Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-30 / 108. szám

1990. augusztus 30., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Szeptember 5. Kitűzéses bemérést vég­zünk. Célpont Sóly község templomának tornya. Csillog a rézkereszt a napsütésben, bár valami biztatót jelentene szá­munkra! A sörtefüves legelő apró szikláin gyakran ugrálunk, mint a kőszáli zergék. A falutól egy kilométerre va­gyunk még. Két bajtársamtól néhány száz méterre lemarad­tam... Észreveszem, hogy vá­sott katonaruhákban, félre­csúszott, nagyméretű sapkák­ban zsidó munkaszolgálatosok lapátolnak. Soványak, fakó ar- cúak, elesettek. Az egyik bátor­talanul gyufát kér tőlem. Meg­gyújtom a cigarettáját. Váltunk néhány mondatot. Kissé zavar­tan említi, hogy elfogyott a ciga­rettája. Öt ,,Honvéd”-ot hátra­hagyva igyekszem utolérni a többieket. Ők az igazi számki­vetettek, még nálunk is sze­rencsétlenebbek! Szeptember 7. Eltávozáson vagyok. Szü­leim' sok-sok hírről adnak szá­mot, amit általában az ország­ról, főként a magyarországi har­cokról hallanak. Aggodalmuk­ban éjjel keveset alszanak, nappal fáradtan dolgoznak. Szinte vonszolják magukat. Kedvetlenek. Aggódnak értem. Major hadnagynak megint viszek mézet, hátha visszatart kiképzőnek. Újra hírlik, hogy a karpaszományos újoncok hoz­zánk vonulnak be kiképzésre. Az alapkiképzés után nyomban folytatódik a tartalékos tiszti tanfolyamuk. Kerékpárral elmegyek Erzsé­bethez is. A tizenhat kilométert könnyen lekerekezem. Kevés szóból is megértjük egymást; számunkra két óra tartamára megszűnik a világháború. Ezek után még nehezebb az elválás. Nála kifelé, nálam befelé csor­dogálnak a könnyek. A falumban kígyóznak a ko­csisorok. Sok a nyugat felé tar­tó, menekülő család, főként dél­vidéki svábok. Feltehetően sok volksbundista van közöttük. Október 5. Befejeződik a tanfolyamunk. Előléptetnek bennünket sza­kaszvezetővé. Koccintással köszöntjük egymást szobánk­ban. Elmeséljük újra meg újra a humoros eseteket, amelyek a tanfolyam idején történtek ve­lünk. Keveset iszunk, sokat ci­garettázunk, gyakran nézünk magunk elé... Nem jelenti-e az új rendfokozat, hogy egy csil­laggal közelebb kerülünk a sír­hoz?... Kezd már kirajzolódni, hogy hat szakaszvezető — akit Major hadnagy kiválaszt és fel­terjeszt az iskolaparancsnok­hoz — itt marad Hajmáskéren kiképzőnek. A többi visszakerül csapattestéhez, s bevetésre kerül az oroszok ellen. Nagyon nagy a tét! Néhány bajtársunkról biztos­ra vesszük már, hogy kiképző lesz. Ezek a képzett, de még inkább határozott vagy annak látszó, nagy hangú szakaszve­zetők Major kedvencei. Arany J. szavai jutnak eszembe: „Hej, ha én is, én is köztetek lehet­nék...”— megúsznám a frontot. Legalább egy ideig. Október 15. Szüleimnél vagyok, kaptam eltávozást. Kerékpárral újra elmegyek Erzsébethez. Kez­detben jól érezzük magunkat családi otthonukban, sokat be­szélgetünk a jelenről, s találgat­juk a várható jövőt. Kissé elked­vetlenít — bár csak 15 éves —, hogy nem fogja fel a helyzet tra­gikus voltát. Sokat nevetgél, ami most engem ebben a hely­zetben még szomorúbbá tesz. Én várok talán tőle az életkorá­hoz viszonyítva sokat? A kiskert kapujában búcsúz- kódunk, amikor a szobából ki- hallatszik a rádió hangja: a Hor- thy-proklamációt harsogja. Nem indulok el, végighallga­tom. Nem akarok hinni a fülem­nek. Az utca házaiban mindenki a beszédet hallgatja. Az embe­rek mosolygósak, tétován