Somogyi Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 161-186. szám)
1990-11-03 / 163. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. november 3., szombat Simon Ottó Romlás ellen való ének a Balatonért ,,Állok a parton a szélben hegyek közt kék-zöld völgyön át tékozló szívig lüktető madárhadak szeme tükrén morajló hullámverésben esti szivárvány-gyöngyön át Szárnyak feszülnek, zuhannak Pannóniám rommal ékes korhadó tölgyfakeresztek vérben ragyog féltett kincsed utószor arccal a Napnak tengered a fényességes kardos páncélos vitézek föltárnád fej fahadsereg hullám taraján az ének" Ingünkre vérzik a múlt A nádi síp hangja már csak a mesélők emlékezetében dereng, de a Kis-Balaton népe kifogyhatatlan forrása a berki világ történeteinek. Igaz a révház helyét is benőtte már a fű, nem kötnek ki a vörsi halászok bödönhajóikon, de az itteni emberek még mindig szívesen ülnek hajóra Keszthelyen, Fonyódon, hogy a túlsó part, az „északi” borait is megkóstolják és zamatát, erejét összevessék a berényi hegy levővel. Ilyenkor kesernyésen búsan szól a dal: ,,Hej halászok, halászok, mit fogott a hálótok? Nem fogott az egyebet, vörösszárnyú keszeget." Az idők szárnyán visszasuhanunk a múltba, a háború előtti idők nádvágásai, sáskaszállásai megszépülnek, a hajdani szegény- legények csak arra emlékeznek, hogy a jég alatti dermedt halakat egy suhintással hogyan kábították el, fölsejlik a nyelv hegyén a csíkos káposzta, a sült küszök íze, hiszen ezek voltak a fejedelmi lakomák. Hát még a tavaszi áradás, mikor szigonyozni lehetett a nagy pontyokat az árkokban, íváskor pedig a nádasokban — zsákszám hordani haza. Aztán a hálóhúzások is megszépülnek, a rabsicok a hideg, csípős vízre már nem, csak a kortynyi pálinkára emlékeznek, és a sok hűléstől meghaltak emléke is lesüllyedt már a tudattalanba, inkább csak álmukban tűnik fel újra. A kópéság — csendőrt, rendőrt kijátszó — leleményes történetei derengenek föl még ma is; ahogy Bürke Jenő szekerén eke, taliga, mintha szántani menne, de az etetésre vitt széna alatt ott a hal és a szomszéd falu népe már megy is tálakkal egy kis keszegért. Fejfájára a berényi temetőben rá kellett volna írni: szenvedélye rabja volt, neki ez volt a szabadság, az élet, inkább meghalt, de nem hagyta abba a hálózást. A hatvanas évek végén még sokszor találkoztam a gémeskúti öbölben hálóhúzókkal, de aztán egyre gyérült a fogás, ma már inkább csak virtusból húznak egyetegyet, nagypéntek tájban, búcsúkor vagy éppen csak egy nyári este az összeverődött barátok. Féltett kincsünk: „dereng ezredévből ami volt, ami van ingünkre vérzik a múlt min t ki rabságból szabadult kitáncoljuk a jövőt" Nekünk a tó, Pannónia tengerszeme, országalmája, féltett kincsünk és jaj nekünk, ha az ingová- nyon kétágú botunkkal elvétjük az ösvényt, és fölgyújthatjuk a lármafákat, ha veszni hagyjuk, nem kutatjuk föl azt a tárgyi kultúrát, amit e táj még rejt padlásokon, fészerekben itt-ott tán pusztulásra ítélve. További tájházakra van szükség és a már meglévők megóvására. Néhány faluban ezeket büszkeséggel emlegetik. Szent- györgyön, Vörsön tisztelik, mint hajdan Isten házát, mert ez igazából az ő házuk. És itt a végeken, hol hamar