Somogyi Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 135-160. szám)
1990-10-25 / 155. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKEKNEK 1990. október 25., csütörtök PELIKÁNPIHENŐ A jókora testű, halevő, mocsári madár, a pelikán — más nevén: rózsás gödény — a természet furcsa teremtménye. A gödény alakúak rendjébe sorolt madárnak egyik különlegessége, hogy a csőre alatt nagy bőrzacskó van. A pelikánok kitűnően úsznak és buknak, jól repülnek. A madarak csoportosan halásznak oly módon, hogy sorba rendeződve és szárnyaikkal csapkodva, a halakat a part felé szorítják, a sekélyebb vízbe érve gyors lebukással fogják el a visszamenekülni szándékozókat. Leszálláskor úszóhártyás lábukkal több métert „síelnek” a vízen. Ezek a földtörténet harmadkorától napjainkig fennmaradt nagy testű maradarak az utóbbi évtizedekben egyre jobban megfogyatkoztak. Fészkelőterületüket a civilizáció terjedése mind kisebbre zsugorítja, olyannyira, hogy Európa nyugati, valamint középső részéről már örökre eltűntek. Ma már csak kontinensünk délkeleti része és a Duna deltája az utolsó európai menedékhelyük, pedig a múlt században még Magyarországon is rendszeresen előfordultak. Postaládánk Megkésve, de nem elkésve — ez jutott az eszembe, amikor kibontottam a borítékot. Két levél és két fénykép volt benne. Az egyiket a kilencéves Heizler Éva es a hétéves Bakonyi Erika írta. „Hallgassák meg, amit mondani szeretnék. Tudom, két kisgyerek szavára nem nagyon figyelnek, de Erika és én figyelmeztetni akarjuk önöket: az ember nem látja, hogy mit csinál! Megöli , a természetet, amelyben él. És ha a természet elpusztul, meghalnak az emberek is. Gondoljanak a jövőre!” A figyelmeztető sorok mellé Éva két fényképet mellékelt megcsonkított, letört ágú hársfákról. Igen, a levél is, a kép is egy kicsit megkésve érkezett ....... c sak azért küldöm el önöknek — írja a másik levélben Heizler Györgyné (Kaposvár, Erdősor u. 61.) —, mert a kislányom nagyon szereti a természetet, és rendkívül bántotta, hogy sem a lakossági összefogás, sem rendőri intézkedés nem tud semmit tenni a hársfavirágot vandál módon gyűjtők ellen. Tudom, hogy most ősszel nem aktuális ez a téma, de a kislányomat azóta is foglalkoztatja..." Igaza van Évának és Erikának! Mert tény, hogy ősz van, és az első fagyos hajnal rövidesen „leszüreteli” a hársfák leveleit is. Am a tél után ismét tavasz jön. És a fák újra virágot hoznak. A két kisgyerek aggódó figyelmeztetése nem veszít az időszerűségéből! Agyagból bábok Készítsetek anyukátokkal agyagból bábokat. Ha készen vannak, sűrű temperafestékkel be is festhetitek őket. A test minden bábnál kis tuskó alakú. Könnyen készíthetitek el őket, ha már tudtok hengert sodorni. Az igazi megkülönböztetést majd a fej formája és a színe adja. Például itt a király! Egy-egy agyag petty a szeme, néhány szőrszál, esetleg fonal a bajusza és sárga papír a koronája. így készülhet a királylány is, csak a bajusz helyett neki sárga fonalból aranyhajat fonjatok, és a koronája egy kicsit karcsúbb, kecsesebb legyen! A cica igazán ne hiányozzon a bábok közül. Kis hegyes fülei, bajuszkája is legyen, festhetitek fehérre, esetleg feketére — tarkára is. A tyúkocska gömbölyű fejecskéjére piros kartonból vágjátok ki taraját, szúrjátok bele a még puha agyagba, ne feledkezzetek meg a szakánkéról sem. A béka koma igazán egyszerű figura. A nagy száját a puha agyagba köny- nyen belekarcolhatjátok, míg a szemét úgy