Somogyi Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 110-134. szám)
1990-09-29 / 134. szám
1990. szeptember 29., szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 Medicina és művészet A Magyar Orvosírók és Képzőművészek Köre Somogybán — Siófokon — tartotta tizenötödik összejövetelét, ezzel esett egybe a nemzetközi kongresszus, amelyet már harmincötödik alkalommal rendeztek meg. A találkozó résztvevőinek munkáiból válogattunk mai összeállításunkban. Szarka István Os Petrosum Tán Máté szerint szólt hozzád a Mester a Forrásnál, a Hermon oldalában: „ Te Péter vagy és én ezen a sziklán építem fel a házam." Halászsas szíved s csontod pora felett a Kupola, a Kupola gyújtópontja lebeg . s tizenhat ablakon lövelli szét az égtájak felé az istenalkotó nem önhitét: mivel itt-künn, a valóságban, végül egy Bounarrotti húzta fel a házat. (Sírod körül pápák enyésznek mind szűkösebben: Azóta már ez a huszadik század.) Római húsvét s meleg eső szagával hajlok hozzád máshitűhöz, s szólok magam szerint: élni fogunk így együtt; a jó esélyt áldott kényszerek hozzák s lesz kisremény megint. Róma, San Pietro, 1990 húsvét degtépő, torokszorító levegő ülte meg a fővárost. Meggyötört testek, vergődő lelkek, fojtott indulatok, némaságra ítélt ajkak tanúskodtak a történelem sötét korszakáról. Mitsem törődve a baljós hangulattal, 1950 tavasza életfakasztó erővel ontotta sugarait, s öltöztette zöld pompába az Andrássy út fakoronáit. A lány hazafelé menet nap mint nap elhaladt a 60-as számú épület előtt és minden alkalommal megborzongott, ha lefüggönyözött kocsikból civil ruhás nyomozók lehorgasz- tott fejű embereket taszigál- tak ki. Vasárnap. Holnap záróvizsga — gondolja a lány némi megkönnyebbüléssel — befejezi a főiskolát. Sutba vágja könyveit, egy hét múlva eljegyzik, előtte a minden széppel kecsegtető nagybetűs ÉLET. Keres egy jó állást, férjhez megy, gyerekei lesznek... Kívánhat-e egy fiatal lárry ennél többet? KimondA test és a lélek rabsága 2 2 U) á § a s Cd (A cn N O hatatlanul boldog. Repeső lélekkel szeretné magához ölelni a világot. Arcát nap felé fordítva egész lényével szívja magába a májust. Ma nem látja a lefüggönyzött autókat. Szinte táncléptekkel halad el a rettegett épület előtt. Két óra lehetett éjfél után. Könyvei szanaszét, még pár sort olvas a politikai gazdaságtanból. Haja becsavarva; csinos akart lenni a vizsgákra. Bátyja alszik már a másik szobában. Éles csengetés töri meg az éjszaka csendjét. — Ki lehet ebben a szokatlan órában? Talán valamelyik évfolyamtársának van szüksége kisegítő jegyzetre? A csengő türelmetlenül berregett. Egy, kettő, három. Úgy, ahogy volt, hálóingben ment ajtót nyitni. Négy férfi áll előtte. — Halmai Évát keressük; nyissa kil Alig bólintott, a bőrkabátosok már az előtérben voltak. A szoba percek alatt romhalmazzá vált, ágyneműk, ruhák, könyvek, levelek egy halomban. — Öltözzön! — rivallt rá az egyik. Indul a másik szoba felé. — Nem ott, itt, előttünk! Éva arcát bíbor öntötte el. Őt még nem látta férfi öltözködni. A kérdések villámgyorsan záporoznak: — Kik a barátai? Kikkel tart kapcsolatot? Kikkel levelez? Hova jár sportolni? Milyen szórakozóhelyekre jár? Miközben igyekezett pontos válaszokat adni, gépiesen öltötte magára ruháját, önkéntelenül meleg holmijáért nyúlt, holott kánikula volt odakint. — Velünk jön! Bőröndje van? — A másik szobában — válaszolta alig hallhatóan, mert száraz szájában alig forgott a nyelve. A nyomozók követik, bátyja felébred. — Maga három napig nem hagyhatja el a szobát — mordultak rá. — Nyugodj meg, Bélus- kám, nem lesz semmi baj. Valami tévedés lehet, hamarosan visszajövök. nyomozók a köny- < k veket, leveleket, füzeteket bőröndbe gyömöszölték. — Hozza! — nyomták a markába. Kifelé menet egyikük a házmesterhez fordult. — Amit itt látott, arról senkinek egy szót se! Megértette? A fekete Volga a másik sarkon várt. A hátsó ülésen ketten vették közre. — Most felvesszük a barátnőjét! Mondja meg, hol lakik. Éva kérdőn nézett rájuk. Senkiről nem tett említést. Tehát tudják, hogy van egy barátnője, csak tőle akarják hallani a nevét és címét. Ajkait szorosra zárta. Pár perc múlva egymás mellett ültek ők ketten, akik a főiskolán jóban-rosszban együtt voltak. Beszélni nem tudtak, csupán térdük érintésével bátorították egymást. Az Andrássy út 60. szigorított része a katonai nyomozó hatóság. Itt állt meg az autó. . Megkezdődött a napokon át tartó, kíméletlen vallatás. A szemvakító villanyfényben nem tudta, mikor van nappal és mikor éjjel. Nem értette, mit akarnak tőle. Mi ez az egész? Miért fontos az ő személye ebben az átkozott gépezetben? Nem csinált semmit. Engedjék már haza, hogy levizsgázhasson. Egy hét is eltelt vagy még több? A csavarok a hajában. Száraz, könnytelen szemmel fekszik a kőkemény priccsen. Ételt, italt, cigarettát nem fogad el, fél, hogy megmérgezik. Újabb vallatás, megint ugyanazok a kérdések. Megfenyegetik, hogy szüleit és testvérét is begyűjtik. Halluci- nál. — Mondja az igazat! — ismétlik szüntelen. De hát mit mondjon? Hisz nem tud semmit! Egy őrült színjáték véletlen szereplője csupán. Lassan nem bírja tovább. Végre megtudja, mi a vád ellene: — Kémkedés és hazaárulás. Ezért kötél jár—mondja a vallatója. —Kár magáért—teszi hozzá némi sajnálkozással. A bírósági tárgyaláson tized magával ült a vádlottak padján. Villámként hasított belé a felismerés, az előzmény, ami ide juttatta. Pár hónapja történt. A fiú, a fővádlott bejelentette nála látogatását a szünidőben Fehérváron. Kérte, skiccelje le a várost, hogy könnyen odataláljon. Ő kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, rárajzolta az állomást, ahonnan a fiú érkezni fog és az ÁVO épületét, miután azzal szemben lakott. így került papírra e két épület. A vád tárgya, mely a koncepciós perekben elég volt az elítéléshez. A fiút kémnek nyilvánították: kötelet kapott. Éva 10 évet. Hosszú-hosszú ideig senki sem tudott róla. Nem sejthette senki, hogy a fiatal test élethalál harcát vívja a megmaradással. Dacolt minden megpróbáltatással: penészes pincékkel, oxigénhiánnyal, kitört járványokkal, téli jeges mosdóvízzel, lefagyott, ujjainak gennyes sebeivel. De a test rabságánál ezerszer kínzóbb volt a lélek megaláztatása. — Ti gonoszabbak vagytok, mint a gyilkosok. Azok csak egy ember életét oltották ki, de ti az országot árultátok el — visszhangozták a nedves falak. ésnyi ablakon át hallotta az akasztások előkészületeit. Mellőle vitték el a fiatalasszonyt, akinek kivégzését a férjnek végig kellett nézni. Aztán ő következett. Rabtársainak sorsa éppúgy sújtotta, mint saját tragédiája. A külvilággal nem volt kapcsolata.- Erős volt, kibírta a szigorított börtön testilelki szenvedéseit. 56-ban szabadult. Pályája kettészakadt. Barátai szétszóródtak. Vőlegénye megnősült. Évekig tartó rendőri felügyelet után végre rehabilitálták. A papírt megkapta, de az elveszett éveket soha. Ma már az ítélet is semmissé vált, de semmivé lett az élete is. Csodálatos feleség és anya lehetett volna az én egyetlen barátnőm! SÁRHEGYI JÓZSEF Jegenyék Azok a büszke jegenyefák! Mennyi emléket idéznek föl bennem! Eszembe jut gyermekkorom külvárosi jegenyesora, ahol a nyári melegben én, a portól és játéktól piszkos kisfiú hiába vágytam hűs árnyékot. Az irigy, karcsú lomb fukaron mérte, nem oly kedvesen, mint más szelídebb, dús lombú fák... Gondolok a régi írók tájaira, ahol a távoli jegenyesorok nem állták útját délben a zengő harangszónak, s látásuk oly megnyugtató volt a fáradt vándornak, ki joggal hitte, hogy közel a megnyugvás... Látom a messzi toszkán tájat, melyen szigorú, hegyes, fenyőfekete sziluettjük rajzolódik a szépen művelt földeken, gondozott kertek, piros cserepekkel fedett házak között, ahol kis városkák, csöndes faluk suhannak el a gyorsvonat ablakán kitekintő utas szeme előtt, s a távolban kicsi román templomok szögletes tornyai magasodnak. Emlékszem arra a kisalföldi óriás társukra, mely egy kert sarkában áll a kiskapu mellett, s letekint a házra, melyből egyszer régen, idős, kedves ismerősöm felesége elindult, és meghalta ködös Tátra egyik hólepte útján. Nem felejtem annak az ismeretlen kertnek jegenyéit sem, melynek zúgása mindig a tengert juttatta eszembe, mert akkor még úgy gondoltam, a tenger csak így zúghat, ilyen szépen és szomorúan. Szeretem a jegenyéket. Más fákhoz nem hasonló magas lombjuk bús-kellemes érzéseket kelt bennem. Furcsa hangulat ömlik el lelkemben e suttogó fákat nézve és hallgatva. Régóta ismerem és szeretem a hangjukat. Zizegnek, susognak, zúgnak a leveleik mindig. Mintha erős szél fújna, pedig csak pici fuvallat lebbenti a lombot. A levelek egymáshoz érnek, összesimulnak, aztán az ölelgető szellő ismét szétválasztja őket. Talán susogva sírnak, mert a találkozás után ismét el kell válniuk... Engem a jegenyék- szava vízzúgásra emlékeztet. Valóban a tengernek lehet ilyen hangja. Talán a tenger hullámai zokognak így, mikor a szél korbácsolja. Amikor a jegenyék hangját hallom, gyakran képzelem, a tengerpartján állok. Nem hallani mást, csak a végtelen víz hangjait. Szél zúg, hullámok fröccsennek, néha egy sirály rikolt. Egyszer másképp csobban a víz: kis hal dobja föl magát. Talán kíváncsi, milyen a világ a nagy vízen túl. Biztosan nem tetszik neki, mert hamar visszabújik a tengerbe. Távolabb kis halászfalu, zajai nem hallatszanak hozzám. Körülöttem a 'csönd, a természet végtelen csöndje, a hullámok monoton zúgása, egy-egy J csobbanás, a halászó madarak időnként föl hangzó jajon- gó kiáltása. Szeretem a jegenyefákat. Szép álmokat suttognak. Akik hisznek az álmokban, azt mondják, vízen ringatózva igazat álmodunk. Nem tudom. De ha a jegenyék hangját hallom s becsukom a szemem, úgy érzem, hullámok ringatnak... Ha télen látok csupasz ágú jegenyéket, elszomorodom. Dús lombjuk nyáron oly szépen suttogott. Sötét leveleik kedves, andalító történeteket meséltek, melyekről oly jó volt álmodozni. Csupasz ágaik között télen a szél szalad, s zörget meg egy-egy ottfeledett száraz levelet. Más mesék, más álmok — talán a valóság ideje az már... Emlékszem rájuk, szeretett régi jegenyékre. Emlékszem, és álmodom... Sonkodi István „Gravitáció". Grafika Csapiáros Zsuzsa: „Pletykázók"
