Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-18 / 99. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP 1990. augusztus 18., szombat Rapszódia a földről Első tétel: „Adj fiam, a lovaknak! Tímár József vagyok, 1938- ban születtem a siófoki Kele utcában (akkor még Pázmány Péter utca volt) abban a házban, amit még a nagyapám épített. Édesanyám Vas megyéből, Jánosházáról származott és egy évvel a születésem után meghalt. Őrzök róla egy fényképet, e szerint szép, szelíd arcú asszony volt, azt mondták, a születésemkor megpattant benne egy ér, de szégyellt orvoshoz fordulni, s lassan, szinte észrevétlenül szivárgott el a vére. Apámnak 14,5 hold örökölt földje volt, emellett még a nagynénéim hat holdját művelte, tehát több mint 20 katasztert. Az 1943—44-es esztendőkre jól visszaemlékszem, előttem van minden, ami a portánkon volt, a kovácsoltvas kaputól a legutolsó ólig, a szalmakazal alatt. 1944-ben 17 szarvasmarha állt az istállónkban: hat tehén, két ökör és növendékek, két pár lovunk volt, 40 disznónk, megszámlálhatatlan sok baromfi kapirgált, neszezett az 1600 négyszögölnyi udvaron. Két magyar hold szőlő tartozott a birtokhoz, az egyik éppen itt volt, ahol most beszélgetünk, a téeszesítés után is ezt kapta meg az apám háztáji földnek. Nézze azt a hatalmas cseresznyefát! Az apám ültette több mint 70 éve! A portánkon állt egy hat szobás ház, azt mindig bérbe adtuk nyaralóknak és egy kisebb, négyszobás, abban laktunk hárman, apámmal és apai nagyanyámmal. A kis ház hátsó falánál kezdődtek a gazdasági épületek. Magtár, pince, kamra, nagy istálló, pajta, kis istálló, disznóól; ezután következett a szérűskert, a polyva- kunyhó; erős rönkökön nyugodott a szalma, és alatta megint csak ólak sorakoztak. Azt hiszem, elmondhatom — senki sem cáfol meg azok közül, akik ismerték —, hogy apám megbecsült gazda volt Siófokon, sokáig a Dalárda tenoristája Is, amikor még a Saller doktor vezette az énekkart. Nem herdált, inkább fogta a pénzt, de vendégszerető és segítőkész ember volt, aki megértette, átérezte a mások gond- ját-baját is, és becsülte a derék munkást. A kis istállóban a Horthy család nyolc hátaslova állt (István és a fiatalabbik. Miklós lovagolta őket), egy lovászfiú állt a rendelkezésükre, Jánosnak hívták. Abban- az időben Siófokon a mostani Dimitrov parkban lóversenyeket rendeztek, magam is sokszor kint voltam a pályán, és gyönyörködtem a szépséges lovakban. — 1944 őszén, ha jól emlékszem novemberben, a Sasvári jegyző úr azt mondta az apámnak: „ József, maga jobb ha elmegy innét, mielőtt ideér a front, mert magát biztosan agyonlövik az oroszok.” A fülemben van most is a jegyző hangja, és az apámé is, aki csodálkozva kérdezte: „Miért éppen engem lőnek agyon?" ,,Mert maga nem fogja karba tett kézzel nézni, amikor az állatait elhajtják. Ismerem. Maga azt nem bírná elviselni. ” Apám eltűnődött a jegyző szavain, aztán befogta a két öregebbik lovat. ,,Jánosházára megyünk”— mondta. A szekérre ágyneműt, élelmiszert pakolt. 70 éves nagyanyám maradt a házban. Később Nyimbe menekült a lövöldözések elől, a megmaradt két ökörrel, a két tehénnel és egy anyadisznóval. Jánosházán volt egy házunk és földünk is, az én anyai örökségem, de a házban lakókat találtunk, ezért a sógor bácsiékhoz költöztünk. Apámat hamarosan behívták katonának. Először Sölytörre került, aztán Gyékényesre, ahol lovas kocsival aknákat szállított; a két lónak— mondta később — összesen egy szeme volt. Itt fogságba esett, kivitték Oroszországba három esztendőre. 47-ben jött haza, és folytatta a gazdálkodást. 