lapíthatjátok rá, pici gömböcskéből. Szép sötétzöldre festhetitek. És itt a gyerekek kedvenc figurája, a ravaszdi róka. Őt a hegyes fülei, a nagy, előrenyújtott orra és a vörös színe különbözteti meg társaitól. Készíthettek még kedves arcú mackót, bohócot. A képek segítenek. Azt fontos tudni, hogy csak akkor fessétek be a bábokat, ha már világos színűre száradtak. Óvodás sarok Szeptemberi este A MAGAS LESEN Induláskor felhős, borult volt az ég. Amikor a vadászházhoz értünk Andrissal, már záporeső esett. Néhány percig tartott csupán, de ahhoz elég, hogy a megjelölt magaslest gépkocsival ne közelítsük meg. Elvonult az esőfelhő, arany színnel festette be a tájat a lenyugvó nap. — Messze van a les, Andriskám — mutattam az erdő szélén álló építmény felé. — A felszántott napraforgótáblán, most, hogy feíázott, nemigen lehet átgyalogolni. Talán jobb lesz, ha hazamegyünk... — Ne menjünk haza, papi! Ma este biztosan sok mindent látunk. Te mondtad: eső után jobban mozog a vad. Már a szántás közepén jártunk, mikor Lacival, vadásztár- sammal találkoztunk. Megegyeztünk, ki melyik leshez indul. Nehéz volt a felázott szántáson átballagni, sáros lett a gumicsizmánk. Alig helyezkedtünk el, egy drótszőrű foxterrier kutya jött az erdő széle mellett a les felé. Andris szeme elé emelte távcsövét: ez a kis mozdulat elég volt, hogy a kutya észrevegyen bennünket. Megfordult és bekocogott a még le nem silózott kukoricásba. — Ez a Lajos bácsi kutyája, ugye, azért nem lőttél rá, papi— mondta Andris, aztán a négy őz felé mutatott, melyek akkor jöttek ki az erdőből. — Milyen sötét színű agancsa van a baknak! — Szép, szabályos hatos agancs, ígéretes fiatal bak — jegyeztem meg, miután én is megnéztem a kereső távcsövén át. Az erdőben szajkók hangoskodtak, aztán őz is riasztott. A horizonthoz közeledő narancs- sárga színű napkorong arany paszpóllal szegte be a felhőket a nyugati égbolton. Nagyon szép látvány volt. Elgondolkozva néztem egy ideig, de aztán az unokámra kellett figyelnem, aki az erdő széle felé mutatott, ahol egy ázott bundás róka igyekezett kelet felé. Néhány perccel később egy őzsuta jött ki a kukoricásból és az erdő felé figyelt. Két süldő robogott ki, s eltűnt a kukoricásban. Hét óra előtt tíz perccel ereszkedett le a nap a segesdi szőlőhegy mögött, és pontosan hét órakor szólalt meg a bika a kukoricásban. Kivettem a hátizsákból a bőgőkürtömet, belefújtam egy harcias, kihívó hangot, felelt is rá azonnal. Néhány perc múlva egy mélyebb hangú bika is megszólalt abból az irányból, ahol Laci ült a lesen. A közelünkben lévő őzsuta fölkapta fejét, és berohant az erdőbe, mert a kukoricásban „munkálkodni” kezdtek a disznók. Fél nyplc után Laci világított. Leszálltunk mi is; a lucernatábla szélén elmondtuk élményeinket. — Egy szép, szabályos agancsú tizenkettes bika a magasleshez jött. Nem volt messzebb húsz méternél. Látszott rajta, hogy fiatal, vétek lett volna meglőni — mondta, aztán elbúcsúztunk, ő Segesd felé, mi meg ellenkező irányba, hazafelé indultunk. A kutasi temető után egy nyest foszforeszkáló szemét világította meg a reflektor. Mivel az unokám kérdezett, elmondtam neki, hogy a nyest valamivel kisebb a hasonló színű nyusztnál. Orra hússzínű. A nyuszttal ellentétben sziklás helyeken, elhagyott épületekben, padlásokon, kazlakban üti fel tanyáját. Kisebb emlősökkel és madarakkal táplálkozik, de a baromfiudvarokban is kárt okozhat. Csemegéje a gyümölcs és a tojás. Párzási ideje július második, augusztus első fele. 36 heti vemhesség után rendszerint 2-4, egyesek szerint 3-7 kölyket ellik. Téli gereznája igen értékes. Károsítása ellenére védett, csak a fácánne- velő-telepek közelében, külön engedély alapján vadászható. Rendkívül mozgékony, egy- egy éjjel akár 6-15 km-t is megtesz. — Kár, hogy mi nem láttuk a szarvasbikát! — jegyezte meg Andris. — Ez a szép este talán még sokkal szebb lett volna! Tóth Ferenc rSzóló szóló méz-mosolyát' , 1 Hirdeti e röpke dalr \ Szóló szólót szüretel most öreg és fiatal .......... ^ S záll a nóta hajnal óta, Puttony telik, szít derulr Tűzpiros, vagy aranysárga, Minden fürtre sor kerül....\ Kis legénynek, kis leánynak Ez aztán a Víg világ ' Annjri itt az édes szóló Mint a réten a virág... ijhány fürtöt puttonyba tesz Annyi szemet csipeget, Fürgén futott a szüretre, De haza már-tipegett. ... HA A BÉKE SZÍVE LEHETNE Az 1995-ös világkiállítás elé Bemutatkozásom egyszerű: egy gyerek vagyok a sok millió közül, hazám Magyarország és Kaposváron lakom. Nevem csak az én családom számára mond valamit. Az illem mégis úgy kívánja, hogy megmondjam: Thoma Csongor, 13. éves, 7. osztályos fiú vagyok. Hol jól, hol rosszul tanulok. Hallottam (egy pályázati felhívást) az 1995-ben tartandó bécsi—budapesti világkiállításról. Sok gondolatom született. Ezt szeretném leírni: Tanultam, hallottam a magyar és az osztrák nép közös történelméről. Régen háborúban éltünk egymással, most a legnagyobb barátságban. Tudok róla, hogy közös nemzeti parkot szeretnénk létesíteni, és ezt nagyszerűnek tartom. Tulajdonképpen ez indította el elképzeléseimet. Azt hiszem, bebizonyítottuk magunk és a világ számára, hogy ellenségekből barátokká lehetünk és nemcsak mi. Mindenki mindenkivel. Ez a világkiállítás híd lehetne a nemzetek között. Elgondolkodtam azon is, hogy én miként rendezném meg a világkiállítást. Jobban odafigyelnék a gyerekekre. A kiállító országok pavilonjai mellé készíttetnék egy játszóteret, ahol a nemzetek legismertebb játékait tanítanák a gyerekeknek. Ezeket játszhatnék, amíg a felnőttek mással foglalkoznak. Minden nemzet készíthetne gyerekpavilont, itt lehetne rajzkiállítás, ismeretterjesztő film, zene, tánc. A pavilonok köny- nyen felállíthatok és szétszerel- hetők legyenek, gondolva arra, hogy később itt lesz a közös nemzeti park. A kiállítók építhetnének pavilonjaik mellé teljesen berendezett, tájjellegű házakat. A pavilonokban a kiállított termékek mellett vetítenének a felnőttek számára ismeretterjesztő filmet az adott országról, és a zenéjüket is bemutatnám. Jó lenne, ha a tájjellegű házakat nem bontanák le a kiállítás után, hanem minden évben azok az országok, amelyek részt vettek a világkiállításon, kisorsolnának egy-egy családot, amelyek itt nyaralhatnának egy hónapig. Szerintem a sokféle nyelv türelemre és megértésre nevelne egymás iránt. A nyaraló családok hozhatnának hazájukból olyan jellegzetes növényt, amely megél a mi éghajlatunk alatt is. Én itt tartanék meg minden békekonferenciát, jótékony célú előadást, nagyobb kiállítást, de vigyázva arra, hogy a nemzeti park ne veszítse el park jellegét. Nagyon szeretném — a már megszületett és még meg nem született gyermekek nevében is — ha Európa és az én hazám a BÉKE szíve lenne. Hiszem, hogy más nemzetek között is vannak olyanok, akik így gondolkodnak. Azoknak én biztosan a barátjuk vagyok, és fogom a kezüket. Thoma Csongor Szabad egy táncra? Fotó: Jakab Judit