lángok parázsba rogynak, itt születik a régi kultúrán az új, ezért a szokások, regék, történetek, babonák, tájszólások gyűjtése erő az újuláshoz. Itt kell szólni a krónikásokról. Közülük is kiemelkedett Simon József, a szentgyörgyi krónikás, aki gyűjtötte a szólásokat, mondásokat, megírta a Szentgyörgyi Képes Krónikát és festő lévén sok olyat festett meg, rajzolt le, amit már később alig lehetett volna. „Ti ott a végeken kik szerte tündökléssel vagytok s bújdosót jó füllel hallgattok halljátok tereken időn át ti nem hallgathattok!’’ „Ha hóinget ölt a táj dörren a villám-rianás s szobákban macska dorombol ki kopogtat csöndmarta öregek ajtaján szavak közt gyöngyért fölsajgó életért?" esztendő „Hársillatú szélben nyújtózom macskaébredés ropogva örülnek a csigolyák hegyek hullámverése bazalt orgonák zengenek fölemel a zene a földtől vércse zuhan fékező szárnyak alattuk sikoly rejtve áldozatra várnak a csapdák" a Balaton mindenkié „az útelágazásoknál kidöntött jelzőkarók visszaút sincs" így sem hét szűk esztendő, sem Kánaán, de nyaraló- és bodéváros a tó körül. Besétáltunk a rejtett csapdába. A szabadság: fölismert szükségszerűség, ezt elfelejtettük, maradt a pillanatnyi öröm és érdek. Aztán ott fuldokoltak a halak és úsztak a dögök a felszínen. Mellkasukra üdére ült, összenyomja tüdőnk, nehéz a légzés, beszéd helyett egy keserű köhin- tés... A hal, madár fontos jelző, ha pusztul, saját életterünk pusztul. A jajkiáltások ellenére évekig alig történik valami. A szennyvizekért a bírság minimális, a Zala továbbra is hozza a hordalékot, és az öblökben kánikulában zöld békanyál húzza le a hínárt az iszapba. A torkolat környéki hina- rasokból a pontycsordák eltűnnek, kilométereken alig-alig látni egyet-egyet, esetleg néhány keszeget. De a halászhajók naponta húzzák kilométeres hálóikkal a tavat, még enyhe teleden is kifutnak, pedig a kifogott keszeget konzervnek dolgozzák fel. Sőt, az is előfordult, hogy megromlott a hal a hűtőházban és vagonszám elásták. Hiába javasolják a horgászok, hogy csökkentse a Balatoni Halgazdaság a tervet, a Balaton nem halastó. Ha több lenne a hal, már tavasszal ide lehetne csalogatni a nyugati turistákat is horgászni, ezzel a szállodák és az ország is jól járna, de mintha hályog lenne a szemünkön. így amikor a horgászok heteken át nem fognak halat, jönnek a terrorizmusra emlékeztető módszerek; betonba öntött kaszákat dobnak a tóba, és ha ez sem vápa szét a hálót, akkor a sötétben ok maguk. Erre lehet Kánaán „Állok a parton a szélben tékozló szívig lüktető morajló hullámverésben." 1985 tavaszán végre látom, az iszap eltűnt, kivillan az évtizedekkel ezelőtt látott szürke homok, kagylók rajzolják ábráikat. Ilyet nem láttam harminc éve. ,, Bazalt orgonák zengenek fölemel a zene a földtől" Mögöttem az ártéren a kikotort iszap embermagasságban, sebesen folyik a Zala, de a sok eső után sem hozza a szemetet, zsombé- kot, árasztják már a Kis-Balaton első medencéjét... Badacsonyig látok a szelíd fényben, Egry is ülhetne ott nádasában és várhatna. „Szivárvány magasán Szent Kristóf lépj ki a fényből! Nagyvilág vándora, kit szerelmesévé szelídített a tó, dobd le váltadról, mit rád rakott keresztnek e század. Slebegőn, mint fénnyel átszőtt pára míg arcunkra ég képeid igazsága, lépj időnk pallójára! Hunyorgó szemmel keresd a víz tükrén mi kedves neked; föl-fölvillanó keszeget, arany ló óriási oontyot amit kifogni úgyse lehet: csak várni rá, csak várni rá. S hallani a csöndet, evező csobbanást, nád susog ást, hal surranást, madár tollaszkodást. Mig szemedben képpé érik a fény, s benne Fonyód kettős kúpja, sejtelmes mezítlen istennő. S a kinyíló bronz estéből kilépnek reményt halászó parasztjaid... FONYÓD, 1985 Helényi Béla tárcája Berták László A világnak négy sarka volt A térképen Belső-Somogy a szívben a hely és idő ahonnan így-ugy mérhető, hogy ki vagyok ha az vagyok egyébként ég föld állatok szülők törvények temető a saját közös tekenő, amely akkor sem úgy mozog boldogok voltunk boldogok soha annyi fölös erő olyan közel volt a jövő, hogy nevettünk ha csillogott a világnak négy sarka volt és mind a négy elérhető. Helyszín Siófok központja, emeletes lakóház a Kálmán sétányon, udvar, benne három több évtizedes fa. A ház egyik lakója önkényesen eldönti, kivágja az egyik fát, ki tudja, milyen meggondolásból! Hívja hát a „mestert”, dolgozik is nagy buzgóan a férfi. Berreg a fűrész, szörnyű a zaj. Lassan dől a fa, remegve küszködik, próbál talpon maradni, de hiába, győz a technika, a benzinmotoros csodaszerszám! A ház földszinti lakója tiltakozik, ám durva elutasítás a válasz. Tanácsi döntésre hivatkozik a fadöntő lakó, az, aki megbízta munkával a fűrészest. Rohanás a tanácsra, ott semmiről nem tudnak, vissza tehát a már földre döntött fához! Ott jön a meglepetés, S fűrésze? ember ledobja fűrészét, durva ordítással, fenyegetően közeledik a fát gyászoló, méltatlankodó lakóhoz: — Mi van?... Ki az erős ember? Kell valami? Gyere csak, megkaphatod... Ám a lakó nem ijedős, várja szép nyugodtan a készülő ütést! A sötétbarna arcon meghökkenés látszik, megszokhatta már, hogy (ki tudja, miért) ilyen esetekben a testi épségét féltő ember hanyatt- homlok menekülni kezd. Afel- hevült, a fadöntő lakótól jól felbiztatott „ munkásember” hirtelen harcmodort változtat: — Piszkos kommunista vagy, látszik a pofádon... Mi van párttag, átmentéi tömbbizalmiba? A barna arcbói villog a gyűlölködő szem, ömlik a szitok, időt nem hagyva a védekezésre. Az egyik pártra hivatkozik, majd országgyűlési képviselőre, akivel „elkapál- tatja” a merész favédőt! Nincs mese, hátrálni kell, vagy odacsapni! Akkor viszont jön a bírósági hercehurca, aminek a kimenetele már csak ezért is kétséges, mert a törvény időnként megvédi azokat, akik vétenek ellene! Ráadásul a szomszéd ház lakója is a fadöntők mellé áll, merthogy közel volt a nagy kártékony zöldség az Ő házának falához, szétdöntötte volna mahoinap a lakását... Szomorú a tény, de a többség a fa ellen van, kis híján Gíómtáncot járnak, nincs értelme tovább a parázs vitának. A „piszkoskommunistáKUTATÁSOK AZ M-NULLÁS AUTÓPÁLYÁN Aligha volt az utóbbi időben nagyvonalúbb kulturális gesztusa a közlekedési tárcának, mint amidőn a minisztérium és vállalatai (a Magyar Aszfalt Kft., az Út- Vasúttervező Vállalat, és az Utiber) az eddig is szép summát kitevő támogatást újabb összeggel toldotta meg, a Budapesti Történeti Múzeum régészeti feltárásait finanszírozandó. Azt a leletmentő feltárást, amelyet a MO-ás autópálya leendő nyomvonalán folytatnak immár 1987 óta. S amelynek felettébb gazdag anyagából válogatva most november végéig látogatható kiállítást is rendeztek Régészeti kutatások az MO-s autópályán címmel. A Soroksártól Nagytétényig vezető szakaszon, valamint az új 51-es út nyomvonalán az őskor különböző korszakaiból származó településmaradványok és sírok kerültek elő. Feltártak római kori — szarmata — településeket, honfoglalás kori és középkori házakat, templomokat is. Számos ismeretlen, új lelőhelyre bukkantak, s hitelesítettek régi ásatásokat is. Az újkőkortól kezdve folyamatosan lakták elődeink a Csepel-sziget Duna menti területeit, a Soroksári Duna-ág partjait. Ez utóbbi helyen az i. e. Ill-ll. évezredből, a kora bronzkorból egy csónak alakú, nagyméretű oszlopvázas ház nyomaira találtak a régészek. Bronzkori települések (és temetkezések) népesítették be a nagy Duna mindkét partját is. A Duna bal partján, a mai Soroksár, Dunaharaszti és Taksony térségében utca Kora bronzkori korsó rendszerű földbe mélyített házakból álló szarmata települések kerültek elő. Különösen jelentős, s a múzeum gyűjteménye számára is fontos a középkori falvak leletanyaga. Ezek a mindennapi életről, táplálkozási szokásokról adnak tájékoztatást. III. Béla király rézpénzei (1172— 96), sütő-főző kemencék, két kovácsműhely jelzik, hogy a 14. századi oklevelekben említett Kerekegyháza (a mai Soroksár határában, a Várhegy alatt) ennél az időpontnál sokkal korábbi eredetű település. Most tárták fel a tervezett autópálya nyomvonala alatt. A falu arról is nevezetes, hogy Zsigmond korában királynői birtok volt. Mátyás pedig királyi kincstartójának Nagylucsei Orbánnak adományozta. E család birtoka maradt egészen a mohácsi csatáig, amikor is csak úgy, mint az alföldi falvak nagy része, elnéptelenedett. (Kádár) zó” fűrészes ember tovább berregteti motoros szerkentyűjét— bátor srác, na persze nem is csoda, veszedelmes fegyvere van, levághatná vele még a víztornyot is. Na meg aztán politizál is, jelenleg éppen jobbról balra erősnek érzi magát — semmiféleképpen nem eshet baja! Hogy aztán szegény fának mi lesz a további sorsa, talán már nem is érdekes. Valószínűleg bekerül a vaskályhába, onnét íZ7sHjq ^ a meleget, bánkódva azon, miért nem inkább jó pénzt hozó gvürriöics- fának született... Ydiaki tehát fűteni fog vele, érthető, hiszen jön a hét szűk esztendő, szerezzen magának tüzelőt, aki teheti, a beszerzési módszer, úgy látszik, teljesen mindegy! A recept egyszerű: határozott durvaság, agresszivitás, nem kell figyelembe venni a törvényeket, a szabályokat, köny- nyen megúszhatják azok, akik olyanok... Hogy honnét ez a nagy magabiztosság, de jó lenne tudni?! A fák meg szép lassan fogynak, nem számít. Talán valamikor, valakik ültetnek helyettük újabbakat. Aztán ~aja msgncnsk jó nagyra, vagy harminc-nsgyven év alatt. Ha pGciig nefn, hát nem lesz fa! Legfeljebb minden tűzfalra rajzolunk egy jó nagyot! Az lesz majd a jövő nemzedéké! Azokról legalább nem hullik majd ősszel a levél. Örökzöldek lesznek! Csak a festék ne kopjon... IV. századi római tál FAGYŰLÖLÖK