49-ig nem történt említésre méltó, akkor azonban kuláklistára kerültünk. Mint mondtam, 14 és fél holdja volt az apámnak, s az a fél hold okozta a bajt. 49—50—511 Apám állta a sarat és ott voltam mellette én is, gyerekfejjel-karral minden munkában. — 51 szeptemberében — akkor lettem nyolcadikos—egy este két idegen ember állított be hozzánk. „ Tímár úr— mondta az egyik —, jönnie kell a községházára, fontos ügyről lesz ott szó..." Apám aznap búza alá fogasolt, tán fél órája érkezett meg a határból. „Eredj kisfiam, adj a lovaknak — mondta. Aztán megmosta a lábát a kútnál — sárga szandálját most is látom — felöltözött, és elindult a két idegennel. Utánuk néztem. Láttam, hogy egy ponyvás dzsipp áll a mostani Csülök vendéglő (akkor óvoda) előtt. Apám a két emberrel beszállt az autóba, és nyolc hónapig azt se tudtuk, él-e avagy meghalt már? Nagynéném Budapesten, a Dohány utcában lakott, s a férje révén sok színművész ismerőse volt. A Kontinentál kávéházban szokott velük találkozni. Egy barátnőjének a barátnője jóban volt valami nagy fejessel, aki hajlandó volt segíteni. Ha néni leutazott Siófokra és azt mondta: „Ötezer forint kellene." Iszonyú nagy pénz volt az akkor. Azt javasoltam nagyanyámnak, hogy adjuk el az egyik tehenet, a rosszabbik tejelőt. így történt. Kaptunk érte kétezer forintot. Eladtuk még a malacokat és volt egy kis tartalékunk is (400 fgrint), a többit kölcsönkértük. És ha becsapnak bennünket?! — támadt föl bennem a gyanakvás. A nagy- néném megnyugtatott, és hal- isten, neki lett igaza. Apámat kiengedték a „pokolból” (nem tudta megmondani, hogy valójában hol tartották fogva) és egy évre Jánosházára száműzték, ahol megint a sógor bácsiéknál lakott. Én eközben gazdálkodtam. Fél ötkor keltem, mert ötkor már kihajtották a borjakat, hatra—amikor a teheneket hajtották — meg kellett fejnem, szóval, nem unatkoztam. És nyolckor nekem is kezdődött az iskola. Kenedi Feri bácsi néha megengedte, hogy otthon maradjak pótolni az elmaradt tennivalót. Nem feledem, hogy a szomszédok a nagyobb munkákban segítettek. És azt sem, hogy a tanácsházáról levél ment az illetékesekhez, hogy legalább aratásra, betakarításra engedjék haza az apámat. Hazaengedték, de itthon is — akárcsak Jánosházán — minden este jelentkeznie kellett a rendőrségen. Mint egy bűnözőnek. Másom tétel: Apám a jászolban Említettem, hogy anya nélkül nőttem fel. Engem a nagymama nevelt. Apró kis öregasszony volt, de rengeteget dolgozott. És arany szíve volt. Ha kenyeret sütött, annyi tejfölös lángost készített, hogy a pajtásaimnak is jusson. Kapros túrós lepényt, pedig egy egész tepsivel tett ki a gyerekeknek a szederfa alá. És az a patika-tisztaság, ami körülvette! Pesti urak jártak hozzánk tejért reggel és este. Nagymama háromszor megszűrte a tejet. Minden évben nyaraltak Siófokon tüdőbajos gyerekek is, ők habos tejet ittak nálunk. Apám és ón fejtünk, a gyerekek meg sorban álltak az istálló előtt. Az egyik tehenünk csak akkor adta le a tejet, ha daloltunk neki. A Szijjártó tanító úr sokszor mondta az apámnak, hogy taníttasson tovább, mert jól fog az eszem. De ő azt felelte: ,, Meglesz ennek a gyereknek a földje, háza, gazdasága, a magáéban lesz, tanulja hát azt, amiből élni fog." Hát én azt tanultam. 56-ban kimentem Angliába, ahol szakácsként helyezkedtem el. (A nagymamától tanultam meg főzni.) Jól megfizettek, ma már lehet, hogy Mercedes- sel járnék haza látogatóba, ha ott maradok. Megtanultam angolul (később németül és lengyelül is), de apám azt írta a levelében, hogy megint lehet rendesen gazdálkodni, jöjjek gyorsan haza. Az első szóra indultam. Húzott a föld. 1959 februárjában megnősültem, s az esküvő után hamarosan megkezdődött a tsz-szer- vezés. Na iszen! Apám azt mondta, nem adja a földjét, mert ő azt nem lopta, nem kapta, hanem örökölte! Az ő apja, aki bölcs ember volt, 50 éves korában átadta neki az egész birtokot. „Itt van fiam, csinálj vele amitakarsz. "Apámnak hét idősebb lánytestvére volt, közülük néhányan fiatalon meghaltak, de a többiek rendesen megkapták a hozományukat, a részüket a vagyonból. „Itt van fiam, a föld”— mondta az öreg, és attól a naptól kezdve csak a pincét látogatta, iszogatott és pipázott még húsz éven át. Apám meg valósággal remegett a földért! Ő nem adta volna a birtokot nekem 50 éves korában. Tőle csak örökölni lehetett. Szóval, jöttek az agitátorok esőstől, mert azt mondta az elnök, hogy addig nem fejezik be a szervezést, amíg a Timár Jó- zsep (így pé-vel!) be nem áll. Apám belefeküdt a mély cementjászolba, szalmát és paplant tettünk rá, róla evett a jószág. Tíz napig feküdt ott, aztán egy este bejött a házba. „Nem bírom tovább fiam" — mondta szomorúan és leült vacsorázni. Mintha lesben álltak volna, ott termett