Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)

1990-11-01 / 161. szám

1990. novemberi., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 A HÁROM NÉPMŰVELŐ A hajdani Gyöngyösbokrétá­ból, majd az ötvenes évek egy­kori kultúrdemonstrációiból to- vábbindázó megyei művészeti szemlét; az öntevékenynek, műkedvelőnek, végezetül ama­tőrnek titulált szólisták és együt­tesek találkozóját egy időben a rendezvény „túléltségére” hi­vatkozva nem írta ki a megyei hivatal... Ennek ellenére mégis volt művészeti szemle, mégis találkoztak a színjátszók, a da­losok, a táncosok, mégis verbu­válódott alkalmi zsűri. Ugyan­azokból! Szóval ment minden a maga útján, rosszul fűtött kul- túrházak és hiányzó, mindig hiányzó pénzek ellenére, a hi­vatal pecsétje nélkül is! Ennek a titka magukban az együttesek­ben keresendő. De nemcsak ott! Azokban is, akik felkérésre vagy kéretlenül, híva vagy hí­vatlanul ott portyáztak az ama­tőr művészeti csoportok háza- táján, akiktől a kemény bírálat is jó szóként hatott, akik egy pohár guggolós fröccs mellett is tud­tak tanácsot adni... S adtak is. Mert amikor eljött a szemlék ideje, s estelente barangoltak a művelődési házak táján, a ki-, szűrődő próbahangokra mindig felkapták a fejüket. Nem is igazságos a múlt idő, mert szerencsére ez az állapot még jelenidejű is, s remélhető, hogy tartósan az marad So­mogybán. Hogy miért haszná­lom mégis a múlt időt? Mert a halottaknapi gyertyagyújtás idején ők jutottak eszembe. A három „népművelő”: Együd Árpád, Galicz János, Vértes Elemér. Hogy mi hajtotta őket, arról egyik sem hagyott ránk tételes és patetikus vallomást. Anekdotának beillő történetek­ből áll össze a képünk, ettől maradt bennünk mindegyik után valóságos emberarc. Ko­rántsem voltak egyformák — legfeljebb abban, hogy ilyenkor, a közelgő télelőn, felkapták fe­jüket és elindultak az esti próba­hangok után, a rosszul fűtött kulturházak irányába. A „felme­nő rendszerű” művészeti szem­lére sohasem felülről, h^nem mindig belülről érkeztek. És ve­lük volt „teljes” a dolog. Leta­nyáztak, éltek az együttesek környezetében, s tanácsaik nyomán szebben formálódott a szó meg a tánc, meg az ének. Adomák kaptak szárnyra róluk. Még gyarlóságaikról is — sze­retettel. Túllépték ugyanis „ha­táskörüket” esetenként. Együd Árpád egy jugoszláviai tenger­parti diszkóban az autentikus cigánytánc motívumaival ara­tott sikert a modern „kategóriá­ban”. Galicz Jancsiról'legenda­ként járta, hogy egy vasúti iga­zolvány határozott felmutatása után miként kapott príma helyet egy előkelő bárban, Vértes Ele­mér pedig nem átallotta a gom­baszedés tudományára oktatni a Dobsina környéki, hüledező palóc és tót atyafiakat, akiknek már az ükapjuk is jeles gombá- zónak számított a „Szlovák Paradicsomban”. Ezek a történetkék elkísérték őket fáradhatatlanul rótt esti-téli somogyi útjaikon. Azokon az utakon, amelyekről titokzatos vándorokként hirtelenül mentek el. Oly hirtelenül, olyan váratla­nul, hogy a széksorokban még sokáig látni véltük töprengve figyelő pozitúrájukat, hallani véltük elégedetlen mormogá- sukat vagy elismerő „teremtet- téjüket” is... Nem, dehogyis nosztalgiá­zom! Voltak társaik, vannak követőik — mindazonáltal pk mással mégsem pótolhatók. És amikor röppen a szó, ingerlőn libben a táncos lányok szoknyá­ja, bizonyára elégedetten szemlélik ama igen magas fel­hők tetejéről a produkciót: s le­nyújtanak elismerésül egy ki­csiny, de fejreillő glóriát. Tröszt Tibor Határszéli temetőben Felejthetetlen éttné- nyem a palatábla. Mennyi próbálkozás kísérte az írni tanuló elsős iz­galmas napjait. Nagy út vezet a piramis for­májú A betűtől a cirkalmas Zs-ig s az 1-es számtól a hűvös tízesig. Bözsike nagynéném vőle­génye, Hengli János határőr szakasz vezető, amikor hoz­zánk jött, mindig segített ne­kem a tanulásban. De a ha­társzélen lakó vasutas nagy­apám, a nyugdíjas kocsivizs­gáló segédtiszt is naponta mellém ült, szigorúan ellen­őrizve a fejlődésem. — Valahonnan valahova meg kell érkezni. Küzdelem ez diáknak, tanítónak, fiam. — Kicsiny vagyok én még — mondtam, és riadtan néz­tem föl rá. — Majd megnősz, mint mi: s akkor majd a hasznát ve­szed — biztatott. Sokszor fü­lembe cseng féltőn őrző, szi­gorú szava. A második osztály befeje­zése előtt eltűnt a palatábla s megjelent a négyfilléres vo­nalas és kockás irka, s a kot­tafüzet hosszú, sűrű vonalai­val. Nagyon tetszettek ezek az irkák nekem. — Pénzbe került a szüléi­teknek — mondta Margit néni. Nem tartozom a pedáns diákok közé. Figyelmetlensé­gemért megcibálta sokszor a fülem mögött csüngő hajszá­lakat is a szigorú tanító néni. Ő mindnyájunkat egyformán szeretett. Nem kivételezett. Nagy türelemmel hajolt fé­lénk, föloldva ujjainkat a gör­csössógből. Türelmesen taní­totta, hogy s mint kerekedjenek ceruzánk alól az enyhén döntött betűk, számok. Az irkáimat már én magam vásároltam a sétatér sarkával szemközti Fried-boltban, az egyetlen papírkereskedésben. Az öreg Fried Vilmos, a csilinge­lő ajtócsengő hangjára elibém csoszogott a belső szobából. Hangosan köszöntem neki, mert nagyot hallott szegény öreg. — Mit parancsol a fiatalúr? Nagyon tetszett, hogy fiatal­úrnak szólított. — Irkát meg vig­nettát kérek — mondtam neki, s rámutattam, melyiket kérem. Emlékszem, a kopott pultnál képeslapok, levelezőlapok, szí­nes ceruzák sorakoztak egy henger alakú, függőleges, kör­beforgatható szerkezetben. Becsukódott mögöttem az ajtó, de még sokáig a fülemben csengett, muzsikált az ajtó fölé akasztott sárgaréz bárány­csengő hangja, amely zengve jelezte, hogy valaki belépett a boltba. Hazafelé szárnyalni szeret­tem volna. Elképzeltem, hogy a sétatér fáin ide-oda röpdöső madarakat is meg tudnám fog­ni: ilyenkor apró versikékbe rej­tegettem magamnak a világot... Hazavittem a hónom alatt az irkákat. Kék papírral kötöttem be mind a hatot. A vignettát is fölragasztottam mindre, aztán ráírtam nyomtatott betűkkel a nevem és hogy hányadik osztály. Nemsokára mégis én kaptam beléjük a legcsúnyább osztályzatot. Hamar változtak át gyűrött irkákká. Csupán írtam. Haragudott nagyapám, s haragudtam én is magamra: de a dolgozataimra mindig a legjobb jegyet kaptam. Igaz barátságba kerültem a papírral, már az illata is vonzott. Égyszer Margit néni, a pa­dom fölé hajolva, osztályzatot írt a fogalmazási irkámba. „ Egymás nélkül nem élhetünk", ez volt a dolgozat címe. Harma­dikos voltam akkor. Dolgoza­tom alatt a tanító néni vélemé­nye: „Nagyon csúnyán dolgo­zol, János fiam I Fogalmazás: 1 - es. Külalak: 4-es. Németh Mar­git. 1937. november 6.” Nemrég hazalátogatván szü­lővárosomba, a Dráva mellé, a somogyi határszélre, föl akar­tam keresni Margit nénit, egy­kori tanítónőmet. — Három hete temettük el szegényt — mondja egyik volt osztálytársam. Magában élte utolsó éveit, szegény—mondja Kázmér, és megemeli a kalap­ját. Délután fölkeresem dombok alatti rokonaimat. A virágos dombok között sétálva úgy ér­zem, oldódik a szorongásom, ami elkísért ide, az Imre utcai, a határszéli temetőbe. Öcséim, nagyszüleim és a szüleim sírja után, keresem a drága tanítónk örök pihenőhe­lyét. Nem akarom, de elérzéke- nyülök. Margit néni sírján már kókadoznak a kegyelet virágai, koszorúi. A tölgyfa kereszt mögött viaszos papírvirág koszorú, még pompájában, tűri a szelet, esőt, a drávai vi­harokat. Nézem a búcsúzó fehér szalagon a búcsúzó sorokat: „Kegyelettel Margit néni sírjára, egy bukott diák­ja." Ki lehetett? Melyik osztály­társam? — találgatom ma­gamban. Leteszem emlékezésem csokrát, a tarka üzenetet, amit szülőházunknál, meg­boldogult édesanyám rózsa- kertjéből metszettem le. Margit néni, köszönöm az ábécé minden betűjét, a szép vetést,* a szép szavakat, amelyekre annak idején taní­tott. Elindulok lassan az úton hazafelé. Szememben fürdik az ismerős itthoni táj, a somo­gyi új város — egykori szülő­földem határa. Hazafelé igyekszem az elárvult ősi házba. A két fiatal határőr-járőr egyenletesen halad szolgálati útján az ösz- szekötő nagy híd felé. Úgy látszik, már ők is fölis­mernek, tudják, hogy ideva­lósi, hogy született somogyi vagyok. Megfordulok utánuk. Mindhárman elmosolyo­dunk, aztán megyünk to­vább, ki-ki a maga járőrútján. Haladunk előre a határszéli kisváros főutcájának sokszí­nű, soknyelvű forgatagában és egyre köszöntjük egy­mást, rokonok, ismerősök, egykori bokszoló sporttár­sak, jó barátok. Úgy érzem, hogy az ismerős házak is mind sorban köszöntenek. Mintha azt mondanák: Ugye, az emlékeknek mekkora, elmúlhatatlan erejük van?! Barcs János Halottainkért Halottainkra emlékeznek ma a nagyatádi temetőben, ahol közös gyászszertartást tartanak az önkormányzat családi irodájának szervezésében. Tisztelettel hajthatnak fejet az itt eltemetettek és a távoli sírokban végső nyugal­mat leltek emléke előtt. Légyen a hant a világ bármelyik pontján, bármelyik felekezet temetőjében, avagy jeltelen tömegsírban... A ravatalozó gyászleplei előtt meggyul­ladnak a kandeláberek emléklángjai, felhangzanak a magasztos gregorián dallamok, Bach, Brahms es Mozart gyászénekei. Az istentiszteleteket, megemlékező beszédeket dr. Kisnemes János római katolikus, Cseke László református és Nagybocskai Tamás evangélikus lelkész mondja majd délután négy óra után. Szól Magyar Vincéné, a családi iroda vezetője, felkérvén a lakosságot, hogy az emlékezés színhelyén minden megjelent gyújt­son gyertyát halottainkért; valamennyiünk minden ha­lottjáért. Régifalusi sírkövek Idegen tájon barangolva szí­vesen merülünk el a látvány szépségében. Ismeretlen vá- rosban-faluban felkeressük a jeles történelmi helyeket, ked­vünket leljük a műemlékekben, a népi építészet és iparművé­szet gyérülő alkotásaiban. Van­nak azonban a településeknek olyan, azokhoz szervesen hoz­zátartozó részei, amelyek kies­nek az országgal ismerkedők érdeklődési köréből, holott bíz­vást állítjuk, megérdemelnék a figyelmet. Ezek a falvak, váro­sok múltját kiegészítő temetők. Mert, bármilyen szokatlanul hangzik, ezek tárgyi emlékeik­kel mégiscsak hozzátartoznak a települések történetéhez. Nem véletlenül igyekeznek az utódállamok a történelmi Ma­gyarország elcsatolt részein tudatosan megsemmisíteni az a Balaton-felvidéken, Zemplén­ben, Borsodban találhatók leg­inkább nem sírkőfaragó iparos­sal készíttetett, egyszerűbb megmunkálásé sírkövek. Ide sorolhatók a leginkább ismert szívalakú sírjelek Balatonudva- riból, amelyeknek kereszttel kombinált katolikus változatai is vannak, mint Balfon 1730-ból és Káván 1770-ből. A tehetősebbek, igényeseb­bek hamarosan hivatásos kőfa­ragókra bízták a halottaik sír­halma fölé állítandó fejfák ké­szítését, amelyek XIX. századi példányai barokk, rokokó, majd klasszicista díszítményt kap­tak, s idővel beleépítették a ke­resztet obeliszkbe, oszlopba, felül félkörívvel vagy három­szöggel (timpanonnal) lezárt, domborított ornamentikájú tég­latestbe. A Balatonfüredhez tartozó Arács református temetőjében különböző sírkőtípusok 1859-, 1861- és 1873-ból. Fiatalon elhunyt balatonfüredi színésznők feküsznek alattuk ősi magyar sírkerteket, átfarag­ni a sírköveket, mint — hogy csak egyet említsünk — Ko­lozsvár Házsongárdi-temetőjé- ben, hiszen emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék. A magyarság kezdetben kop­jafát állított halottai sírhalma fölé. A XVI—XVII. századi re­formáció—ellenreformáció ide­jén a protestánsok megmarad­tak az ősi szokásnál, ellenben a katolikusok, megkülönbözteté­sül fa-, majd kőkeresztet kezd­tek sírjelként alkalmazni. A kő­ből faragott sírkeresztek fenn­maradt legrégebbi emlékei a XVIII. századi falusi és mezővá­rosi temetők nemesi és polgári sírjait jelölik. Ezek példája nyo­mán terjedt el a paraszti sírkőfa­ragás. Szegényebb vidéken kezdetben házilag készítették az alig megmunkált, egyszerű kő síremlékeket. Különösen a kőfaragásban paraszti hagyo­mányokkal bíró vidékeken, mint A legöregebb nyilvántartott sírkő a baranyai Nagycsányon áll. (vagy állt még az ötvenes években): 1651-ben faragták. A többi jóval később készült, így Nagykőrösön 1753-ban, Ka- rancskeszin 1770-ben, Mező­túron 1780-ban, Lövőn 1786- ban, s ez egy kirurgusé, Fertő- szentmiklóson 1787-ben, 1790-ben és Felsőbüki Nagy Pálé 1799-ben. 1792-ből Gal- gahévízen, 1793-ból Perbálon található síremlék. A XIX. szá­zadból már jóval több és mű­vészi értékű sírkő maradt ránk, mint például Tállyán Lavotta János zeneszerző érdekes sír­köve 1831-ből, Dugonics And­rásé 1847-ből Szegeden, Kato­na Józsefé 1861-ből Kecske­méten és még sorolhatnánk. Mind megannyi históriai és mű­történeti érték s megérdemel­nék a nagyobb figyelmet, gon­doskodást, amíg nem késő! Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom