Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-03 / 163. szám
1990. november 3., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 orma! Emlékszel a szállóigévé szajkózott nagyképű, fölényes bemondásodra? „Kellenek a hülyék, hogy egyértelműen látsz- szon, mekkora zseni vagyok!” Szegény Varjú. Húsz kilóval nehezebb volt mint te, mégsem mert soha darált mócsingot csinálni belőled, mert nyomasztó szellemi fölényedtől ronggyá ernyedtek megfeszült izmai. Hányszor figyeltem óriáscsecsemő arcát, amikor sápadtan, huzatos szemekkel — a szürke tudatlanság árulkodó szimbólumaival — bámult maga elé, mert sejtelme sem volt a függvénytranszformációról, a fővonalak találkozásáról, a rendhagyó ragozásról... és te megszólaltál. A gerincén olyankor végigcikázott a robbanás gyújtólángja, a remegő indulat, az arcára kiült a bestia — tudtam, hogy csak egy mérhetetlen mozdulat adhatná vissza emberi önbecsülését, öntudatát, ha agyoncsaphatna téged. „Kellenek a hülyék...", hogy mögötted, tisztes távolságban lemaradva — mint egy meny- nyei díszkiséret — csodáljunk téged, amint magabiztosan és magától értetődő természetességgel besétálsz a műszaki egyetemre. Torma! Most itt állsz előttem, a minden tantárgyból jelesre kollokvált, államvizsgázott mérnök, és mosolyogsz. Én is mosolygok, szívemből és őszintén. Tehetem, mert amit te igyekszel leplezni, és a világért sem akarsz elfogadni, azt én tudom: neked csak az iskola volt karrier. Esetlenül megölelsz. Mi a fenének, hiszen soha nem voltunk barátok, soha nem szerettelek. Ha kiszólítottak a katedra mellé, és ha életem legfrappánsabb mondatait, gondolatait sikerült kivágnom jelesre, akkor is egy nagy végtelen, fölényes mosoly terült szét az arcodon, amely mögül apró, alattomos nyilacskák tüzeltek felém, szinte kiabálva: jó, jó, de ha engem kérdeztek volna, ez a hevenyészett kis előadás csak a bukástól mentene meg. És mindezt-úgy játszottad el, olyan lehengerlő nyomatékkai, hogy a tanár is meginogjon: — Kísértett a gondolat, édes fiam, hogy jelest adjak neked, de valami mégiscsak hiányzott belőled, valami, amit nehéz szavakkal megfogni... Na, jól van, négyes. És te akkor egy professzor atyai mosolyával helyeseltél, bólintottál. Elfogadom az ölelésed, csak úgy immel-ámmal — mit tehet-" nék? Olyan formálisan mozdulok, mint amikor az ember tévedésből ráköszön egy lebbenő árnyékra. — Na, mi zujs? — harsogod a fülembe. Egy ilyen közhelykérdésre az ember nem szokta kipakolni a fél életét, legfeljebb visszaköz- helyez. — Semmi. Minden oké. — Ez az! — röhögöd erőlte- tetten, boldogságot színlelve, és csapkodod a hátam hosszú, vékony csápjaiddal. Ki is tör belőlem nyomban a szaggató köhögés. — Erre iszunk! — kiáltasz föl. — Mi a fenének—gondolom én, de téged úgysem lehet eltékitűnő volt, de az egylépcsős, szimpla vicceket háromszor kell elmesélni, hogy megértse. Hű, éget a nő, Torma! Nem is állsz olyan jól. — Csönd, drágám! Ő tudja, hogy a zsenik szórakozottak... Igaz? — fordulsz felém igazolásért, és én nagy mozdulattal bólintok. Klárira nézek. Ő is felkapja az arcát rám. Mosolyog; én is. Közénk lép a pincér, gyorsan rendelünk: konyak, bor és sör. — Két deci tisztán — kiáltasz utána, nehogy félreértsen. LACKNER LÁSZLÓ KELLENEK A HÜLYÉK ríteni, lelőni, meggyőzni, és már rángatsz is befelé egy ivóba. Amikor leülünk, feltűnik, hogy egy nő is tartozik hozzád, mert hiszen közvetlen természetességgel letelepedett közénk. Szembe kerülünk egymással. — Ja! — kiáltasz rám. — Ó Klári. Csak ennyi. Hogy azt^n feleség, testvér, szerető, szomszédasszony, cseléd, csatlós, vagy mifene, azt nem lehet tudni. Bárgyú mosoly és bemutatkozás. Ülünk, valamiről fröcsköl szádból a szó, és én már csak arra gondolok, hogy: szép. A nő. Látod, Torma! Ennyire nem érdekel az életed, a jövőd, hogy ilyen friss és bizonytalan látvány teljesen kisöpör a látómezőmből. Aztán arra gondolok, hogy azért mégiscsak vitted valamire, és lopva újra szemügyre veszem Klárit. Igen! Van valamid. — Még mindig ott vagy? — biccentesz fejeddel a főtér felé. — Valami helyettesféle? — Aztán nyerítesz. — Vagy már föltörtél? Mindig nagyon tudtad, mit akarsz!... He? Főnök vagy, mi? — Igen és nem — mondom praktikusan. — Mi az, hogy igen és nem? — nézel bambán. — Még mindig ott vagyok, tehát: igen. És nem vagyok főnök, tehát: nem. Klári hirtelen megszólal. — Vigyázz, mert nehezen kapcsol. Engem folyton azzal etet, hogy mindenből mindig — És te? — kérdezem tőled, és tulajdonképpen az izgat valójában, hogyan térsz ki a válasz elől. — Alakul. De nem fontos. Beszélj magadról! Érdekel a sorsod. Igaz, hogy építkezel? — szónokolsz kitárulkozva, nyitottan, és én majdnem elhiszem, hogy tényleg ennyire ön-, zetlen, nagylelkűen érdeklődő vagy velem. — Na, hallgatlak! — Azt hiszem, az én dolgaimról tényleg nem érdemes diskurálni. Es neked szegezem a kérdést. — Biztos van már néhány találmányod. Nyögsz, mint akinek a hátán ülnek. — Nézd, lehetne. De... — De!? —siettetlek. — De ezeknek én nem csinálok semmit. — Kiknek? — nézek rád, és értetlen lehet a tekintetem. Ideges leszel és fújtatsz. — A kommunistáknak. Most már aztán nem szállók le rólad. — Mert egyébként vannak ötleteid. Vannak, igen, vannak — vágod rá, és ingerülten kiabálni kezdesz. — Miért, olyannak ismersz, akinek nincsenek? Helyeslőén billegetem a fejem, hogy igen; mert neked ötleteid mindig voltak. — Minek beszélsz mellé? — hallom Klári támadó hangját. — Mondd csak el őszintén a barátodnak, hogy eddig öt újítást nyújtottál be, de egyiket sem találták használhatónak... Sőt, kettőnél azzal gyanúsítottak, hogy külföldi szaklapból kopí- roztad. — Nem úgy volt! — törsz ki zavartan, és nagy huzattal belehörpintesz a borospohárba. — Mit értesz te hozzá! Érzem, hogy Klári engem néz. Lassan rálopom a szemem, összemosolygunk, és mintha mondaná: ez van. Újra iszol, és hadarni kezdesz. — Vannak lehetőségeim. Igenis vannak... Robbantani fogok. Érzem, hogy hamarosan mindenki rám figyel... Mert az nem lehet, hogy mindenféle szar alak elém furakodjon. — Persze! — motyogja Klári gyorsan, leintően. — Minden adottságod megvan hozzá — mondom esetlenül, és megint Klárit nézem. Ő pedig engem. Te szerencsétlen Torma! Szürcsölve iszol, mi is felemeljük poharainkat. A tiéd kiürül, a miénkből alig hiányzik. Végignézek rajtad. — Emlékszel még a híres mondásodra? Felderül az arcod, biccentesz, aztán sóhajtva mondod: — De hova lettek a hülyék? Mondd, hova az isten fenekébe bújtak? — Hát, öregem, átrendeződött a világ — próbálok bölcs lenni. — Átrendeződött — ismét- led, és mintha a szemeddel is helyeselnél. — Igaz is — motyogod. —A kis Szeles osztály- vezető egy áfésznél, a nagy fülü Kábái színész valamelyik pesti színházban. Valamelyik nap láttam a tv-ben. Az a főhülye Marton meg tsz-elnök lett Somogybán. Erősen szorongatod a poharat. Koppantasz vele, odaugrik a pincér, gyorsan kicseréli. Fölhajtód az italt, aztán két marokba fogod, és összeroppantod. Először fehérbor, aztán vér csöpög az asztalra. Dermed- ten nézlek. — Itt hagytak, elmentek — részegen, könnyezve nézel a távolba, és valami megfoghatatlan hatalom felé fordulva könyörögsz. — Nekem kellenek a hülyék! lárira nézek, az arcom sápadt. Ő mosolyog felém, feléd közönyösen nyújtja a zsebkendőjét. Szeméből kiolvasom a nekem szóló intelmet: ne vedd komolyan! Tudom — mondanám, és mosolyogni próbálok, de nem sikerül. — Hát igen, kellenek a hülyék! — suttogod a levegőbe, magadnak, vagy valaki másnak, mi alig halljuk. Klári térde hozzáér a combomhoz; véletlenül, vagy szándékosan. Eszembe jut, az asztalok alatt emberi sorsok dőltek már el... Megfeszítem a lábam, hogy még erősebb legyen az érintés. A lány is mozdul... Torma!./-. BARCS JÁNOS TELIK A KÁD Minden ősz rozsda, örök parázstűz, száll madár-sereglet, röpül egy részeg darázs, levét itta —, a hegynek. a szél; hangja sivít, kádban mörcög friss must-lé, jó móst dalolni kicsit: hangunkat ó-bor érleié. Telik a kád, must erjed, őszi sugár simogat. Szomszédban diót vernek: s egy lány varjai riogat. Fáradt fény fürdik a tőkén; csillog a szőlő szeme. Őrizte Noé-vőfély: — S érlelte a hegyhát Istene! Zenészek a siratófal tövében HŰSÉGJUTALMUK: A SZEGÉNYSÉG Beszélgetés Tátrai Vilmossal Nemrégiben városunkban koncertezett a világhírű Tátrai-vonósnégyes vezetője, és első hegedűse, a 78 éves Tátrai Vilmos. A zenészvilág nagy öregje a világ szinte valamennyi hangversenypódiumán fellépett már, és mindig különös gonddal támogatta, nevelte a fiatal, tehetséges muzsikusokat. Kaposvári koncertjén is egyik tanítványa, a kivételes tehetségű 13 éves Harsányi Elina volt a partnere. Ekkor beszélgettünk a mesterrel arról: miként látja a zenész pódiumművészek jövőjét? Mindent elölről — Nagyon szomorút kérdezett most tőlem. Nem tudok megrendítőbbet mondani annál a ténynél, hogy elölről kell kezdenünk mindent. — ??? — Be kell vallanunk, hogy nekünk, magyaroknak nem szívügyünk a zeneművészet. En itthon maradtam, mert hittem a zenei műveltség gyors térhódításában. De rájöttem: ez nem megy. Tény azonban, hogy a múlt rendszer zenei organizációja minden iszonyú vétke és hibája ellenére nagyon jó volt. Az Országos Filharmónia mindent megtett az ifjúság zenei neveléséért. Nemcsak Budapesten, de a vidéki városokban is nagyon színvonalas koncerteket szervezett. Kaposvár példa arra — ami egyébként régi tervem is volt —, hogy a helybeli művészekkel közösen léptünk a pódiumra. A vidéki művész ugyanis — különösen Magyarországon — mindig nagyon „árnyékban” volt. Németországban mindegy, hogy Hamburgban, Düsseldorfban vagy Münchenben koncertezik valaki. Mindenütt nagyon magas színvonalon van a zenekultúra. A hazai zeneművészet háttérbe szorulása azért is nagyon elkeserítő, mert a háború után teljes hittel kezdtük el a munkát, és egy időben igen szép zenei — kamara és szólista — élet jellemezte Magyarországot. A kortárs muzsika is gyakran felcsendült a koncerteken. Ma jó, ha 8-10 ember ül a Zeneakadémián az új művek bemutatóján. Az elkeserítő helyzetnek csak egyik oka keresendő az anyagi javak hiányában. Sokkal fájóbb, hogy nem született meg, nem nevelődött ki az új közönség. Tömörítek: aki el szeretne jönni a koncertekre, annak nincs rá pénze, mert annyira megemelték a jegyek árát. Akinek meg pénze lenne — főien gj új- értem alatta —, azokat nem érdekli a zene és általában a művészet. Kísért a I »T” — Furcsa hallani, hogy zenepedagógiájáról is elismert országunkban nem nevelődött ki műértő közönség. Valamikor arról beszéltek nekünk, hogy Nyugaton csak egy szűk elit lehet részese a művészeteknek. Ném így van? — Nem bizony! Nyugaton ugyanis 2-3 ezer személyes közönség előtt játszottunk a kvartettel. Ők nem az elitet, hanem sokkal inkább a szellemi elitet képviselték. Nekünk is volt egy középosztályunk, de azt tönkretették. Hogy mikor lesz újra? Nem tudjuk. — Mi hát a teendő? , — Csak a munka, semmi más. Sokan külföldre mennek manapság. Én is mehetnék, még mindig, pedig két év választ el a nyolcvantól. Most voltam egyik tanítványomnál Münchenben. Hatszobás lakásban él, Mercedese van. És így van ez a legtöbbnél. Persze a jómód még nem boldogság. De ahogy Doráti mondta: a szegénység megalázó. Nekünk pedig ez jutott. A mi hűségjutalmunk a szegénység, és ezt nehéz elviselni. Ennek ellenére még mindig szeretnék dolgozni. Nemrégiben megkeresett levélben a pártközpontból egy „tulok”. Gyönyörűen írt a 75. születésnapomra. Sok szép koncertet kívánt és erőt ahhoz, hogy a tanítványaimmal foglalkozzam. Egy hét múlva behívott, és közölte: nem engedélyezi a születésnapi koncertet, sem vonósnégyes, sem kamarazenei koncert nincs többé... — Mi volt az indoklás? — Semmi. Miért kellene indokolni valamit annak, akinek fogalma sincs arról, hogy mi mit dolgozunk. Együtt a tanítványokkal — Nézze! A műveltségről műveletlen emberekkel nem lehet beszélni, mert nem respektálják. Münchenben az utcán idegen emberek ismertek fel és szólítottak meg. Emlékeztek rám. Itthon? Itthon minden hiába, mert egy siratófal tövében vagyunk mi, muzsikusok, és semmit nem lehet tenni, mint tnyg^ úol- gczr;. Niincs rtiás recept. És talán megjavul egyszer — persze, rtiár nem a mi életünkben — az anyagi helyzetünk is. Valamikor a Zeneakadémiának még a pódiumán is ültek az emberek. Most meg fellépünk ugyan még Győrben, Pannonhalmán, Székesfehérváron, de Budapesten...? A Zeneakadémián kezdettől fogva együtt szerepeltem a tanítványaimmal. Tudom, hogy mekkora élmény egy ilyen fellépés. Másként nem tudom ezt megköszönni ennek a generációnak, csak úgy, hogy velük együtt muzsikálok. Várnai Ágnes Markos Zoltán tusrajzai: Gesztus I—II.
