Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-10 / 117. szám
4 SOMOGYI HÍRLAP 1990. szeptember 10., hétfő Szomorú—szép történet Rácegresről Kedvet adtak az élethez Hamburgi színházi levél „Ahol az a fantomos darab megy, ugye?”— kérdez vissza a taxisofőr, hallván a színház nevét: Új Flóra. Új, mert a régit, Hamburg egyik patinás varieté színházat lerombolták, hogy a helyén felépülhessen a mindenféle káprázatos színház- technikai csodára képes színház, tulajdonképpen kifejezetten Andrew Lloyd Webber „Az Operaház fantomja” című darabjának bemutatása céljaira. A helyiek tiltakozása miatt mégsem pontosan a régi helyére került az új, hanem 800 méterrel odébb. Az Új Flóra kedvéért ugyanis az egész negyednek el kellett tűnnie, s ezt — mi tagadás — zokon vették a kerületben lakó kisnyugdíjasok és diákok. Nem volt kedvükre való a nyüzsgés várható növekedése, s attól is tartottak, hogy a színháza révén sok klasszissal feljebb kerülő városrészben többé nem tudják megfizetni a lakbéreket. Macskák — másfél milliónak Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, a lakosság maradt alul. Nem utolsósorban Webber miatt: ő hozott már dicsőséget (no meg bevételt) az Elba-parti hanzavárosnak. A Macskákat eddig 1500 előadáson 1,5 millió ember tekintette meg. Nem is tűnt tehát alaptaParádés előadás Briliáns teátrum és tojászápor lannak az az elképzelés, ha Hamburg még egy Webber- musical látványos kiállítású színrevitelét produkálja, hamarosan kiérdemli „a legreme- kebb színházi előadások városa" (avagy szerényen csak a „kulturmetropolis") büszke címet. Megépült hát Németország második legnagyobb színháza a Neue Flora, potom 120 millió márkáért. Ami azt illeti, a vörös klinkertéglás saroképület, amelybe precíz józansággal építették bele a legújabb technikát, sem kívülről, sem belülről nem kelti azt az áhítatot, amit Thália szentélyébe lépve talán nem ártana érezni. A két tervező, Uwe Köhnholdés Konstantin Kleffel igyekezett a húszas évek építészetének alapszabályait szem előtt tartani, s mindezt ötvözni a célszerű színháztechnikával, nemcsak a színpad, hanem a nézőtér elhelyezése szempontjából is. Még most sincs teljesen kész az épület, miközben egy másodpercre sem kelti a vadonatúj benyomását. Tény viszont, hogy remek az akusztikája, kényelmesen és célszerűen lehet megközelíteni a nézőknek szánt 2000 széket—igaz, kicsit stadionszerűek a szektorok. A tágas előcsarnokokban nincs tolongás, a büfékben mindenki hozzájut a betevő pezsgőhöz; s előadás előtt, után, a szünetben akár mind a 2 ezer nézőt ki tudják szolgálni a méregdrága — fantomemblémás — trikóból, jelvényből, bögréből, vagy a lemezekből, kazettákból, amiket jókora pultok mögött árulnak. Pazar publikum A bemutató pedig a vártnál is emlékezetesebbre sikeredett. Nem csak azért persze, mert a nézőtéren (potom 200 márkáért, ami aztán a hétköznapokon felére „zsugorodott”), messze földről is érkezett előkelőségek voltak jelen, fantasztikus ruhaköltemények és vagyont érő ékszerek rivalizáltak az előadás ugyancsak nem csekély látványosságával. S azért sem csupán, mert az előadás tényleg káprázatos, igazinak tűnik a föld alatti tótól kezdve a zuhanó csillár, hihető a fantom rémületet keltő és egyben érthetetlen vonzalmat gerjesztő lénye. A bemutató nem éppen hagyományosan kezdődött: az érkező közönséget tüntetők fogadták. Volt, aki nem is tudott időben odébb ugrani a röpülő tojások, paradicsomok elől, s miközben odabenn George Lloyd Webber-operából és rockból fantasztikus harmóniával kombinált zenéje ejtette ámulatba a közönséget, oda- kinn autókat borított fel a megfé- kezhetetlennek tűnő tömeg. Az Operaház Fantomja Harold Prince rendezésében, parádés, kettős szereposztásban olyan nagy érdeklődést kelt, hogy a borsos árú jegyek fél évre előre elkeltek. Nem mintha nem kavarna maga az előadás művészi értéke is nagy vitákat; dehát ez velejár a dologgal és a kíváncsiságot éppen hogy csak tovább csigázza. Vonzó kulisszatitkok A gyönyörű kiállítású műsorfüzetből az érdeklődő részletesen megtudhatja, milyen gondjai voltak a rendezőnek, hogyan ülték végig a hamburgi előadás legfontosabb közreműködői már a londoni próbákat is, gyűjtögetve a tapasztalatokat. Kulisszatitkok ezek persze, dehát ki ne venné szívesen, ha ben- fenntessé teszik, ha nem csak nézője lehet egy előadásnak, de megismerheti azt is, milyen gyötrődések árán alakult az ki. Ennek ellenére nem mindenkinek tetszik az új hamburgi színház, sokakat felháborít, hogy ilyen sok pénzt adtak ki az épületre és az előadásra, sőt, vitatják is annak erényeit — mégis tény: Hamburgban ezen a nyáron a német—német egyesülés kérdései mellett ez a fő társasági téma. Szászi Júlia Kórusverseny kérdőjelekkel Szerkesztőségünket nemrégiben egy rácegresi asszony kereste föl azzal a kéréssel, hogy szeretne lapunkban köszönetét mondani annak az orvosnak, aki beteg, mozgásképtelen férjét megtanította járni, s újból szeretni az életet. Hát íme a torokszorító történet... A takaros rácegresi portán minden rendben van: az udvar szép és gondozott, a kert ápolt, az egész ház nyugalmat sugároz. Falai azonban sérült, szomorú embereket oltalmaznak, igazságtalan sorsukkal már megbékéltek. A nappaliban egy ágyon pihen Király János, arcán mosoly suhan át, amint megtudja jöttünk okát, de hallgat. Nem tud beszélni... — A férjem 1988 áprilisában hirtelen rosszul lett, s a kaposvári idegsebészetre szállították — kesereg az asszony. — Ahogy később megtudtuk, az egyik agyi ér elzáródott. Megműtötték. S ahogy tovább emlékszik, hangja egyre gyakrabban el- csuklik a sírástól, könnyei barázdákat rajzolnak meggyötört arcára. A férje jobb oldalára lebénult és nem tudott beszélni. A szociális otthon lenne a „legmegfelelőbb” hely számára — javasolták a kórházban. — Mindig is jól éltünk mi ketten, nagyszerű házasság a mienk — folytatja. — Hát hogy hagyhattam volna ott?! Természetesen hazahoztam. Bénán és betegen... A huszonhat éves, epilepsziával született fiúk, László zsebkendővel törölgeti apja szemét. — Apu kérlek... kérlek ne sírj — nyugtatgatja a ragyogó kék szemű fiatalember. Amint Király János hazakerült, már mindhárman lerokkantosítva magukra voltak utalva. A ház és az ízlésesen igényes beredezés dolgos kezekről árulkodik, az 1984-ben épült portán mindent az akkor még ügyes kezű házigazda csinált. S az életerős, szorgalmas emberből egyik napról a másikra lett beteg, csalódott és szótlan, majdhogynem életunt férfi. Az asszony nem azért kereste meg szerkesztőségünket, hogy elpanaszolja a bánatát, hanem azt kérte, hogy „országvilág” olvashassa, milyen nagyszerű ember dr. Kiss Tamás. A Tüdőbeteg-gondozó Intézet főorvosa Rácegresen, a közelükben lakik. Amint a beteg férfi hazakerült, az orvos társával mindennapos vendég volt Királyéknél. Kötözgette a felfekvés okozta sebeket, injekcióval kezelte, fürdette, tornáztatta és ami a legfontosabb: megtanította járni Király Jánost. S ezzel életkedvét is visszaadta. S hogy megmutassa: mindez igaz, a beteg — 62 éves, egykoron kádár kisiparos — feláll az ágyról és bár lassan, de elsétál előttünk. Tekintete — amely a hála, az öröm és a kétségbeesett igyekezet különös ötvözete — ma is élénken él bennem, szomorú látványa elraktározódott megrendítő élményeim közé. Egy olyan ember áll előttünk, akinek nagyszerű családján kívül nem maradt más, mint e néhány lépés „biztonsága”, szórakozásnak pedig a tévé és a rádió. Feleségével harminc évi házasság után ki nem mondott szavakból is értik egymást. — Igazán nem tudom szavakba foglalni hálánkat a doktor úr iránt—fejezzük be a beszélgetést az asszonnyal —, halálunkig köszönjük önzetlen segítségét... — Nem csináltam én semmi különöset — hárítja el kérdésemet dr. Kiss Tamás. — Amit tettem a Király családért, természetes volt, emberi és orvosi kötelességem. Hiszen én erre „szegődtem". Először kinevettek, amikor mondtam, hogy lábra áll, járni fog. Nem hitték el. Naponta átballagtam hozzájuk élettársammal, aki a beteg izmait vibrátorozta és mindenben segített. Ketten fogtuk, úgy tanítottuk járni. Ma már egyedül fürdik és naponta sétál... Tamási Rita Keserű szájízzel jöttek haza a somogyi résztvevők az /. Nemzetközi Karnagyversenyről, amelyet a szombathelyi Radius Hungaricus kórus rendezett. No, nem a helyezések miatt bosszankodtak — hiszen Lud- mány Géza, a Cantus vegyes kar karnagya harmadik lett —, hanem a szervezés és a lebonyolítás hagyott kívánnivalót maga után. — Augusztus 21-e és 27-e között mindössze 12-én mérettettek meg, s a kiírás alapján komolynak ígérkező verseny egy csehszlovák résztvevőtől vált nemzetközivé — mondta Misefa Ida, a Pedagógus Női Kar vezetője, aki Ludmány Gézán kívül Pauker Zoltánnal, a Pedagógus Férfikar karnagyával együtt indult a versenyen. Egy nemzetközi rendezvényen nem fénymásolt, hanem eredeti kottákat kellett volna kapnunk. Igaz, kézírásos kottából is olvashattunk, ám az meg tele volt hanghibákkal. Érdekesség, hogy gregorián énekek közül — amelyeket legalább 40 éve nem tanítanak — is kellett húznunk. Nehezen ment volna felkészülés, ha nem találok rá Kiszely Adélra, a kaposvári Szent Imre templom vegyes karának alapítótagjára. Ő ismertetett meg a gregorián zenével. Mivel Szombathely megyei püspöki székhely, abban bíztunk, talán lesz egy pap, aki egyik zsűritagként elmondja észrevételeit a gregorián énekekről. A zsűritől nem hallottunk véleményt a gregorián interpretálásról. Egy dán és egy osztrák karnagy és Németh István, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola nyugalmazott énekzene tanszékvezetője voltak az ítészek. Mindannyian Párkainövendékek vagyunk, ezért elnöknek szívesen láttuk volna a Zeneakadémia tanárát. — Milyen műveket vezényelt? — A Rorate caeli gregorián énekeket. Lassustól a Csókra- lesi molnárt, egy hatszólamú Monteverdi-darabot, a Cantate Dominót és Bárdos Lajostól a Tiszai dallamokat. — Milyen szempontok alapján pontozták a dirigálást? — Ezt kérdeztük mi is. Ugyanis a pontozás kritériumairól senki sem tájékoztatott bennünket. A dán zsűritag kifejtette véleményét, miszerint a kiállás a legfontosabb az ő számára, s a férfi karnagyok eleve előnyt élveznek, mert általában határozottabb egyéniségek, mint a hölgyek... Mi meg sem tudtunk szólalni e szavak hallatán. Azt hittük, hogy a kotta- és műismeret, valamint a stílushűség a legfontosabb egy ilyen versenyen. Mindannyiunk kórusának fesztiválminősítése van, így tisztában vagyunk azzal, mi jelenti a megmérettetés alapját. — Semmi jóról nem tud beszámolni? — De igen! Köszönet illeti Horváth Imrét, a szombathelyi kórus karnagyát, akinek fejéből kipattant az isteni szikra. Valóban kell a karnagyoknak egy ilyen találkozó, ahol nem a szerzett díj a legfontosabb. Olyan barátokra leltem, akikhez bármikor mehetek, s ők is jönnek majd Kaposvárra, hogy megismerkedjenek kórusommal. — Ha jövőre is megrendezik a karnagyversenyt, részt vesz rajta? — Csak azzal a feltétellel, ha előre tudjuk a pontozás szempontjait és ismerjük a zsűri ösz- szetételét. Lörincz Sándor Riska, a súgó — A rossebb egyen meg téged is, Riska — dühöngött Józsi bácsi, s jó nagyot rúgott a } tehén farába —, hogy nem | bírsz elmenni az angolvécére. A korábban is kiegyensúlyozatlan állatgondozo az utóbbi napokban még jobban kikészült. Abban a pillanatban, hogy beindult a választási kampány, tíz kéz nyomta egyszerre a kaputelefon csengőjét — tíz párt küldte aktivistáját Józsi bácsi kopogtatócédulájáért. Nem tudta senki, hogy a telefon nincs bekötve: a büszke gazda köpőcsészének használta, mert az asszony nem tűrte otthon a száj tisztántartásának eme formáját. Pedig Józsi bácsinak az elmúlt 30—40 évben jócskán volt mire köpnie, de magában főleg csak egyre gondolt: a rendszerre amely elvette 20 hektárnyi zsíros földjét, lovait, teheneit meg a jó kedvét. Még szerencse, hogy legalább itt van Riska — pótolja a lovakat is. Csendes tavaszi hajnalokon fölszerszámozta a tehenet, fölpattant a hátára és gyengéd ostorcsapásokkal útnak indultak két körre az udvaron: — Gyí, Ráró! — s erre Riska ügetésbe csapott át. Juliska néni könnyes szemekkel nézte a hálószobából ezeket a „kilovaglásokat", s csak azért aggódott: nehogy egyedül legyen, amikor férjére rátör a végzetes roham. Ilyen állapotban találta Józsi bát az első szabad helyhatósági választás. Feleségével esténként már arról álmodoztak, hogy visszaigénylik a földjüket, a két ló helyett pedig kérnek egy jó karban lévő Raba Steigert. (Csak zárójelben jegyzem meg, Józsi bácsi titokban arra gondolt, hogy a korábbi korszak kisemmizettjeként esetleg megpályázhatná a tsz-elnöki vagy polgármesteri címet is, de furcsa módon azonban senkinek sem jutott eszébe Tajigás József jelölése). A pártok persze mindent megígértek. Volt, amelyik csak a két lovat, volt, amelyik a lovakat is meg a Rábát is. Az egyik szélsőséges szervezet még azt is felajánlotta a kopogtatócédulákért, hogy bekötik a kaputelefont, de végül a képviselőjük fejét kötötték be — az orvosi rendelőben. ugyanis erre a kijelentésre Juliska néni jól fejbevágta a moslékos vödörrel. — Még mit nem!—mondta a kmb-s rendőrnek, aki az eset hallatán azonnal megjelent, hogy őrködjön a választás tisztaságán —nem tűröm, hogy itthon köpködjön az uram. Tíz párt, tíz polgármesterjelölt: — Hiteles ember — súgták a küldöttek s közben elárulták, hogy a másik kilenc mifajta. — Csak nehogy a népi-urbánus párt jelöltjére szavazzon Józsi bál Maga tudja legjobban, mennyit lopott a tsz-től brigádvezetőként. — Az elnök? Az se lenne rossz, mert okos ember. Megismertük ennyi idő alatt. Eddig ő volt a legnagyobb kommunista, most meg a feleségével együtt a leghangosabbak a templomi énekléskor. —A Rudi fia ?—Az a kuráfi? Hát azért kell neki haza- gyünni a városból, mert fél a férjek bosszújától? Maguknak má mindegy, de nekem fiatal a feleségem! Józsi bácsinak elege lett az agitációból, a sok hiteles politikusból. Ha ugatott a kutya, kiballagott az istállóba, nekitámasztotta arcát a tehén pofájának, s közben S okat hörpintett a kortesól. Riska hiú állat volt és jó emberismerő: mindig attól félt, hogyha egyszer levágják, a mészáros át fogja ejteni a gazdáját. Most is csak rázta a fejét, amikor Józsi bácsi felsorolta a jelölteket, mindegyikhez hozzátéve, hogy: Hiteles ember! Az ötödik liter után Józsi bácsi beájult a jászolba, de elalvás előtt meg látta, hogy Riska tehén közelebb lép hozzá és a fülébe súgja: — Némelyik olyan hiteles, mint a hentesbolti mérleg! Süli Ferenc
