Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-06 / 88. szám

1990. augusztus 6., hétfő SOMOGYI HÍRLAP 5 A szabadság vándora RÓZSI VONATA MEGÉRKEZETT Vedd magad mellé Menyhárt Jánost, a legjobb magyar szóló­gitárost, a dobosok egyik legki- válóbbját, Papp Tamást, meg három ügyes, és kellemes han­gú billentyűst. Ha jók a dalaid, ha el tudod hitetni a közönség­gel, hogy önmagadat adod, és ha Demjén Ferencnek hívnak, akkor tuti, az olyan fantasztikus siker, amilyet már régen látott a balatoni éjszaka. Siófokon ki­csik és nagyok, rokkerek és nagymamák jártak táncot zené­jére, s énekelték vele csaknem végig a koncertet. Láttam em­bereket szinte önfeledten mo­solyogni, de sírni is. Szép volt. Felhőkről lábunkat lógattuk, s miközben talpunk alatt hol vad, hol szemérmes ritmusban járt táncot a szabadtéri színpad nézőtere. A zene szárnyán csaknem húsz év tűnt tova. Észre kellett venni azonban, hogy Rózsi (alias Demjén Fe­renc, de ezt ki ne tudná?) meg­változott amúgy külsőre egy picinykét, de legújabb szerze­ményeit ismeretlen nem tudná kimazsolázni a korábbi vagy húsz esztendő zenei termése közül. Mert ő akkor is és most is sa­ját magát adta. Elvonult közben a fejünk fe­lett számos könnyűzenei kor­szak — a legtöbben már rég nyugdíjasokká lettek, „akikkel együtt kezdte a pályát. Ő azon­ban, úgy tetszik, nagypapa ko­rában sem akar elszakadni a zenétől, az eddigi sok sikert je­lentő deszkáktól, és jobb, mint valaha. A nosztalgiázás önma­gában persze kevésnek bizo­nyult volna. A 120 perces, profi módon összeállított és előadott műsor egy lendülettel szabadí­tott föl a közönségben valamit — valamit a legbensőbből.­Ha csak a közönségen állt volna, a koncert még ezekben a percekben karneválként tarta­na. Rózsi vonata újra bepöfö­gött (mit bepöfögött? beszágul­dott!) a magyar könnyűzene csúcsára. Czene Attila Fonyódi napok Zeneturmix — ezt a nevet is adhatta volna a szervező mű­velődési ház a háromnapos fo­nyódi rendezvénysorozatnak, hiszen ilyen műsorok képezték a vázat. A Delta-parkolóban iparművészek, kézművesek állították ki portékáikat, de nem valami nagy sikerrel. Nem, nem a látogatók számával volt a baj, inkább a fizetőképes ke­reslettel. A rendezők mindent elkövet­tek, hogy a centrumba csalo­gassák a helybelieket és a tu­ristákat. Esténként a fonyódi if­júsági fúvószenekar adott tér­zenét, fellépett a művelődési ház citerazenekara és az Állami Bábszínház is a tisztelt publi­kum előtt. Pénteken a szentgyörgyi Kis- balaton együttes menettanccal hívogatta a vendégeket a gim­názium aulájába, ahol nagy si­kerű műsort adott. Szombaton a már említett Beatrice koncert várta a fiatalokat, vasárnap este pedig — ugyancsak a gimná­ziumban — operettgálaestet tartottak Huszka, Lehar és Kál­mán zenedarabokból. Strandfesztivál Siófokon Virslievés lóhátról Tőkés Lászlónak Élet a békéért -díj Tőkés László püspök Rómá­ban átvette a Gjorgio La Pira Békeegyetem „Élet a békéért” díját. A neves olasz katolikus intézmény konferenciáján részt vett számos olasz politikus is. A békedíj-adományozás in­doklása kiemeli, hogy a magyar püspöknek, akit a Ceausescu- rendszerben üldöztek, száműz­tek, a Securitate állandó ke­gyetlen ellenérzését kellett el­szenvednie. Őszinte hitétől ve­zérelve nyilvánosan elítélte a „Conducator” elnyomó politiká­ját. Romániában úgy tekintenek Tőkés Lászlóra, mint a szabad­ság egyik legismertebb prófétá­jára, idézik mondását: „Nem vagyok hős, a forgatókönyvet Isten már megírta, aki üzent nekem, ne féljek...” Egy ütemre lépett szomba­ton délután a Balaton-part sió­foki szakaszán üdülők nagy része: a szállodasor előtt Za­laegerszeg városának fúvós­zenekara és majorettjei pará­déztak föl és alá. Kissé távo­labb, az Aranypart felől sram­lizene csalogatta a sörkósto­lás ígéretével a hatodik alka­lommal megrendezett strand­fesztivál vendégeit, másfelől a keringő háromnegyedes lüktetését sodorta magával a tűz fölött rotyogó bográcsgu­lyás illata. A Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari Vállalat első­sorban saját vendégeire gon­dolt, amikor e parányi terület­re varázsolta mindazokat a sajátosságokat, amelyekért hazánkat a külföldiek fölkere­sik. Persze jócskán voltak a küszöb másik oldaláról is ér­deklődők, akik rácsodálkoz­tak a termékbemutatókkal színesített folklórprogramok­ra. Több tucatnyi iparművész és kézműves (közöttük pél­dául tojáspatkoló) kínálta por­tékáit a fagyiverseny vagy borkóstoló fáradalmait sétá­val kipihenő „nagyérdemű­nek”. A zenés ébresztőtől az esti operettfináléig mindenki találhatott kedvére valót. Sőt, próbára is tehette magát: va­jon ő tud-e a legügyesebben virslit enni lóhátról, leggyor- sabb-e a sörivásban? Kutyák és paripák barát­koztak a legkisebbekkel, míg a férfiak megválasztották a strand legbarnább hölgyét. Volt hőlégballon is, s ki tudja még hány csodálnivaló... A nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők meg­kísérelték „széthúzni” a mezőnyt. Az igazi ínyence­ket is kielégítő gasztronó­miai bemutatók és a foklór- programok ezért némi átfe­déssel kezdődtek. A nap végén aztán a vendégek együtt dúdolhatták kedvenc slágereiket Oszvald Mariká­val, Csepregi Évával és a Dolly Roll-lal. (Czene) Számviteli főiskolára jár, szeret kerékpározni és ruhát bemutatni Húszéves a Balaton szépe Szombaton este Keszthe­lyen, a Colosseum diszkóban megválasztották a Balaton szé­pét. A Balaton szépe Bertha Tünde, aki hatalmas tapsvihar közepette vette a fődíjat, a Keszthely Tourist Kft. ajándé­kát: a kétszemélyes, négyna­pos olaszországi utazásra szó­ló meghívót. Fejére a koronát a zsűri elnöke, dr. Vincze László, a Pannon Agrártudományi Egyetem Keszthelyi Karának dékánja helyezte. A második dí­jas: Csukás Edina győri ver­senyző, a harmadik helyezett Vörös Judit zalaegerszegi kis­lány lett. A közönségdíjat a győri Tóth Veronika kapta meg. A Balaton szépe tudósítónk­nak ezt mondta: — A Győr-Sopron megyei Völcsej községben lakom, Za­laegerszegen tanulok a pénz­ügyi és számviteli főiskolán; húszéves vagyok. Csípő- és mellbőségem 82 centiméter, 63 a derekamé; 173 magas va­gyok, és 55 kilogramm a, sú­lyom. —Számított arra, hogy nyer? — Szó sincs róla. Olyan hihe­tetlennek tűnik, hogy szinte fel sem fogtam még. — Szoros volta mezőny? — Nagyon. — Kire tippelt? — A második helyezettre, aki egyébként évfolyamtársam a főiskolán. — Ennyi szép lány tanul Za­laegerszegen? Igazán bájos mosoly a vá­lasz, aztán már csak pár perc marad a kérdezősködésre. — Milyen volt ez az este ? — Nagyon gyorsan eltelt, s nagyon izgultam. A környezet nem idegen számomra, szere­peltem már ezen a színpadon egy divatbemutatón. Ugyanis amatőr manökenként dolgo­zom a zalaegerszegi Apróhir­detés Gmk-nál. — Ennek a versenynek lesz folytatása, ha hivatást választ? — Talán igen. De egy évem van még hátra a főiskolán. A di­vatbemutatás a hobbim, akár csak a kerékpártúrázás, amit ugyancsak nagyon szeretek. — Hogy tetszik a korona ? — Jaj, még neg sem néztem — veszi le a fejéről, s megcso­dálja a valódi Colosseumot for­mázó ötvösmunkát. Horányi Árpád ALKOTÓHÁZI BESZÉLGETÉS Forgatókönyvet ír a színész Emlékeztetőül néhány szín­házi előadás a hatvanas évek végéről: a kaposvári Csiky Gergely Színház ebben az időszakban mutatta be az Éj­szakai történetet, a főszere­pet Győrffy László játszotta. Csíkos Gábor, Tímár Éva a partnere az Elektrában, Sán­dor János rendezésében Vis- nyevszkij Lovashadsereg (a régény címe: Az első lovas­hadsereg) című színművében csillantja föl tehetségét Győr­ffy László. 1965-től 1969-ig volt a kaposvári társulat tagja, aztán fölült az ekhós szekér­re, hogy bejárja az ország számos színházát. Már ka­posvári évei alatt tudatosan készült az írói pályára is. Az­óta négy kötete jelent meg; az első a Dobd föl magad, fiú!, a legújabb Az aluljáró, amelyből a televízió fölkérésére forga­tókönyvet ír. Fonyód-Bélatelepen, a me­gyei tanács alkotóházában beszélgettünk Győrffy László­val. — A Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolán írtam az első filmforgatókönyvet. 1962-ben még senki sem fog­lalkozott a kitelepítésekkel. Herskó János rendező meg is vásárolta a forgatókönyvet, tetszett neki, ám a dramatur­giai tanács nem engedélyezte a forgatást. — Szívesen írtál riportokat; SST AZ ALULJÁRÓ az 1970. évi súlyos tiszai ár­víznél találkoztunk is. — Debrecenben játszottam 1970-ben. Garai Gábor fölhí­vott telefonon az Élet és Iroda­lom szerkesztőségéből, hogy írjak a pusztító árvízről. Csen- gersima volt a legveszélyez­tetettebb település, odautaz­tam. Katonai felügyelet alatt állott a falu, be valahogy csak bejutottam, ki már nehezeb­ben. Elvették az összes jegy­zetemet, fejből voltam kényte­len megírni a riportot az És- nek. — A legújabb köteted Az aluljáró; ebből írsz most forga­tókönyvet. Találkozásunk első néhány percében még diktáltál, nehogy elveszítsd a fonalat. Jegyzetet nem láttam előtted, fejből diktáltál. — A nyolcvanas évek ma­gyar valóságát igyekeztem föltárni legújabb regényem­ben. Amit regényeimre, hang­játékaimra jellemzőnek tar­tok, Az aluljáróban is megta­lálja az olvasó. Társadalmi szonda minden írásom. Kö­zéppolgári családban játszó­dik a történet. 1945 után ezt a középpolgári réteget kivetette magából a társadalom; ez ki­telepítésben és még sok más formában nyilvánul meg. En­nek a rétegnek a Kádár-kor­szakban sem volt könnyebb a helyzete, de a felelőssége igen nagy. Sokan azonban beadták a derekukat egy jó állásért, remélt sikerért. — Várjuk a filmet. Tavaszra elkészül, úgy tudom. Vissza­térve a regényeidre, főleg a pályakezdés éveinek termé­sére, engem Sarkadi Imrére emlékeztetnek ezek. A való­ságlátás és -feltárás, a szem­lélet hasonlatos. — Sarkadi Imrét vállalom is. Önpusztító életét nem, de mű­veinek a szellemiségét igen. Az a fajta társadalmi érzé­kenység, amely jellemző Sar- kadira, az én írásaimban is fellelhető talán. Nyilván erre gondolsz. — Igen. — A sarkadiság ma azt je­lenti — folytatta Győrffy Lász­ló —, hogy a polgárságot újra föl kellene támasztani. Sarka­di paraszti származású volt, de eljutott az értelmiség, a polgárság súlyos válságának fölismeréséig a Ház a város szélén című regénye után. Nagyon nagy utat tett meg az Oszlopos Simeonig. Szívesen beszélgettünk volna még, a régi ismeretség, barátság kötelékében, ám mindkettőnknek volt még más dolga. Győrffy folytatta a film­forgatókönyv diktálását... Horányi Barna Daday Kálmán elment Három éve, 83 esztendős korában adta át egyik fiatal kol­légájának, az akkor éppen 30 éves siófoki rajzszakkör, illetve szabadiskola vezetését, s mint mondta: közéleti szereplése lezárásaként egy kiállítást ter­vez még akvarelljeiből. A sza­badiskola vezetését egyébként attól a Muzsinszky Nagy Endré­től vette át annak halála után, aki az utolsó nagybányaiak közé tartozott, s szakrális művei közül a magyar szenteket meg­jelenítő festménye, a Szűz Má­ria elszenderedése nevű, jeru- zsálemi templomban látható. Nem tudom, él-e még a sza­badiskola (harmincadik szüle­tésnapja óta nem hallottam róla), Daday Kálmán „közéleti szereplésének” azonban .most véget vetett a halál. Pedagógus volt és művész. 1938-ban érkezett Siófokra, s ifjú tanítóként a Bábonyban tar­tózkodó európai hírű mestertől, Rudnay Gyulától is volt módja festészetet tanulni. Haláláig tagja — egy időben karnagya is —volt a siófoki 100 éves dalkör­nek, egy „kihaló” embertípust, a mások szellemi fölemelkedé­séért mindenkor és minden kö­rülményben — önzetlenül — fáradozó magyar tanítót teste­sítette meg. Ama rajziskolának is — az egykori jegyzőkönyv szerint — „a tagok művészi képességének kifejlesztése, fokozása, a tehetségek felkuta­tása, s képzőművészeti kiállítá­sok rendezése” volt a feladata. És az állhatatos szívek — Mu- zsinszkyé, Dadayé — csendes győzelmeket arattak a mosto­hábbnál mostohább körülmé­nyek közepette is: csaknem minden évben rendeztek tárla­tot, s a képzőművészeti gim­náziumba szinte évente fölvet­tek valakit diákjaik közül. Töb­ben képzőművészeti főiskolát, sokan tanárképzőt végeztek azok közül, akik a siófoki sza­badiskolában kezdtek rajzolni, festeni, szobrászkodni. Daday Kálmán akvarelljei gyakran szerepeltek tárlato­kon —sok önálló kiállítása volt —, s a képzőművészek iránt nem nagy érdeklődést mutató siófokiak vele kivételt tettek. Tárlatainak megnyitóin mindig sokan jelentek meg, lelkesen ünnepelték az idős, szerény mestert, képeit megvásárol­ták. A nyári művésztelepeken is sok barátot szerzett. Szeret­te az ódon városokat, a hangu­latos tájakat. Ha az ősz meg­színesítette a külső-somogyi szőlődombokat vagy a Ba­kony rengetegét, útra kelt fes­tékeivel, ecseteivel, hogy gaz­dag zsákmánnyal térjen haza. Most is — ezúttal tűzforró nyárban—elindult valahova... Talán kényelmes szállással, műteremmel várja barátja, Muzsinszky Nagy Endre, aki­nek ugyancsak sok jeles párt­fogója lehet odafent... Idelent pedig hiányozni fog egy em­ber, aki nagyon szeretett ide- lenn — közöttünk — lenni. Ál- dassék emléke! Nyugodj békében, Kálmán bácsi! (Szapudi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom