Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-23 / 102. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP —KÖZELKÉPEK 1990. augusztus 23., csütörtök Ml LESZ VELED, KERCSELIGET? Innen már út sincs tovább Egyetlen remény — a romos kastély A Kaposvárról Dombóvár felé vezető úton, Nagyberkinél egy széles jobbra kanyar után csak menni kell tovább, és mikor már azt gondolnánk, véget ér az út anélkül, hogy célhoz érnénk, ott a tábla: Kercseliget. Alatta a helységnév német neve is, jelezve, hogy ha nem is nagy számban, azért élnek még itt német nemzetiségiek is. Nem sokan lehetnek, mert a falu összlakossága Is csak hétszáz körül van. Mara megfogyatkoztak. Pedig volt idő, amikor 3000 lelket számoltak össze a vásári ranggal is bíró településen. Lassan gurulunk a köves- útón. A térképről tudjuk, hogy Innen nem vezet út tovább. így van? Próbálunk meggyőződni erről. Egy idő után elfogy alólunk a kövesút, s a poros földúton döcögünk tovább. Házak már csak az egyik oldalon fűződnek láncba. Azután mintha csak a sors szeszélye játszana velünk, ott, ahol véget ér az út, utolsó láncszemként egy félig kész ház. „Azt mondták, elment az eszünk” A hívatlan vendégek fogadására egy fiatalasszony jön ki a valaha jobb napokat megélt, mára már foltozásra sem érdemes házból. Látszik, örül, hogy beszélhet valakivel. Tíz éve jöttek az Alföldről, mert annyi pénzük sem volt, hogy egy kis tanyát megvegyenek. A férj előbb a helyi tsz-ben talált munkát, majd a szentba- lázsiakhoz szegődött át, mert ott Jobbat kínáltak. Most éppen a kaposvári Dorottya,Szálló átépítésénél dolgozik. Ő, mármint a feleség, hat évig a falu boltjában dolgozott. Három éve itthon van. Anyadisznókkal foglalkozik, meg a kert gondozását vállalta magára. — Csodálkoznak ugye, hogy éppen Itt kezdtünk hozzá a házják, mondván, egyszerű postai alkalmazottak mind a ketten. A feleség a kis kuckóban dolgozik, a férje pedig — több mint húsz éve már—kézbesíti a küldeményeket. Mára végzett, így ráér egy kis beszélgetésre. — Nem tudom, hogyan lesz, de egyre csak fogy a falu. Mennénk mi már szívesen innen, mert az azt jelentené, hogy helyrehozzák ezt a kastélyt. Ez nekünk is jó lesz. Valamikor még én is kaszáltam a park egy részét, meg mások is; kellett az állatoknak. Ma már kevés az állat, nem is jön ide senki. A nagy álom: a faluház Ház a falu végén építéshez — kérdezi nevetve. Mondták már többen is, hogy elment az eszünk, de csak hadd mondják. Igaz, volt Idő, amikor szerettünk volna visszamenni az Alföldre, de még akkor sem volt annyi pénzünk, amennyi kellett volna egy portához. Hát úgy döntöttünk, hogy inkább maradunk, és szépen, lassan megépítjük itt a házunkat. Azt ne kérdezze, hogy mikor lesz készen, mert még mi sem tudjuk. Ahogy pénzünk lesz. Látom, csupa por lett az autójuk. Talán ha a kastélyt rendbe hozzák, jut arra is pénz, hogy kö- vesutunk legyen. Költözik a hivatal (?) A kercseligeti kúria az enyészet, a nemtörődömség martaléka lett az óvek sorén. Torokszorító látvány. A kéthektáros park Is csak szitkokat, mintsem ámulatot vált ki belőlünk. Nincs szó, amely igazán kifejezhetné az itteni pusztulást. Csak megyünk szótlanul afolyosókon és a termeken át. Herencsár Ignác és felesége Itt dolgozik a romok között. Ma még igen, ám hamarosan költözik a postahivatal. A hírt, miszerint akad vevő a kastélyra, ők is megerősítik. — Nem is bánom — mondja az asszony, aki már harminc évet töltött el a posztján. — Itt mindig hideg van. Még most is magamra kell vennem a kardigánt, pedig odakinn tombol a nyár. Oly szívesen használnám a szót: postamester, de elhárítAz épülő óvoda Még egy ideig eldiskurálunk a falu sorsáról, majd éppen indulnánk, de Schmidt Ervinnek, a Nagyberki Községi Közös Tanács elnökének, és Mecseki Jánosnak, a helyi művelődési otthon vezetőjének érkezése még marasztalásra bír. Az elnök látogatóba jött, hogy megnézze, miként haladnak az óvoda építésével. — Mert hogy lesz ám óvodája a falunak — mondja nem kis büszkeséggel. S valóban nagy szó ez. Nem A hajdani kúria szoktunk hozzá, hogy egy ilyen eldugott településen óvodát építsenek. No meg azért is, mert ezek szerint vannak gyerekek. — A nagy álmunk, hogy felépüljön itt egy faluház — de ez már az önkormányzat feladata lesz. Furcsa. Nincs út, nincs csatornázás, nincs munkalehetőség és ők mégis faluházat akarnak—fut át bennem a gondolat. Talán azt remélik, hogy a közös ház erőt ad nekik, hogy a régóta halmozódó gondokat megoldják? Mecseki János idevalósi. Inkább a múltról és a jövőről beszél, mintsem a jelenről, — Régen sok volt itt a fiatal, és szerettünk együtt lenni. A kastélyban van egy ifjúsági klubunk. Itt jövünk össze hétvégeken, táncolni, zenét.hallgatni, beszélgetni. Évente egyszer bált rendezünk. Nekem ez édeskevésnek tetszik, de ki tudja, lehet, hogy itt ez is eredménynek számít. — Régen összetartó falu volt ez — folytatja mondandóját a fiatalember. Azután jött a kitelepítések ideje, és ezzel együtt a betelepítéseké Is. Főleg a felvidékről jöttek, s utána már más lett az élet. Mikor aztán hangzatos szólamok mögé bújtatva, tudatosan elkezdték sorvaszta1 ni afalvakat, mi sem kerülhettük el a sorsunkat. 3okan elmentek, szinte bagóért lehetett Itt házat venni még néhány éve Is. Jöttek is szép számmal a lumpenelemek, ez a mi legnagyobb bajunk. Nemrégen szerveztünk egy önvédelmi csoportot. Ha már nincs rendőrünk, magunk védjük meg azt, ami a mienk. Pénz — ami nincs Hermann József, a falu elöljárója meglehetősen borúlátó a jövőt illetően. — Nem tudom, mi lesz itt a választások után. Egyetlen reményünk a kastélyból származó pénz. Ha azzal gazdálkodhatunk, akkor sikerülhet ismét talpra állítani a falut, ha nem, akkor szerintem vége van. — Egy lapra teszik föl a falu sorsát? — így valahogy. Miből csináltassunk utat, járdát, közművet? Nincs ennek a falunak pénze, de még csak jövedelemmel rendelkező lakója sem. Nem épült meg a Kercseligetet Jágónak- kal összekötő út sem, pedig az nagyot lendítene rajtunk. Pécs, Komló, mind, mind új munkalehetőséget kínálhatna az ittenieknek. Addig volt élet a faluban, amíg megvolt a tsz. Hogy lesz-e faluházunk? Nem tudom. Honnan lesz pénz mindarra, ami kell? Hazafelé eszembe jut, hogy mikor a falu nemrég felújított templomához igyekeztünk, egy Barkasból kiszólt egy férfi: — Nézzék csak meg, milyen szép lett! És menjenek el az épülő óvodához Is. Ha néhány hónap múlva visszajönnek, meglátják, mennyit változik ez a falu. Mit Is mondhattam volna erre? Remélem, így lesz. NagyZsóka Fotó: Latig Róbert TOBRUKBAN HARCOLT Bogiári beszélgetés Jan Sokolowskival H alk szavú, elegáns úr, elég messziről jött ahhoz, hogy ne siessen Ismét útra kelni. Tagja ő Is á bcglarczykok népes táborának, noha—mint kiderült—nem járt Bogláron iskolába. A megtett útról beszélgettünk vele, onnan kezdve, hogy miért menekült Magyarországra. — Lengyel kisvárosban laktunk 1939 előtt. Ott születtem, és végeztem az iskolát. Amikor a háború kitört, pontosabban, a németek megtámadtak minket, akkor katonai segédalakulatba hívtak be. Olyasmi volt ez, mint önöknél a levente. Hamarosan menekülnünk kellett, s mi a városi rendőrséggel együtt indultunk el. Egy kis viskóban táboroztunk a lengyel—magyar határon. Aztán elhatároztuk az átkelést, mert a visszatérésre már nem volt remény. Úgy emlékszem, hogy Volovjec volt az állomás neve, ahol vonatra szálltunk, s aztán Magyaróvárig utaztunk. Ott menetoszlopba osztottak be minket, s gyalogoltunk Kisbudakőig, ahol utásztábor volt a lengyel katonáknak, a Duna partján. Szabályszerű tábori életet éltünk, még alaki gyakorlatok is voltak. A tél a táborban nem volt a legjobb, ezért amint meghallottam, hogy Zamárdiban lengyel gimnáziumot szerveztek, azonnal jelentkeztem. 1940. január 12-én érkeztem meg, s kezdtem el a tanulást kedvező körülmények között. — Az ilyen idős fiúk mind a frontra akartak menni. A gimnázium egyik feladata éppen az utazás megszervezése volt. — Április 15-e körül több kollégával együtt elutaztam. Franciaországba igyekeztünk, hiszen tudtuk, hogy ott szervezik a lengyel hadsereget. Előbb Pestre kerültünk, ahol előképzést kaptunk. A csoportokat a Dráva mellé irányították (a helység nevére sajnos nem emlékszem). Egész nap egy erdőn keresztül masíroztunk, hogy meg ne lássanak bennünket, így közeledtünk a határhoz. Estére elértük a folyó partját. A túlsó oldalon úsztak a szerb csónakok. Rövidesen jöttek értünk. Úgy emlékszem, hogy nyolcvanan voltunk ebben a csoportban; a szerb révészek hamar átszállítottak minket a túlsó partra. — Meddig maradtak szerb földön? — Csak addig, amíg Görögországba jutottunk. Onnan lengyel hajóval, emlékszem, Warszawa volt a neve, mentünk tovább Bejrútig. Július 10-én futottunk be a bejrúti kikötőbe. Ahogy megérkeztünk, felvételemet kértem a szerveződő lengyel brigádba. Az volt a terv, hogy francia földön harcolunk. De Párizs elesett, így ők lemondtak rólunk. Átvettek minket az angolok, velük jutottunk el Palesztinába. — Fél év alatt hosszú utat tett meg, s úgy látszott, hogy egyre nehezebb harcolnia a németek ellen. Ez nem szegte kedvét? — Nem. 1940 őszétől már harci cselekmények részesé lettem. Először az olaszok kezdtek bombázni minket. Tudja, hogy Alexandria a brit hadihajók bázisa volt. Akkor éppen tizenhárom cirkáló volt a kikötőben. Az olaszok nem számítottak arra, hogy olyan erős tűz fogadja őket. A légvédelmi ágyúktól annyira megijedtek, hogy gyorsan kioldották a bombákat és menekültek. Mi éppen az Ami-félszigeten táboroztunk. Az egyik légiriadó alatt közvetlenül mellettünk estek le és robbantak a bombák. Az olasz rádió az egyik bombázás után bemondta, hogy a lengyel brigádot megsemmisítették. Dezinformáció volt, bár sok halottunk volt. Végre 1940 végén az angolok offenzívát indítottak az olaszok ellen. Szidi el Barani körül volt az arcvonal. A 8. hadsereg támadott és átszakította a frontot. Úgy emlékszem, hogy egy lendülettel kétszázezer olaszt ejtettek fogságba. — Mi volt a lengyelek feladata? — A mi zászlóaljunknak egy városkát kellett elfoglalnia, és ott a rendet fenntartania. — Hol harcolt ezután? — A menekülő olaszok sok hadianyagot is elhagytak. Ezekből a lengyel brigád kialakított egy légvédelmi egységet, és engem oda helyeztek. Abban az időben Tripolitól északra Rommel parancsnoksága alatt érkezett egy német hadtest. Ők az angolokat az egyiptomi határig verték vissza. Mi is menekültünk a 8. hadsereggel, s visszajutottunk Alexandriába. — Ott táboroztak? — Jó lett volna. Újabb rövid átképzés következett, hogy tengerészek legyünk. — Hajóra szálltak? — Egy hadihajóra kerültem, amelyik vízi aknák megsemmisítésére specializálódott. Huszonöt harci naszád kísérte rajunkat. Ha észrevettük a tengerben a víziaknákat, rálőttek az ágyúból és az aknák felrobbantak. Egyik este a biztosító gyorsnaszádok elhagytak bennünket, kísérő nélkül maradtunk. Ezt a pillanatot várták meg az ellenséges vadászgépek, megtámadtak bennünket. Ahány légvédelmi ágyúnk volt, az mind tüzet nyitott. — Merre mentek tovább? — Egyelőre a tobruki kitötő- be, hogy egy pihentebb csapat felváltson minket. A hajó oldalára hálót eresztettek, azután pár motorcsónak gyorsan hozta a váltást. Azért kellett így csinálnunk, mert a kikötőt állandóan lőtte a német tüzérség. Kimentünk a mólóra, és futottunk a teherautókhoz, azok kivittek minket El Adenbe. — Milyen volt az ellátásuk? — Másnap reggel egy ausztrál katona hozott nekünk reggelit. Az étkezésünk nem volt jól megszervezve. Enni kellett, ezért amit tudtak, összeszedtek. Hetente háromszor kaptunk fehér kenyeret, a többi napon kétszersültet. A vizet nem lehetett meginni, annyi volt a só benne. Hiába desztillálták, sósnak éreztük. — Másnap már harcoltak tovább? — Nem. Egy ideig pihentünk. Aztán egy nap áthelyeztek minket a szárazföldi frontra. Leadtuk a légvédelmi ágyúkat, s kaptunk helyettük páncéltörőket. El Aden környéke viszonylag csöndes volt. Az utászok építettek öt-hat megfigyelőtornyot. Az ellenség ezeket állandóan tűz alatt tartotta, így ránk nem lövöldöztek. Később áthelyeztek minket a fő arcvonalra. Minden alá volt aknázva, csak két kifeszített zsinór között közlekedhettünk. — A háború végéig ott harcolt? — 1943-ban átvezényeltek minket Olaszországba. Átszervezték a lengyel hadsereget, s végleg a gyalogsághoz kerültem. Rimini környékén kapcsolódtunk a felszabadító küzdelmekbe. Egy éjszaka a támadás alatt elfogtam őt német katonát, s velük egy géppuskát zsákmányoltam, amelyik egy perc alatt kétezer lövedéket volt képes kilőni. — Egyedül? —Akár hiszi, akár nem, egyedül fogtam el őket. Kaptam is egy elismerő érdemkeresztet. Ilyen sikerem több nem volt a háború alatt. — Mikor érkezett meg Angliába ? Miért nem haza indult? — 1946 októberében jutottam el Angliába. A leszerelő katonáknak tanfolyamot szerveztek. Az oktatás igen kitűnő volt. Gépipari tanfolyamra jártam és gépészvizsgát tettem. A leszerelés után kétéves szerződést írtam alá. Joseph Lucas konszernjében kaptam munkát, ahol autóalkatrészeket gyártottak. Végül is ott dolgoztam harmincnégy évig, mint esztergályos. Végig Londonban laktam. — Egyedül élt? — Nem. Házasságot kötöttem egy angol kisasszonnyal, és 1955-ben született meg a fiam. 1984-ben határoztuk el, hogy átköltözünk Miltwokiba, ahol a fiam munkát kapott. Azóta már két unokám született, fiú és leány. A fiam háromszor volt Lengyelországban, de sajnos az apja nyelvét nem érti, nem beszéli. — Hálás az angoloknak? — Természetesen. Amikor bajban voltam, rendre segítettek. Azt persze nem felejtem el, hogy a magyaroknak is köszönettel tartozom, hiszen az első lépéseket önöknél tettem, Zamárdiban. Laczkó András
