Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-09 / 91. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. augusztus 9., csütörtök A SZERKESZTŐ JEGYZETE Mint falra hányt borsó... „Végtelenül boldog vagyok, hogy valaki az én ügyemmel is foglalkozik... Megköszönöm önöknek a velem való törődést, azt, hogy egy szegény, beteg öregemberen segítenek. Egy 76 éves, beteges ember írja ezt, akinek az élete el volt rontva.” (Istenem, de szelíden fogalmaz... A szerk. megjegyzése.) Ezeket a sorokat Karácsony Imrétől kaptuk, Somogysimo- nyjból, a Fő utca 3. szám alój. És idézhetnék még hosz- szan az utóbbi két hónap „levélterméséből”, abból a szerkesztőségi postából, amelyik egyetlen téma köré csoportosítható — ez pedig a volt hadifoglyok, deportáltak, internáltak nyugdíjemelésének ügye. Kérdéseket és méltatlankodó—ahivatali ügyintézés lassúságát kifogásoló — sorokat kaptunk ezzel kapcsolatban Magyaregresről, Marcali-Horvátkútról, Siófokról, Marcaliból, Rinya- szentkirályról, s mind-mind a rendeletre hivatkozik, a végrehajtást kifogásolja. Horváth József írja például Marcaliból: „A Somogyi Hírlap és a Szabad Föld rendszeres olvasója vagyok, és ezekből a lapokból értesültem arról, hogy azok a volt hadifoglyok, akik kint (értsd, a Szovjetunióban. A szerk.) több időt „málinkij robottal”, irdatlan körülmények között töltöttünk, 500 forint nyugdíjemelést kapunk. És hogy megfelelő igazolást kell beküldeni a Belügyminisztériumhoz... Ezt az igazolást, a katonakönyvben szereplő adatokat fény másoltattam, s a tanácstól kapott, kitöltött nyomtatvánnyal együtt 1990. április 23-án postára adtam. Több társam is így tett, s azóta az újságokban gyakran olvasom sorstársaim érdeklődéseit. Sajnos, az illetékesek semmiféle érdemleges választ nem közölnek, például azt, hogy türelmet kérnek, mert az adatok feldolgozása sokáig tart stb. A kérel- mezési határidő június végén letelt. Nem értem: nálunk a válaszadás kiment a divatból?! Vagy az csak az állampolgárra vonatkozik (ha az adóval csak 5—10 napot késik, a há- j tralék máris kamatozik...)? Pedig nem sokan élünk már azok közül... De azok a páran, akik megmaradtunk, és még élünk, szeretnénk több figyelmet kapni a sorsunk iránt, és talán meg is érdemeljük azt, hiszen nem saját akaratunkból mentünk, és nem a saját érdekeinkért szenvedtünk..." Horváth József sokak gondját vetette papírra, még ha azt is írja, hogy nem sokan élnek már „azok” közül: akiket a probléma érint, érzékenyen reagálnak az illetékes hatóságok mély hallgatására. Ezek az emberek igyekeztek gyorsan és pontosan intézkedni, ahogyan azt a megjelent rendelkezések kimondták, jó néhányan nem is fénymásolatot, hanem eredeti okmányt küldtek el, ezzel kiadták kezükből az utolsó hiteles dokumentumot, mely meghurcoltatásukat tanúsítja! Igaz, élő tanúk tanúskodása is megteszi, de azok „fölhajtá-j sa” további utánjárást igényel... Időről időre szóvá tettük a Nyugdíjasok oldalán ezeket és a hasonló jellegű gondokat, j ám ahogyan levélíróink, úgy mi sem kaptunk választ az intézkedésre hivatott szervektől j (BM, rendőrkapitányságok). Az idő közben telik-múlik, és ezek az idős emberek tehetet- lenül tűrik a velük való packá- zást... Csodálkozhatunk-e, ha azt halljuk tőlük: vajon nem arra megy ki a játék, hogy minél többen távozzanak az élők sorából, s akkor kevesebben tartják a markukat azokért az 500 forintokért? Higgyük azt, hogy nincs igazuk, hogy alaptalan a föltételezésük— csak éppen a hit helyére nehezen tudunk reményt adó bizonyosságot keríteni... H.F. — Mi csak kegyelemből vagyunk megtűrve... csak egyik lakóhelyiségébe tehetjük be a lábunkat; a többi mind le van zárva. (Erről mi is meggyőződhettünk.) — Gyakran megesett, hogy éjjeli csengőszó riasztott fel bennünket álmunkból, 4—5 ember állt a kapuban, magyarul nem tudtak, csak mutatták „eltartóink” nevét. Mondanom sem kell, szabadon jártak-keltek a lakásban. S mi nem tehettünk semmit... —jegyezte meg Sze- rencsésné. — Miért nem fordultak a bírósághoz? n Mama Édesanyámat korán, 13 évesen vesztettem el. Valahol olvastam: ha egyáltalán lehetne a legnagyobb fájdalmat meghatározni, úgy a legnagyobb emberi fájdalom, bánat, ha az édesanya elveszíti elsőszülőtt fiúgyermekét. Ehhez magam hozzátenném: ennek a fordítottja is igaz, ha a fiúgyermek veszíti el édesanyját! * * * Valami mindig közebejön címmel július 26-án olvashattunk a Nyugdíjasok oldalán egy okos, értékes, igaz írást magunkról és a még nálunknál is idősebbekről: az egyedül, de nem magányosan élni szerető, élni kívánó idős emberekről. Sokat tudnék erről magam is — Elmentünk oda is, az ő ügyvédjük úgy beszélt velünk, mintha mi valamilyen szörnyűséget követtünk volna el. (A siófoki bíró pedig nem hagyott beszélni bennünket, kiküldött a teremből.) Képzeljék, még Pécsre is lehívtak bennünket orvosi vizsgálatra. Reggel fél 9-re kellett odaérnünk. Már előző nap elindultunk, s váróteremben töltöttük az éjszakát. A mi nyugdíjunkból fogadott gépkocsira vagy taxira nem futja... — zokogta sérelmeit az asszony. Megtudtam, az eltartási szerződést életjáradékra módosíto- ták, s havi 10 ezer forintot kötelesek fizetni az idős házaspárnak az „eltartók” (hogy abból Egy nyugdíjas beszélni, egyelőre azonban engedtessék szólni anyósomról — a Mamáról. Mama elözvegyült, így a zordabb téli hónapokban fiánál, Tóni sógoromnál lakik, bent a közeli városban, összkomfortos lakásban, külön szobában, ahol minden kívánságát teljesítik, ellátják. Mégis, amikor ta- vaszodni kezd, Mama nyugtalanná válik, és mehetnékje támad. Nem érdekli az összkomfort, az olykor-olykor még visz- szatérő hajnali, csípős, deres fagy: ő „haza” akar menni a falujába... Fia ilyenkor kénytelen-kelletlen elviszi Mamát látogatóba, haza, aki ezek után ott is ragad — késő őszig. A kérlelés, a rj- mánkodás itt már hiábavaló, 0 marad. Marad, és lassan-las- san visszaköltözik a szívébe fogadjanak maguknak olyan személyt, aki gondjukat viseli), akik annak idején családegyesítési szándékkal jöttek Magyarországra. Erre a pénzre viszont Szerencsésék nem tartanak igényt. Hogy mitévők legyenek? Maguk sem tudják! Egy bizonyos: nem ilyen öregségre vágytak. Amikor megkötötték az eltartási szerződést, arra gondoltak, vagyonukért cserébe teljes ellátását, jó szót, melegséget kapnak majd; s hogy ez mégsem így történt, azért vajon ki a felelős?! Lőrincz Sándor Fotó: Kovács Tibor feljegyzései valami régi szomorkás boldogság. Bevallom: cinkosa vagyok a Mamának. Megértem és képviselem az álláspontját: ő, az idős ember sem kíván mindig társaságot, szeret egyedül lenni. Egyedül, de valóban nem magányosait! Kívánja, hogy mi is meglátogassuk Kaposvárról (200 km), unokája Budapestről, és természetesen kisunokája és fia a szomszéd városból (12 kilométer). Mama 82 éves, figyelme mégis minden apróságra kiterjedt tudja és számon tartja, hogy veje kedveli a Sopron környéki kékfrankost, lánya és unokája a sós stanglit és a mézes puszedlit — mindezekkel várja őket, és mindig szeretettel. Kerner Tibor Nem ilyen öregségre vágytak Vihar egy eltartási szerződés körül Végső elkeseredésében ragadott tollat a boglárlellei Szerencsés Jánosné. A következőket írja levelében: „1989 januárjában kötöttünk eltartási szerződést egy Romániából áttelepült magyar házaspárral. A szerződésben foglaltakét nem teljesítették. Nem gondoskodtak élelmezésünkről, nem mostak ránk, nem takarítottak. Volt úgy, hogy 1—2 hétig nem láttuk őket. Augusztus 23-án megjöttek, és kijelentették, hogy semmit ne várjunk tőlük, elmennek. Gondoltuk, felbontjuk a szerződést, s maid egy másik gondozót keresünk. Azóta sem mozdulnak, nem köszönnek, durvák velünk...” Mivel a levél írója tőlünk kér segítséget, ezért útra keltünk, reménykedve abban, hogy a gondozásra vállalkozó házaspárral is találkozunk majd. Ok azonban nem voltak otthon, így csak Szerencsésékkel beszélgethettünk. Takaros udvar, frissen kapált virágoskert. A tűzhely mellett állva az aznapi ebédet készítette a 74 éves asszony, aki ízületi gyulladása miatt gyakran ágyfogságra van ítélve. — Mi csak kegyelemből vagyunk megtűrve itt, a hátsó szobában, s még azt is meg akarják tiltani „eltartóink”, hogy a konyhát használjuk. Ha nem főznénk magunkra, éhen halhatnánk felőlük! — mondta elcsuk- ló hangon Szerencsésné. — Ez korábban is így volt? — Á, dehogy! Amikor idejöttek, öleltek-csókoltak bennünket, s egy ágyat meg egy asztalt kértek csak tőlünk — vette át a szót a 77 éves férj. — Aztán ahogy aláírtuk a szerződést, minden megváltozott; pokollá vált az életünk. Ideszállították bútoraikat, s a 3 szobás háznak Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Tisztességgel nyugalomba vonulni Jolánka néni reménykedik Hetvenesztendős nagybátyám tíz éve nyugdíjba ment. Neki meséltem egy közös ismerősünkről, aki nemrég fejezte be munkás életének aktív korszakát. ' Az illető—nevezzük M. Bélának — teli van sértettséggel. Először is, még nem lett volna okvetlen szükséges nyugdíjba mennie, szívesen maradt volna, de bement a főnökéhez és bejelentette: betöltötte a hatvanadik évét, és úgy gondolta, hogy nyugdíjba megy. A főnöke azt válaszolta: nem bánta volna, ha még marad, de ha úgy véli, hát akkor válassza a megérdemelt pihenést. Béla bácsinak ez okozta az első keserűséget, ettől sértődött meg először: miért nem tartóztatta őt jobban a főnöke?! Azután sorolta a további panaszait. Jár neki két hónap felmondási idő, de a főnöke „nagyvonalúan” azt mondta, hogy kezdje meg csak a pihenést, egy hét alatt átadhatja a munkát eddigi helyettesének, aki majd az utódja lehet. No, ez tette be a kaput! Nincs is szükség arra, hogy kidolgozza a felmondási idejét, meg hogy máris találtak utódot. Ezek szerint talán számítottak is rá, hogy ő nyugdíjba megy... Ha nem kéri, lehet, hogy küldik...' És különben is, ő a helyettesét nem tartja alkalmas utódnak. Miért nem kérdezte meg tőle a főnöke, hogy kit tartana alkalmasnak a posztjára? És folytatta Bélabácsi... Igaz, a kollégák elbúcsúztatták szép szóval, virággal, ajándékkal... Vettek neki egy szép kristályvázát. De miért .nem hívták el a búcsúztatásra a feleségét és a gyerekeit is? De volt más panasza is. Két hónapja nyugdíjban van már, de a kollégái közül csak az utódja látogatta meg, az is azért, hogy bizonyos dolgokat megkérdezzen tőle, mert persze, hogy nem ért mindenhez, nem tudja úgy csinálni, mint ő csinálta tíz éven át. Folyt, fplyt a panasz Béla bácsiból. És amikor — mint az írás elején említettem — mindezt elmeséltem hetvenéves nagybátyámnak, ő csak ennyit jegyzett meg: — Én még nem ismertem olyan embert — önmagamat is beleszámítva —, aki ne talált volna tucatnyi sértést akörül, hogy miért, mikor, hogyan került nyugdíjba. Még az sem, aki évek óta csak erre készült... Nálunk, aki befejez egy aktív életutat, az — bármennyire vágyik is a pihenésre — nem teszi ezt könnyen. Bárhogyan elhatározta rá magát, megrázkódtatás számára. Egy kedves ismerősöm, egy nagy élelmiszerraktár vezetője, betegeskedik a szívével. Alig egy éve lenne a nyugdíjkorhatár betöltéséig, de az orvosok javaslatára kérte a rokkantnyugdíjazását. Végül is korkedvezménnyel nyugdíjba mehetett. Őszintén örül, és érzi is, hogy a pihenésre szüksége van. Mégis azt mondja nekem a minap: „Tudod, készülök rá, tudom, hogy nagy szeretettel fognak búcsúztatni, de én előre rettegek ettől a búcsúztatástól. Egyszerűen nem tudom, hogyan fogom túlélni..." Nem könnyű sehogy sem, és ezt meg kell érteniük azoknak, akik búcsúztatnak. Valóban fontos lenne a családot, de legalább a férjet, feleséget elhívni a búcsúztatóra. És jó lenne arról is beszélni, hogy valamilyen formában szüksége van a vállalatnak, a kollektívának a nyugdíjba menő tapasztalatára, képességeire, bizonyos jelenlétére. Talán ennél is fontosabb, hogy a nyugdíjba vonuló önmagával vessen számot. Ne számítson mindarra, ami megilleti jog és emberség szerint, így öröme lesz abban, amit remélhetőleg nyújtanak majd a számára. Vessen számot azzal, hogy mit kezd majd önmagával. Tervezze meg, mi az, amit esetleg még dolgozhat — nem utolsósorban anyagi okokból, de legalább ilyen fontos, hogy erkölcsileg érezze: tud még tenni valamit, ha kissé visszafogottabb tempóban is. És tervezzen a szabadidejével: mozi, színház, ha városban él, de ott van vidéken is a könyvtár, a kultúrház, esetleg az idősek klubja számos rendezvénnyel, társasággal. És mennyi mindent lehet tenni a lakásban és a ház körül, ami eddig elmaradt! És mennyit lehet segíteni saját gyerekeinknek, unokáinknak a fennmaradó szabadidőből! És lehet utazni is — nyugdíjasoknak jelentős kedvezményekkel. Nem öröm nyugdíjba menni, vagy legalábbis nem egyértelműen öröm. De meg kell, meg lehet találni a szépségét, a hasznát ennek az időszaknak is! S.M. Jolánka nénit a tél elején majdhogynem erőszakkal kellett bevinni a megyei kórház belgyógyászati osztályára. Jolánka néni ugyanis nem volt „igazi beteg”, csak a nyolcvan évével járó testi-lelki terheket viselte, éppen úgy, mint a legtöbb nyolcvanéves. De nem volt mit tenni, hiszen a megyének, ahol Jolánka néni született, és él immár nyolcvan éve, nincs afféle téli fogadója a hozzá hasonló öregek számára, így hát maradt a kórház bel- gyógyászta, mert az is az igazsághoz tartozik, hogy azért Jolánka nénit is volt éppen mivel kezelgetni. Egy kis szívpanasz, egy kis cukor, egy kis érelmeszesedés, hogy a reumájáról ne is beszéljünk... És Jolánka néni most haza- készül. És tele van örömmel — és félelemmel. Örül, mert tudja, hogy kedves macskáját ott találja — legalábbis bízik benne —, de fel. Az egyedülléttől fél. A kórházban volt televízió. Nézte a híradót, és mindig megrémült, ha azt látta, hogy öreg embereket kirabolnak, meg is ölnek — semmiért. Mert mit találnak, mit találhatnak nála is? A kicsi özvegyi nyugdíja párszáz forintját? Az öreg faliórát? A régi rádiót? Jolánka néni fél az egyedülléttől. A gyerekei városban élnek, itt, a kórházban rendesen látogatták is, de ugyan mikor van rá idejük, hogy a tanyán meglátogassák? Igaz, látott egy műsort a televízióban, abban azt mutatták, hogy valahol — már nem tudja igazán, hogy hol — csináltak egy kis átmeneti otthont hozzá hasonló öregeknek. Hát az olyan volt, mint a paradicsom! Szép, nem kórházra emlékeztető szoba, virágos, tiszta ágy, meleg étel, amit elébe tesznek. És valami olyat mondott az a kedves, fiatal riporterasszonyka, hogy ilyeneket kellene minél többet csinálni. És Jolánka néni most egy kicsit bizakodik. Azt reméli, talán majd lesz ilyen náluk, az ő megyéjükben is, és hogy a jövő télre talán már neki is jut ott hely. Az egyedüllét nem kell neki. Attól fél. De egy kis szoba, ahova akkor húzódik vissza, amikor akar, s még úgy sincs egyedül, mert csengőszóra jön egy kedves nővérke. Az lenne a jó, az lenne az igazi. Vajon megéri-e Jolánka néni, amiről most álmodozik? s.