re­ménykednek. El kell indulnom. Erősen nyomom a pedált haza­felé, és egy kicsit megpróbálok hinni, hogy a háború nemsoká­ra befejeződik, s életben mara­dunk. Október 17. Délután ötkor — gyakorlat után — felsorakoztatják a sza­kaszokat a laktanya melletti té­ren. Gyülekezéskor sugdosva terjed közöttünk a hír, hogy fel­esketnek Szálasira. Ki menthet fel a Horthyra tett eskünk alól? Mi lehet az ország­ban, hogy újabb katonai esküt kell tennünk? Nem vonnak ezért valamikor felelősségre? így nem lesz vége számunkra a háborúnak! Az emelvényen nem Pentsy vezérőrnagy, helyőrségpa­rancsnok jelenik meg, hanem egy ezredes, a térparancsnok, aki feltűnően magabiztos, har­sogó hangon olvassa az eskü­szöveget. Az ismétlés a sza­kaszokon végigmorajlik, de ez nem a tenger, még csak nem is a Balaton hangereje. A szakaszok, ütegek mögé mintegy 30—40 méterre kettes, hármas csoportokban zsidó munkaszolgálatosok szivárog­nak. Figyelnek: látni és hallani szeretnék, hogy mi történik. Az ezredes elüvölti magát: „Ti ku­tyák! Takarodjatok innen!" A váratlan, durva hangtól egy pil­lanatra meghűl bennünk a vér... Este a szobánkban nagyon keveset beszélgetünk. A hely­zet várható alakulása motosz­kál fejünkben... Október 25. Előléptetnek bennünket had­apród őrmesterré. Major had­nagy közli velem, hogy bevá­laszt a kiképzőkeretbe. Mada­rat lehetne fogatni velem. Úgy érzem, hogy csatát nyertem, belátható időn-belül nem kerü­lök a frontra! Hét bemérő őrmester kivéte­lével a többiek csapattestükhöz kerülnek. Hasonló a helyzet a felderítőknél, a távbeszélőknél és a gépkocsizóknál is. Nehéz lesz megtalálniuk volt tüzérosz­tályukat, ahonnan bevonultak, mert a magyarországi hadi helyzet — akár a kaméleon szí­ne — állandóan módosul. A vál­tozások változását éljük. Szá­momra a hatalmas világban most csak ez a parányi biztos pont látszik, hogy itt maradha­tok Hajmáskéren kiképzőnek. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy az újoncok a legrövidebb időn be­lül elfelejtsék otthonukat, polgá­ri foglalkozásukat, ne beszél­gessenek a harci események­ről. Ne hallgassanak angol és orosz rádióadást, és minél előbb gondolkodás nélkül en­gedelmeskedő honvédekké váljanak. Hat hétig, amíg az alapkiképzésük tart, nem hagy­hatják el a katonai tábor terüle­tét. Értesülünk arról, hogy Major hadnagy feljelentette Péter tar­talékos főhadnagyot, a másik szakasz parancsnokát, angol rádióadás hallgatása miatt. Szorítunk a főhadnagyért. Köz­vetlen, mosolygós ember, akit tisztelünk. A polgári életben matematikatanár. Október 29. Erzsébetnél vagyok, végleg hazaküldték őket az iskolából. Egész éjjel utaztam. Hétfőre vir­radóra megint utazom majd vissza Hajmáskérre. Erzsébet édesanyja nagyon beteg, súlyos asztmás. Akár a fuldokló, úgy kapkod a leve­gőért. A családfő katonai behí­vása is közrejátszhatott az aszt­marohamok kiváltásában. Szinte eszelősen, folyton azon gondolkozik, hogyan rejtse el két serdülő leányát, amikorra a front eléri a falut. Az apa negy­vennégy éves, tizenhét évesen már szagolt puskaport Dober- dón. Erzsébet tervezget, hogy a karácsonyt együtt töltjük majd, és milyen jó lesz akkor... Nem akarom megbántani, megha­gyom ártatlan hitében. Beszél a faluban szállongó különféle háborús hírekről. Nem akarja elhinni a nőkkel elkövetett bru­talitásokat. A főutcán együtt nézzük a magyar aknavetősök vonulását. Menetelnek Simon- tornya felé. Mind nehezebbé válik a bú­csúzás menyasszonyjelöltem­től. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán most lát­juk egymást utoljára... Október 30. Az éjszaka utaztam. Most, napi foglalkozási terv szerint, folytatódik az alapkiképzés. Szakaszom tagjai csaknem ki­vétel nélkül diplomás emberek. Akik egy karon tanultak, mint pl. a soproniak, ismerik egymást. Ez jó a szoktatáshoz, de a meg­követelt fegyelem elérésében némi akadályt jelent. Annak ellenére, hogy a ciga­rettaszünetekben azonnal ki­alakulnak a kis baráti csopor­tok, keveset beszélgetnek, te­kintetük a távolba réved... A családos katonáké fokozottab­ban... Este katonai gépkocsival kivisznek a „0" pontra, a lőszer- raktárakhoz. Átveszem az őr­parancsnokságot. A 24 fős őr- személyzet tagjai vala­mennyien idős emberek. Olya­nok, akik már az I. világháború­ban is részt vettek. Hat őrhely van, és mindegyik­hez egy jól megtermett farkas­kutya tartozik. Az őrök tapasz­talata, megbízhatósága meg­nyugtatna, ha nem kellene tar­tanom Lakosy helyőrségügye­letes tiszttől, mert ellenőrzése várható, s már jó néhány őrpa­rancsnokot lecsukatott. Az a módszere, hogy váratlanul rá­ugrik a kiszemelt őrre, s elveszi tőle a fegyvert. „Ludovikás fe- negyerekeskedés”, kockázatos az ő számára is ez a bűvészmu­tatvány, de így akar kitűnni a többiek közül, így akar „nagy­fiú” lenni. Elhatározom: ha éjfélig nem jön Lakosy, elalszom. Nem bí­rom ki éjfélig, tizenegy órakor elalszom, és csak hét órakor ébredek fel. Semmit nem ál­modtam. Dörzsölöm még a sze­mem, amikor helyetteseimtől hallom, hogy az éjszaka semmi esemény nem történt. Hurrá! Megúsztam! November 5. Küngösön a szülői viszontlá­tás öröme villanyáramként fut át rajtam. Érzem, hogy újra jól tu­dok lélegezni a hajmáskéri fojtó levegő után. Alig telik el azon­ban néhány óra, megint a jövő várható torz képe jelenik meg előttünk. Tizenhét éves húgom is érzi, hogy pokoli tánciskolá­ban vagyunk, amelyhez a lő­fegyverek ropogása, az ágyúk dörgése és a tankok moraja szolgáltatja a zenét. Édesapám megajándékoz egy jókora, levágott süldővel. Az élelmiszerek összecsoma­golása után lovas kocsival visz vissza Hajmáskérre. Embertö­megek hömpölyögnek, az úton bábeli a zűrzavar. A gyorsabb haladás érdekében letérünk a kövesútról, a szántásokon ko­csizunk, így nyerünk időt. Egyik bajtársunk, K. Laci, va­lóságos böllér. Szakszerűen feldarabolja a süldőt, és elké­szíti a vacsorát. Ropogós ser­téssült az egyik tálon, pörkölt gőzölög a másikon. A bemérők két tisztje és a kiképzők ülnek az asztalnál. Az újoncok közül verbuválódik a szórakoztató gárda. Akad színész és zenész is, aki ételért és borért szívesen felhangolja kedvünket. G. továbbszolgáló zászlós, a távbeszélők egyik szakaszpa­rancsnoka jön be szobánkba elköszönni. A mulatozók egy része éljenezi, amiért jelentke­zett a Hunyadi páncélosokhoz. Szőke, jó megjelenésű tisztje­lölt. Néhányan sajnáljuk, hogy bedőlt a propagandának. Azt gondoljuk, hogy a németek visszavonulását fedező utó­védharcokba vetik majd be őket. ■ Éjfélkor fekszünk le. A szesz hamar elnyom bennün­ket, gyorsan elalszunk. December 1. Harmadikén szeretnék eltá­vozásra menni, de ma tudom meg, hogy lehetetlen, mert együtt tartást rendeltek el. To­vább romlott a harci helyzet. Megérkeztek Hajmáskérre a tüzér ludovikások és a nagyvá­radi tizennégy, tizennyolc éves hadapródiskolások is. Az a hír, hogy a Székesfehérvár melletti védelmi vonalba irányítanak bennünket. Géppisztolyt ka­pok, mint rajparancsnok. Szorul a hurok a nyakunk körül. Lehet­séges, hogy feláldoznak ben­nünket is? Meglátogat édesapám. Ke­rékpárral jön el hozzám. Elbe­szélem a közelmúltban történ­teket. Tanácsot ad: vigyázzak magamra, inkább essek hadi­fogságba, nehogy hősi halott legyek. A felesleges holmikat hazaküldöm. Szóba kerül újra, hogyan tud­na otthon elbújtatni. Elmondja, hogy a napokban Küngösön három katonaszökevényt lőttek agyon. Marad az időnyerés filo­zófiája. Este arról értesülünk, hogy Németországba visznek ben­nünket, ott folytatódik az újon­cok kiképzése. Német parancs­nokság érkezik táborunkba. A laktanyában lévő irodahelyisé­geket csaknem teljesen lefog­lalják. Egyik órában a frontra, a másikban Németországba ké­szülünk. Hol a gyalogmenet, hol meg a vonaton szállítás híre terjed el. December 7. Tegnap berakodtunk, és az éjjelt már a vagonokban töltöt­tük. Napokon át tolódik az indu­lás ideje. Az étkeztetés rend- szertelen. Sok menekült halad el mellettünk. Nyugat felé tarta­nak. Erzsébet falubelijeitől megtudom, hogy gróf Cseko- nics kastélyában tábori kórhá­zat rendeztek be, és Erzsébetet a nagynénje maga mellé vette ápolónőnek. Ó szegény, hiszen ha vért lát, elájul! A vagonok mellett tüzet ra­kunk és melegszünk. Hiába vagyunk készen, csak várako­zunk. Minden perc múlása szin­te órának tűnik. 13 órakor elindítják a szerel­vényt. Veszprém külső pálya­udvar, Celldömölk, Szombat­hely, Sopron az útirány. Magam mögött hagyom Veszprémet, hajdani diákvárosomat. A Ba­kony szélén, Márkó, Herend, Devecser állomásokon át hala­dunk. Szerelvényünk elvánszo­rog Lövőig. Az állomáshoz kö­zeledve mindinkább az jár az eszemben, hogy be kellene szereznem valamilyen enniva­lót, hiszen Völcsejben vannak jó ismerőseim. Amikor tehervo­natunk megáll, tudatják velünk, hogy két órát tartózkodunk. Gyalog megyek az egy kilomé­terre lévő, ismerős fákkal kísért úton a faluba. A boltosékkal úgy üdvözöljük egymást, mint jó ismerősök, de akik éppen temetési menetben találkoznak. Segítenek a dió, alma, méz, tojás beszerzésé­ben. Jól felmálházva érkezem vissza a vasútállomásra. Meg­lepetésemre a vonatnak hűlt helye maradt. Lassan forog agyam kereke, nehezen dön­tök, hogy mitévő legyek. Újra felmerül bennem: itt az alkalom, hogy végleg lemaradjak a sze­relvényről. Közben eszembe jut apám mondása: „Aki időt nyer, életet nyer!” Kiállók az országút szélére, hogy leintsek egy gépkocsit, amellyel talán utolérem a pöfö­gő mozdonyé, cammogó teher- vonatot. Rövid időn belül egy Skoda gépkocsi érkezik. Nem számít most túlságosan a rend­fokozat-különbség, le merem állítani, pedig a kocsiban — fel­ismerhetően — két tiszt ül. Megállnak, felvesznek. Indulás után kikérdeznek úti célom fe­lől. A soproni Déli pályaudvaron nehezen ugyan, de megtalálom vagonomat, bajtársaimat. Az állomás területét előzőleg ame­rikai bombák szántották fel. Törött, görbült sínek, gödrök si­ralmas tarkasága figyelmeztet újra a barbár háborúra... Zub­bonyzsebemet két összetört tyúktojás ragadós sárgára fes­tette. A hónom alatti kis lisztes­A német tüzérségi kiképzőtá­bort lankás dombok veszik kö­rül, hósüveges fenyőfákkal a tetejükön. Ezen a vidéken vala­mivel rövidebbek az éjszakák, mint nálunk. A fabarakkokban felváltva rakunk a tűzre, az ön­töttvas kályhákba. Találkozunk olaszokkal is, amikor sétálunk. Ők még nehe­zebben viselik el a hideget, mint mi. A