Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-06 / 114. szám
1990. szeptember 6., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP—KULISSZATITKOK 7 December 24. Kőépületbe költözünk át. Megint megüresedett néhány épületszárny. Ezekből a frontra vitték a németeket. Napostiszti beosztásban vagyok, a szakaszok istentiszteletre vonulnak. Délután a kijelölt katonák karácsonyfát állítanak az esti ünnepélyhez, az alosztály számára. Hevenyészett műsor is készül. Azok lépnek fel, akik tehetségesek valamilyen téren, és mar otthon is szerepeltek valahol és valamikor ezekkel a műsorszámokkal. Cs. színész elszavalja a Szózatot. Vörösmarty gondolatai, szavai a művész tolmácsolásában német földön, a világégés közepén felélesztik bánatos, hazafiúi érzelmeinket és sajgó honvágyunkat. Szobánkban kis fenyőfát díszítek. Még mindig akad néhány szem hazai dió; sztaniol- papír hiányában fehérre krétá- zom azokat. Közben arra gondolok, hogy Erzsébet és a húgom tudnak-e fenyőfát díszíteni. Ez az egyetlen kapocs, ami az órási távolságon át összeköt bennünket. Gyertyát gyújtunk. Többféle hitfelekezethez tartozunk, de ismerjük egymás karácsonyi énekeit. Ezeket egymás után elénekeljük. Most kerülünk igazán közel egymáshoz... Ma nem számít a honvédségi fölé-, alárendeltség. Végigjárjuk a szobákat, elbeszélgetünk beosztottjainkkal. December 31. Eltelik egy viharos év: néhány boldog, de hasonlíthatatlanul több bizonytalan óra váltogatta egymást. A napok drótkötélként feszültek alattunk, mi Ö szüntelenül egyensú- ink. Az összegyűjtött, megtakarított élelmet felrakjuk szobánk asztalára. Akad még mindegyikünk számára egy pohár magyar bor, amellyel tudunk koccintani. Felidéződik bennem a tavalyi szilveszter. Enyingen voltam. Erzsébettel roptuk a táncot egy bálban, az ifjúságunktól és a szerelemtől megrészegülten. A jövő várható kilatástalansága azért néha, néhány percig kijózanított bennünket... Éjfélkor koccintunk, s vigyázzállásban elénekeljük a Himnuszt. Utána nehezen jön szó az ajkunkra... Egymás után jönnek szobánkba szakaszaink tagjai, hogy boldog új évet kívánjanak. Mi is felkeressük tisztjeinket. Nagyon későig ébren maradunk. Amikor lefekszünk, sokáig arra gondolok, milyen jó lenne most lerészegedni, akkor legalább nem vonnám kétségbe fajom emberi mivoltát... 1945. január 1. Nagyon sokat alszunk. Délelőtt megvarrom a ruhámat, bár eszembe jut a falumbeli mondás: „Aki újévkor varr, egész évben varr.” Délután szobatársaimmal messzire elsétálunk a tábortól. A Busch- See oldalánál haladunk. A befagyott, mintegy 3 km hosszú tó a Balatont juttatja eszembe. A környezet szépsége rövid időre elfeledteti bánatunkat. A fenyőfákat mintha ezüsttel vonta volna be az idő. Rámegyünk a tó jegére, csúszkálunk egy kicsit, akár gyermekkorunkban... Elsétálunk Zipnowba. A faluban megkeressük a vendéglőt. Tejes kávét iszunk, vajgs kenyeret eszünk hozzá. Észrevesszük, hogy van sör, azt is iszunk. A katonagyomor mindent befogad. Este arról beszélgetünk a szobánkban, hogy mivel lesz majd érdemes foglalkozni, ha befejeződik a háború, s ép bőrrel hazakerülünk. Felvetődik bennünk, hogy bizonyára jövedelmező lesz fogatokkal fuvarozni, mert sokat kell majd építeni. Azt gondoljuk, hogy baromfival és burgonyával is jól lehet majd kereskedni, nem is szólva az ócskavasgyűjtésről. Január 18. Fél ötkor ébresztő. Gyalog megyünk a 15 km-re fekvő tüzérségi lőtérre. Egy héttel ezelőtt a gyenge látási viszonyok miatt elmaradt az éleslövészet. Most sikerül pótolni. Bemutató jellegű a gyakorlat az újoncok számára. Csupán néhány lö- veg van, nincs gyakorlási lehetőség. Délután két órakor visszaindulunk a táborba. A bakancs feltörte a sarkamat, kocsin érkezem vissza a laktanyába. Mivel nincs komoly kiképzés, az olvasás és a beszélgetés mellett a kártyázás segít elűzni unalmunkat. Este megint kezdünk egy hatalmas „lórumcsa- tát”. Márkánk van bőven, mégis kis alapon játszunk. Annyira belemelegszünk a kártyázásba, hogy csak reggel fél hétkor hagyjuk abba. Mára nem osztottak be foglalkozásvezetőnek, alhatok. Jobb is nappal aludni, mert a poloskák néhány éjszaka alaposan kiszívták a véremet. Arra szoktam felébredni, hogy rettenetesen ég a szívás helye, mintha csalánnal megverdes- ték vagy cseresznyepaprikával bedörzsölték volna. ERŐLTETETT MENET Január 20. A közeli falvakból egy-egy vállalkozó szellemű, cserére éhes német felkeresi a tábort, hogy szappant és cigarettát szerezzen, ami lakóhelyünkön — gondolom egész Németországban — hiányzik az üzletekből. Azt beszélik, hogy a német és a magyar csapatok, a Balaton északi részével egy irányban, ellentámadással elérték a Dunát. Mekkora ez a térhódítás? Tudják-e tartani a visszafoglalt területet? Riadóztatják a Fahnenjunkereket. Valószínűnek tartjuk, hogy visszavonják őket nyugat fele, mert az orosz támadás nagy erőkkel folytatódik, s szinte „a faluvégig" megközelítettek bennünket. Este a német nyelvű misén — csak a lényeget értem — a tábori pap azt prédikálja, hogy az Isten tehet es tesz is csodákat... Előzőleg összecsomagoltuk kevéske ruhánkat és katonai felszerelésünket, mert bármely pillanatban indíthatnak bennünket. Kicsiny szánkókat ácsoltunk, s arra kötöztük fel megmaradt, nélkülözhetetlen holminkat. Szánkóval a 15—20 cm-es hóban könnyebben vonulhatunk. Tizenkét órakor riadó, sorakozó és megindulunk a kissé letaposott havas úton nyugat felé. Tempelburgban egy jár- ványkórhazban alszunk. Égy pillanatig arra gondolunk, hogy vajon nem szedünk-e össze valamilyen betegséget? Most végzetes lenne, mert aki lemarad, hadifogságba esik. A 30 km-es gyaloglás után azonban örülünk, hogy meleg termet kapunk és alhatunk. Jóformán csak az oldalunkon tudunk feküdni, olyan szorosan, mint heringek az üvegben. Kilenc órakor indulunk tovább s Fal- kenburgban pihenőt tartunk. A falu lakosai tejeskávéval vendégelnek meg. Huszonnyolc km megtétele után elérjük Güntershagent. Egységünket néhány napra ebben a faluban táboroztatják. Január 28. A hadapródőrmesterek közül négyünket O.Sch. házában szállásolnák el. Padlásszoba ugyan, de jól fűthető. Ágyakban alszunk és dunyhával takarózunk. Embernek érezzük magunkat. Igaz, csak mosdótálban, de tudunk mosdani. Házigazdánk egy nagybirtokos tehenészetében fejőmester. Tagja a Német Nemzeti Szocialista Pártnak. Gyakran jár taggyűlésre. Azt a hírt hozza, hogy megfordul a hadi helyzet, mert a Führer bevet egy olyan új, rendkívüli fegyvert, amellyel elpusztítja az orosz hadsereget. Meglepődünk, csodálkozunk. Ilyet meg sohasem hallottunk. Olyan meggyőzően adja tovább ezt a hírt, ahogyan a pártgyűlésen hallotta. Nagy havazás volt az éjszaka. A felhők új, vastag réteget terítettek a regire. A Bürgermeister parancsnokunkkal elintézi, hogy a honvédek lapátolják el a havat a falu utcáiról, s tisztítsák meg az utat a szomszéd községig. Nem lehetnek túlságosan messze az oroszok, mert a németek itt is körkörös védelemre kívánnak berendezkedni. Bennünket is be akarnak vetni. Rettenetes hír! Az utóvédharcokban nagyon nagyok a veszteségek. K. J. szakaszvezetőtől tudom, hogy Pentsy vezérőrnaggyal azonnal indulnak gépkocsival Berlinbe, a főhadiszállásra, Beregfy ezredes, honvédelmi miniszterhez. Napostiszti beosztásban vagyok, a szakaszokat újra ki kell vezényelnem hóeltakarításhoz, az egyszer már megtisztított utakra. Azért is nehéz a hólapátolás, mert folytonosan utat kell engednünk a polgári ruhás menekülőknek; ugyanaz játszódik le, mint amilyet hazámban láttam már, csak jóval nagyobb mértékben. Sok fogatot hajtó öregember, gyermek vagy asszony, hiszen a férfiak, jóformán kivétel nélkül frontkatonák. Ha néha- néha látunk egy-egy viszonylag fiatal férfit, valószínű, hogy katonai szolgálat alól felmentett párttag, aki a település életét az utolsó pillanatig irányította. Este K. J.-től megtudom: Pentsy azon a címen, hogy kiképzettnek a karpaszomá- nyosok, megszerezte az engedélyt a visszavonulásra. Bebizonyosodott, hogy a németek azért tartottak vissza bennünÚtvonalam a II. világháború idején két Güntershagenban, hogy adott pillanatban bevessenek. Január 30. Öt órakor ébresztő. Öltözködünk. Kint nem dereng, semmi világosság; úgy látszik, hogy idegenben meg az éjszaka is sötetebb, mint otthon. Hat óra után, amikor már vontatottan ugyan, de világosodik, folytatjuk utunkat. A nó és a hosszú emelkedő miatt szinte araszolva haladunk. Dramburgon csak áthaladunk. Kevés embert látunk. Amikor Wanferint elérjük, megváltozik a kép; a felduzzadt forgalomtól alig tudunk haladni. Jármű jármű hátán, a gépkocsik és a lovas kocsik egymást érik. Vannak civilek bőven, de sok a gépkocsikon a visszavonuló terepszínű, vattaruhás német katona is. Egy részüknek öltözéke szakadt, piszkos, arcuk pedig fakó és szőrös. A falu egyik kis terén feketekávét főznek a lakosok számunkra. A Fahnenjunkereknek teát főznek; négyünket azzal is megkínálnak. A kávé és a tea felmelegíti a testemet, de örömöm nem teljes, mert mardos- sa a gyomromat az éhség. A tábori konyha és a mozgó raktár valahol lemaradt. Egy német asszony megszán bennünket, és harmadmagammal meghív vacsorára. Tojásrántottat készít és a teához vajas kenyeret ad. Az iskola tantermeiben szállásolnak el bennünket. Január 31. Reggel hét órakor indulunk tovább. Freienwaldeban ebéd- ihenőt tartunk. Elképzelem, ogy az előzőleg érintett falvakból megtelefonálták érkezésünket, mert krumplilevessel várnak bennünket. Az otthoni ízeknek a nyomát sem érzem. Ezért kávét iszom és konzervet eszem. Inkább szomjas vagyok, mint éhes; kívánom a folyadékot, mint a cukorbeteg. Félek a hőemelkedéstől, rettegek a betegségtől. Ahhoz, hogy szállást keressünk, le kell térnünk a műútról. Térkép szerint öt km-re fekszik Uchtenhagen. Úttalan utakon tudjuk csak elérni az erdőfoltokkal tarkított területen a falut. Egyik bajtársammal elhelyeznek az egyik háznál. Este tíz órakor gyomorcirógató a meleg vacsora: tejlevest eszünk lekváros kenyérrel. Sokáig beszélgetünk bajtársammal, főleg eddigi életünkről, s találgatjuk a közeljövőt. Úgy elszalad az idő, hogy fél tizenkettőkor mosakodunk. Fáradt lábainkat áztatjuk a vízben. A tisztálkodás balzsamként hat megtört testünkre. Február 1. Csak hat, órát alhattunk ébresztőig. Álmodásra nincs idő. Lágy szellő éri el ezt a vidéket is, folyamatosan olvad a hó. Nagy terhet szállító folyami uszályok emberi vontatása lehetett ilyen nehéz, mint most a szánkóké. Mi is olyan lassan haladunk, akárcsak ők. Star- gardba érkezünk. Szakácsaink főznek; rizst ebédelünk. Parancs érkezik egységünkhöz, hogy az Odera két ágán minél gyorsabban át kell jutnunk, mert bekerítenek bennünket. Felesleges holminkat a szánkókkal együtt leadjuk egy laktanyában. Csupán egy váltás fehérneműt tartok meg, így mindenkor könnyen és gyorsan menetelhetek. A német hadvezetés megint be akar vetni bennünket. Egyes ütegek engedélyt kapnak a visszavonulásra, végül mi is. Nyolc km gyaloglás után beszállásolunk egy kis falu egyik házába. K. Jóskától hallom, hogy megint sietnek Pentsyvel Berlinbe. Vezérőrnagyunk nyilván engedélyt akar kérni továbbhaladásunkra. Február 2. Reggel sorakozó. D. ludovi- kás főhadnagy valamilyen céllal sorakozót rendel el tisztek, hadapródőrmesterek és tiszthelyettesjelöltek számára. Amikor a szakasz elején rámutat az egyik tisztre, átfut agyamon a gondolat, hogy az utóvédharcokhoz jelölik ki az ütegeket. Feltevésemet az is alátámasztja, hogy a ludovikás tiszteknek nem kell sorakozniuk. így a szakaszparancsnokok a kijelölt tartalékos tisztek, a lövegparancsnokok pedig a hadapródőrmesterek lesznek; a lövegkezelők a tiszthelyettesjelöltek. Jól kell figyelnem és gyorsan kell gondolkodnom, mert engem is kijelölhet. Hátul a harmadik sorban állok a szakaszban. Észreveszem, hogy egészen közel hozzánk van egy WC. D. határozottan mutat ream, majd halad tovább a szakasz előtt. Egy pillanatra elsötétül előttem a világ, de a következő másodpercben magamhoz térek és először bátortalanul, később egyre határozottabb és gyorsabb lépésekkel — a főhadnagyot figyelve — haladok hátrafelé és — szerintem észrevétlenül — bejutok az illemhelyre. Némi lelkiismeret- furdalásom támad, mégis csak akkor somfordálok elő, amikor a kijelölt katonákat elvezették. K. J.-től megtudom, hogy Pentsy csak úgy tudta megszerezni a további visszavonuláshoz az engedélyt, hogy két üteget „leadott” utóvédharcokra. Nagy sóhaj törtei belőlem: időt nyertem, az élet folytatódik. Kissé laza alakulatokban vonulunk tovább, mi „megma- radottak”. T. Jóskával a köves- útón találkozunk egy visszavonuló SS-eket szállító gépkocsival. Lelassítanak, felvesznek. Akad közöttük magyarországi sváb származású is; valószínű, ő szólt az érdekünkben. A nagy erejű, gyors orosz előnyomulásra panaszkodnak. Elérjük a birodalmi autóutat. Feltűnő a szélessége és beláthatatlan a hossza. Ilyet még nem láttam! Rengeteg ember dolgozhatott a megépítésén. Ezen az úton gyalogolunk hosszan, amíg át nem jutunk az Odera két ágán. Február 3. Sommersdorfba érkezünk. Jómódú parasztcsaládnál szállásolnak el. T. J.-vel kapgnk egy szobát két sezlonnal. Úgy hírlik, hogy 3-4 hétig itt maradunk, folytatódik a kiképzés. Nehogy bevetés legyen a vége! Mennyivel jobb volna közelebb lenni Magyarországhoz... Változik az értesülés: néhány napot töltünk csak ebben a faluban. A napi elfoglaltság egyhangú, fegyelmezővel kezdődik, némi kiképzéssel folytatódik. A késő délutánok és az esték szabadok, s ezt arra használjuk fel, hogy hízott sertéseket vásárolunk és disznótoros vacsorákat rendezünk. A zsol- dunkat úgysem tudtuk eddig elkölteni, elég szépen összegyűlt a márka mindegyikünk zsebében. Vásárolunk almabort is —ezen a vidéken sajnos csak ez van —, s vacsora után énekelgetünk. A honvágy és a gond ilyenkor is kiül az arcokra... (Csütörtökön folytatjuk) PAP GÁBOR TÜZÉRAVATÁS (Naplószerü feljegyzéseim a II. világháború idején)