Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-23 / 102. szám
1990. augusztus 23., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Megfejtve a titkot „Amit csinálok, belső kényszer...” Kudarcok ellenére Dr. Gimesi Mihállyal, a kaposvári megyei kórház orr-fül- gégészetének osztályvezető főorvosával egy új, lézerrel végrehajtott gégeműtét bemutatóján találkoztam először. Pontosan, rendkívül nyugodtan dolgozott. A beszélgetés során az is kiderült, hogy nemcsak a sikeres műtétet tartja fontosnak, hanem betegei lelki rehabilitációját is. — Meglepetés volt a megyei alkotói díj? — Nagyon. Ezt a kitüntetést eddig egy életút végén ítélték oda. Én pedig elég fiatal vagyok még. Nagy tisztesség, hogy Rozsos István főorvos után most rám voksoltak. Az embert mindig a környezete ítéli meg. Örülök, hogy így látták, így értékelték a munkámat. Elődöm, dr. Polony István főorvos nagyon szép örökséget hagyott rám, amikor 1978-ban átadta az osztály vezetését: emberi tisztességet, toleranciát, a másság elfogadását plántálta belém. Mégsem volt könnyű a dolgom: szakorvos nélkül vettem át az osztályt. Az orr-fül-gógészet a hiányszakmák közé tartozott akkor. — Most aránylag fiatal, jól képzett szakorvosgárdával, kiváló műszerek birtokában végezheti munkáját. — A kilenc szakorvos közül éh vagyok a legöregebb. Az átlagéletkor neoyveh körül mozog. Azt gondolom, szerencse Is, hogy így alakult. De sikerült azzal a szemlélettel is beoltanom őket, hogy csak a munka minden részletét vállalva érdemes dolgozni. A társaság Itt önmagát gerjesztette. A kapcsolatunk abszolút munkatársi, baráti. Az elmúlt időszakban új kezelési és műtéti eljárásokat sikerült meghonosítaniuk. — Nagyon fontosnak tartom a betegekkel való személyes kapcsolatteremtést—veszi át a szót. — Különösen vonatkozik ez a gyermekekre, hiszen az osztályon még csecsemőket is gyógyítunk. Amit az osztályon dolgozó nővérek vállalnak, azt nem mindenki csinálná. Egy- egy kedves szavuk, mosolyuk, a legnagyobb munka közben is eljut a betegekig, és higgye el, ez fél gyógyulást jelent. Ennek reménye és sikere doppingolja őket. Az érzelmeit mélyen magában hordó, halk szavú embertől a hobbija iránt érdeklődöm. — Vitorlázni szeretek — mondja. — Ott voltam a magyar bajnokságon és negyedikek lettünk a 25-ös yolletúráh — újfeá- golja. S hogy mit szeretne másként látni környezetében, arra így válaszol: olyannak fogadjuk el az embereket, amilyenek és mindenkit a teljesítménye alapján ítéljünk meg. Amit én csinálok aZ belső kéhyszer, így érzem jól magam... Várnai Ágnes — Milyen a közérzete, tanár úr? — Nem jó. Szakmailag pesz- szimista vagyok. A harmadik évtized elmúlt, a pályám végén járok és egy sor dologgal adós vagyok... — válaszol a tőle megszokott őszinteséggel dr. Gál József, a Marcali Berzsenyi Dániel Gimnázium és Szakközépiskola történelemtanára. S talán itt álljunk is meg egy pillanatra, mert dr. Gál József nem a szó megszokott értelmében történelemtanár. Ha diák volna, tán azt mondanám: renitens. Miből is tevődik össze az ő „mássága”? Nem elégszik meg a tankönyvek nyújtotta ismeret- átadással, hanem annál lényegesen többet kíván, hogy a diák ne csak megtanulja, de meg is tapasztalja, sőt érzelmileg élje át azt, amit történelemnek nevezünk. Mindez felfogása szerint akkor válik teljessé, ha egyben helytörténet is. Az Alföldről 1959-ben Marcaliba pályázott pedagógus több mint három évtizede kutatja a város és környéke dokumentumait. Értékes, egyedi példányban fellelhető újságokat, iratokat másoltat, gyakorta a saját pénztárcájából térítve meg a munka árát. Kozma Andor, Marczali Henrik életét és munkásságát tanulmányozva jött rá, hogy az egyszerű helyismeretből kell eljutni a helytörténethez. 1968-ban iskolamúzeumot hozott létre, melyből 1977-re sikerült kialakítani egy helytörténeti múzeumot, — Égy takarítói állást sem kaptam ott = mondja, s legyint. — A múzeumnak azóta sincs feldolgozó, helytörténeti csoportja. Néhány évig volt egy álfélállásom,, de aztán az le megszűnt... A gimnáziumban 15 évig nem sikerült elfogadtatnia azt a szaktantermi módszert, mely többoldalú szemléltetéssel és számítógépes számonkéréssel kombinálva tette hatékonyabbá a történelemtanítást. — Az érettségi tételek közé is csak én csempésztem be egy- egy helytörténeti kérdést — mondja, — és ismét legyint, mint aki érzi: nincs sok értelme a panasznak... Sikernek könyveli el azonban, hogy helyi sokszorosításban megjelent 1983-ban a Marcali füzetek első kiadványa, majd utána még tizet... Most éppen Tapsony és társközségei történetéről gyűjti az anyagot. — E témával egy nyugdíjas pedagógus foglalkozott. Nem tudta befejezni müvét, elszólít- tatott. Éjjel, amikor a halálán volt, az én nevemet említette... fgy vált lelkiismereti „terhem- mé” ez a hagyaték. Dr. Gál József a kudarcok ellenére le tovább dolgozik. Mint mondja, munkamorálján változtatna kicsit, többször meghajtaná a gerincét a siker érdekében. Ám az, hogy hol dolgozna, egy percig sem kétséges számára, mert vallja: azt a vidéket keli ismernie az embernek, ahol él. Várnai Ágnes Filozofikus alkat. Gondolatai sodrában a lényeg mindig felerősödik, s úgy veti ki a fölöslegest, mint a víz a hordalékot. A lényeg: az ember. Az érző, az alkotó, a játékos ember. Hivatása népművelő. „Soha nem készültem népművelői pályára; vonzott az emberek közössége, az a sokfajta és sokféle érdeklődés, amelyek — úgy gondolom — minden társadalmi formációban alapvető jelentőségűek. Az emberek önkifejező törekvését örök kategóriának tartom, számomra ennek az elősegítése a legfontosabb népművelői feladat, akár bélyeggyűjtés az, akár tánc, akar modellezés, bármi, ami az emberi életet teljessé teszi"—vallja önmagáról. Gulyás János 45 éves, ám éppoly fogékony a világra, az emberi gesztusokra és vágyakra, mint kezdő pedagógus korában, a segesdi általános iskolát ban. Élete és pályafutása szorosan kötődik különböző művészeti csoportok tevékenységéhez, az ifjúsági szervezetek munkájához. Több műfajban is otthon van: általános iskolásként megismerte a magyar folklór legszebb hagyományait, a néptáncot. Alapító tagja volt a kaposvári Fonómunkás Kisszlnpadának, „A” kategóriás színjátszó-rendezői végzettsége van, bábozott, több évig énekelt a kaposvári Munkáskórusban. Negyedszázadot töltött a megyei úttörőelnökségben, számoíatlan órát a KISZ- ben. Nem bigottságból — mindig a gyerekek, a fiatalok értelmes programjának megszervezésén fáradozott. 16 évig dol- ozott a kaposvári ifjúsági házán vezetőként, igazgatóhelyettesként. Négy eve a megyeszékhelyről kiköltözött a Balaton partjára. Gyakran találkozunk. Elmondja kétségeit, örömeit, terveit. Szeretne mindent előre tudni, a folyamatokból feltérképezni a jövendőt. Aggódik a népművelésben érzékelhető tendenciák miatt, ugyanakkor érzi, tudja: az emberek természetes igénye a közösségi lét. A bogiári művelődési házbah ősztől tavaszig hetente ezer ember vesz részt a különböző foglalkozásokon. Nyaranta tízezrek zarándokolnak a déli part leS endákkal övezett két exkluzív lállítóhelyeire, a kék és vörös kápolnához, ezrek a bogiári nyári színházba. Kudarcot siker követ, s ez ismét újabb tettekre ösztönzi. Asszony! Tamás egyik kiállítása kapcsán azt mondta Gulyás János munkájáról: „Ennél tökéletesebb szervezéssel még nem találkoztam". — Csapatmunka ez, amelyben a takarítónő és a táblákat elhelyező kolléga munkája épp olyan fontos, mint az enyém — mondja. A családról beszél, feleségéről, gyermekeiről, akik megértéssel viselik el, hogy kevesebb időt tölt velük. Megértéssel, mert mindenki nép- és önművel valamit a maga szintjén. „Rengeteg kudarcban, megalázásban volt részem, sehol nem lehet tanítani, felkészíteni arra a szorongásra, amikor azt várja az ember, hogy a jól, körültekintően előkészített rendezvényére mikor, hányán jönnek, s mindenkinek a kellemetlenségét (a művészét, a közönségét egyaránt) az az ember viseli, aki — szándéka szerint —Jót, nemest akart. Ha ettől az * érzéstől egyszer megszabadulnék, talán csak kellemes emlékeim lennének a pályáról,” Süli Ferenc Háromszáz esztendeje született Mikes Kelemen Magyar az idegenben Mikes Kelemen valószínűleg azok közé az első magyar írók közé tartozik, akik hazájuktól távol, idegenben alkották a magyar irodalom gyöngyszemei között számon tartott műveiket. A Mikes csatád székely eredetű; 1693-ban bárói, majd három évvel később grófi rangot kapott. Ősi birtokaik Pápolcon, Zágonban és Zabolán feküdtek. A család tagjai Erdélyben fontos szerepet játszottak az évszázadok folyamán, s nem Mikes Kelemen volt a család egyetlen bujdosó tagja. Atyja, Mikes Pál Thököly Imrének molt lelkes párthíve és hadvezére, akit a moldvai vajda elfogott, majd kiadott a császáriaknak. A császáriak generálisa, állítólag Veterani tábornok pedig szörnyű kínzások közepette kivégeztette. A hűséges apród Mikes Kelemen kereken háromszáz esztendővel ezelőtt, 1690 augusztusában született Zágonban, az akkori Háromszék vármegyében. (Születésének napját nem tudjuk pontosan.) Egészen fiatalon II. Rákóczi Ferenc udvarába került apródnak s ettől az időtől soha el nem hagyta rajongva szeretett fejedelmét. Ő volt Rákóczi leghívebb belső embere, végezetül főkamarása. Urát a szatmári békekötés után elkísérte Lengyelországba, onnan 1713- ban Franciaországba, ahol megismerkedett a francia irodalommal és kultúrával. A,, Bujdosó Fejedelem” innen is tovább vándorolt, vele Mikes is. 1717. október 10-től közel fél évszázadot töltött Mikes Kelemen Törökországban. Eleinte a Boszporusz partján laktak, közel Konstántinápolyhoz, majd 1720-tól a Márvány-tenger partján, Rodostóban. Egyhangúan teltek a napok, hetek, évek ott Rodostóban. S mialatt a fejedelem újabbnál újabb terveket szőtt a visszatérésre, a józan Mikes lassanként beletörődött a megváltoztatha- tatlanba. Csendes életét csak ritkán kavarta föl nagyobb esemény, mint például szerelme Kőszeghy Zsuzsanna iránt, aki azonban a megözvegyült Bercsényi Miklós grófhoz ment feleségül. „Édes hazám havasai mellett... ” Még két esemény zaklatta fel igazán. Az egyik II. Rákóczi Ferenc 1735:ben bekövetkezett halála, majd az az expedíció, amikor a török a magyar kolóniát Rákóczi József vezérlete alatt 1738-ban lóra ültette s Erdély szélére rendelte, hogy velük az uralkodót megfélemlítse. Ekkor írta egyik levelében, hogy „elhiheted néném, micsoda sóhajtásokat bocsátottam, midőn édes hazám havasai mellett mentem el, örömest bementem volna Zágonba, de az Úr befedte előttem az oda vivő utat.” Múltak az évek, sorra kidőltek mellőle bujdosótársai, mindjobban magára maradt. 1758-ban ő lett a kis magyar csoport feje. Hívő lelke a vallásban és az írásban keresett vigaszt. 1761. október 2-án azután ő is elment fejedelme után. Bár számtalan vallásos és valláserkölcsi művet fordított franciából, de nevét halhatatlanná az a 207 darabból álló fiktív levél tette, amelyeket 1717 és 1758 között írt egy állítólag Konstantinápolyban élő nénjé- hez, P. E. grófnéhoz. Ezeket a leveleket Mikes sohasem küldte el, a levélalak csak műforma, a franciáktól tanult irodalmi műfaj, amelyet ő használt először irodalmunkban. Ezeket a leveleket először Kultsár István adta ki 1794-ben. írásaiban a bujdosóélet reménytelenségét aranyhumorban oldotta fel. ízlése Franciaországban csiszolódott, látásmódját a bujdosás érlelte. Nyelve a székely köznép mindennapi beszéde, a zsoltárok, a biblia, a katonaénekek nyelve. Ezek az írások, a kiadásakor adott címmel „Törökországi levelek” a magyar irodalom remekei közé sorolnak. Egyébként az eredeti kéziratokat csak a véletlen mentette meg, illetve Rákóczinak egy Horvát nevű szolgája. Tőle kerültek a levelek Bécsbe, a magyar újság szerkesztőihez, azoktól pedig Kultsár Istvánhoz. Korának csúcsán állott Végezetül álljon itt néhány sor a nagy székely, báró Orbán Balázs tollából, aki így méltatta Mikes Kelement: „Es ne lenne-e szent és tisztelt emléke annak, aki 40 évi keserves száműzetésben is megőrzé mindvégig honszerelmét, ki karddal és tollal szolgált hazájának, ki e nagy napok Homerja volt, ki törökországi levelei által nemzeti irodalmunknak egy oly ritka gyöngyét adta, mely — miként Toldi mondja — korának csúcsán állott... És ma a haza, melyért annyit szenvedett, melynek oly nagy szolgálatokat tett, még azt sem tudja, hogy hol nyugosznak e szent vértanú hamvai. De azért neved nincsen elfeledve, az tündöklőén ragyog a történet lapjain s az utókor fia lelkesül neved említésénél...” Dr. Csonkaréti Károly Kirándulás az őszből a nyárba Úgy tűnik most: véget ért a nyári szezon. A Balaton-parton sokaknak nem éppen felüdülést jelentettek a néhol kánikulát, néhol hűvös időt hozó hónapok: szóval sokan az itt üdülők kiszolgálásával voltak elfoglalva. Kik több, mások kevesebb pénzért szállították, etették-itatták, szórakoztatták az idelátogatókat. Nagyvállalatok, kisebb- nagyobb kft-k. és magánszemélyek adták szolgáltatásaikat az állam, mindannyiunk javára, vagy feketén. Tegnap délután jó ötlettel keresték meg a Somogyi Hírlap siófoki szerkesztőségét a helyi Túra Tourist a Dél-Balatoni Kulturális Központban székelő dolgozói: kitalálták, hogy spanyol- országi túrára csalogatják kedvezménnyel azokat, akit a verőfényes napsugár eddig nem barnított, sokkal inkább csak izzasztott. Csodát ígérnek a környékbelieknek — elviszik őket az őszből a nyárba. C. A.