német katonák ügyet sem vetnek ránk, hát még az ola­szokra, akiket gyáva katonák­nak tartanak. A nagyságához képest elég kevés lakója van ennek a kato­nai tábornak. Úgy tűnik, a né­meteknél nincs komoly kikép­zés, mintha a frontról vissza­vont kisebb egységek laknák a laktanyákat, néhány kiképzés­ben részesülő katonával. Ezek zsák is hagyott hátra fehér nyo­mokat. Vagonunkba felszáll az egyik újonc felesége, aki sopro­ni lakos. Hosszan bú­csúzkodnak. Elképzelem, hogy mi játszódik most le lelkűkben... Ha Erzsébet itt lenne, magam­mal vihetném és majd össze­házasodnánk. December 11. Hajnali háromnegyed kettő­kor elhagyja vonatunk a magyar határt. Elénekeljük a Himnuszt, és zsebkendőnkkel felitatjuk a búcsúzástól kicsordult köny- nyeinket. Wienerneustadtnál fél tizen­egy órakor légiriadó ér bennün­ket. Leugrálunk a vagonokból, és szalmakazlak tövében húz­zuk meg magunkat. Itt látunk először orosz hadifoglyokat, akiket német őrök dolgoztat­nak. A repülőkötelék 30—40 bombázógépbő! és kísérő va­dászokból áll. A látóhatár szé­lén szórják le gyilkos terhüket. Az égbolt nyomban koromfeke­tévé válik. Áz is kivehető, hogy leesik néhány gép a kialakult légi harc nyomán. Bécs felé tartunk. A gyárké­mények fekete füstöt eregetnek a fehér táj fölé. Hideg van. Este a vagonban tojást sütünk, dió­belet eszünk, s előszedjük Sop­ronból hozott kékfrankosunkat. Először vicceket mesélünk. Előkerül egy harmonika. A vo­nat kerekei csattognak, mi nótá- zunk. Elalvás előtt még eléne­keljük a székely himnuszt... Oppelnben rám kerül a napos tiszti szolgálat. Megtörténik vagononként a fertőtlenítés. Amíg áll szerelvényünk, Hit­ler—Jugendek settenkednek közelünkbe. Felkéretőznek a vasúti kocsinkba. Kíváncsian körülnéznek. Megkérdezik, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk. Nem tudnak semmi mást Magyarországról, a ma­gyarokról, csak azt, hogy két magyar katonának van lovag­keresztje. Koravének ezek a tizenegy- tizenhárom éves gyermekek. Látszik, hogy a Német Nemzeti Szocialista Párt neveltjei. Csil­logó szemmel, egymás után szedik elő zsebeikből a kitünte­tett, főként halott lovagkeresz­tes német katonák fényképeit. Átszellemült arccal mesélnek róluk. Katonáink este a vagonukba német lányokat és asszonyokat csalogatnak fel. Nem kell nagy erőfeszítést tenniük. Mennek ők, elég csupán inteni. Nagyon sajnálják, hogy rövidesen to­vább kell utaznunk. Breston, Luta, Posen után éj­jel érkezünk Zipnowba. Német autóbuszok várnak ránk. Álmo­san a hideg még kegyetlenebb­nek tűnik itt északon. Vajon miért hoztak ide bennünket? Úgysem marad már idő a kikép­zésre! egy része póttartalékos, a má­sik része pedig nagyon fiatal. A hajmáskéri tüzérek — beleszá­mítva a kis hadapródiskolákat is — mind együtt vannak Gross- Bornban. A középiskolások most kapják meg a kimenőru­hájukat a csizmákkal együtt. Három képeslapot küldök haza: Erzsébetnek, a szüleim­nek és Bellus néninek. Én „utaztam” el, nekem illik értesí­teni őket megérkezésemről, ha egyáltalán lakhelyükön vannak, vagy egyáltalán élnek még... Késő délután megnézzük a moziban a Hajmáskérről hozott „Postamester” c. filmet. A film­híradóból újabb elszakadó had­mozdulatokról értesülünk. Úgy látszik, ezek mindinkább ismét­lődnek. (Csütörtökön folytatjuk) PAP GABOR • • TUZER­AVATÁS (Naplószerű feljegyzéseim a II. világháború idején) Gross-Born December 20.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom