogyoró, apró ajándéktárgyak részére készítsünk színes papírkosárkát. Tetszés szerinti méretben — körző, vonalzó segítségével — megrajzoljuk, szalagok felhasználásával összeállítjuk, majd a felső szélén, az összeillesztett találkozási pontokon jó minőségű ragasztóval rögzítjük. 1. Az alapterület, belső kör 5 cm, külső kör 7 cm. A visszahajtható oldalfelület szalagcsíkjai azonos vastagságúak, de páratlan számmal oszthatók legyenek. A befűzendő csíkok mérete megegyezik a magassággal. 2. Idegen színű papírszalaggal az oldalakat körbefűzzük. A csíkok végződését összeragasztjuk. 3. Az összeállított kosárkára fület készítünk, s azt a középrészhez ragasztjuk. Az elkészült kosárkát egy szép színű papírszalvétával kibéleljük, hangulatossá varázsoljuk, és erre helyezzük az ajándéktárgyakat. Ezzel a technikával kisebb (a karácsonyfára akasztható) vagy nagyobb kosárkákat is készíthetünk. P. V.