az elnök az agitátorokkal, és apám — utolsónak Siófokon — aláírta a belépési nyilatkozatot. Előbb azonban így szólt az elnökhöz: „A „szanatóriumi" földemet (a volt szanatórium mellett fekszik) a fiamnak szeretném átadni. Lehet- séges-e?" Az elnök megígérte, hogy azt az egy katesztert megkaphatom. (Nem kaptam meg, ma is a tsz birtokolja.) Apám két lova közül az egyiket sikerült megmentenünk, mert passzussal bizonyítottuk, hogy a nagyanyámé volt. (A nagymama 55- ben halt meg.) Elindultam vele meg az asszonnyal Jánosháza felé (oda még nem érkezett meg a tsz), hogy az anyai örökségemmel kezdjek valamit, A földeket bérlők használták, s már elvetettek, mire odaértem, így kénytelen voltam mások földjén dolgozni, részesaratást vállalni. Hatvanban aztán oda is elért a tsz. Én nem akartam beállni és a földemet sem akartam odaadni. Elmentem hazulról az agitátorok elől, s mire visszatértem, a feleségem beadta a földjeimet. Akkor vesztem össze vele először (nem utoljára), s ma is jogtalannak tartom, hogy az örökségemet a feleségem aláírásával elkobozták. Nyolc és fél holdról van szó, eredetileg tíz volt, de kettőt apám még a negyvenes években eladott, s itt vett helyette a siófoki határban. (Ez a két hold 1940 óta a nevemen van.) Vissza Siófokra, egy konyhába, mert a házunk tele volt lakóval I Összeálltam egy barátommal, akinek szintén volt lova, fuvaroztunk, jeget és húst hord- tunk nyáron az üzletekbe, műveltük a tsz birtokához nem tartozó földeket bérért vagy felesben, és állatokat tartottunk. Nagyon sokat kellett dolgoznunk. Három gyereket neveltem föl, házasítottam ki, a negyedik, a legkisebb fiam pedig még általános iskolás. Apámat 1964-ben kiengedték a tsz-ből, csak a földjét tartották benn. Nem kapott vissza egyebet, mint a szőlőjét, amit addig háztájiként müveit — ezt az egy katasztert, amelyen most a házam áll. Ezután megvette a nővérei hat holdját, meg még egy katesztert, itt mellettünk, és gazdálkodott tovább. Kint lakott a kenyérgyár melletti pincéjében (még a villanyt sem vezette be), de az állomásköze- II tejcsarnokból naponta 200 liter savót tolt haza biciklin a disznóinak, s még nekem is ideállított egy kannával. Ötven disznóm mindig volt, legalább tizenötöt hizlaltam, 80—90 malacot adtam el tavaszonként és 5— 600 csirkét húsvétra, őszre. 1962-ben építettem egy kis házat (apám nem adta nekem a telket, de megengedte, hogy építsek rá), abban nőttek fel a gyerekeim, 21 évet töltöttünk ott. 78-ban meghalt az apám, és én megörököltem a földjeit. A szomszédos katasztert eladtam, s abból építettem (1981- ben) a mostani házam. Van egy tanyám túl a „Pali bolton”, ott tartom a lovaimat, disznaimat, a gazdasági felszerelésemet, mert én most is két és fél kataszteri holdon gazdálkodom. Van 200 galambom, rengeteg ba- romfim, s látja, jó erőben vagyok, kész arra, hogy a tsz-től az apám benntartott földjét átvegyem, és megműveljem. A középső fiam segít a gazdálkodásban, ő is szereti a paraszti munkát. Most már, remélhetőleg, nem bánnak úgy el velem, mint amikor 2800 négyszögölt egyszerűen elvettek tőlem. 75-ben, tagosítás után, csereingatlanként kaptam, 79-ig műveltem is és akkor kiakolbó- lintottak a tulajdonomból. Afiam alaposan megtrágyázta a földet, s amikor már vetni akarta a kukoricát, odament hozzá az agronómus és azt mondta neki: ez a föld nem a tiétek! Nem írták át a nevemre — mondták — ezért nincs jogom hozzá. Hát amit betagosítottak?! Arról meg nincsen térkép. Miért nincs? Ki tüntette el? Mi okból? De hát kell-e térkép annak, aki egész életében a határt járta? Minden négyszögöl a fejemben van. Ki tudnám mérni, cövekelni bármikor. Volt egy kataszter földem a Foki-hegyen is, 5 ezer fenyő csemetét ültettem bele 1976- ban. A nagyobbik részén zöl- dellt a fenyő, s körülbelül 4— 500 négyszögölön kukoricát, kölest, mohart termeltem a lovaknak, mert — elfeledtem mondtani — egy időben lovasiskolával foglalkoztam. A földszomszédjaim tanácsi emberek voltak, az egyik a termelési- ellátási (vagy micsoda) osztálynak a vezetője. Egy nap értesítést kaptam, hogy a Foki-hegyi földemet állami tulajdonba vették, mert nincs megművelve. Hüledeztem. A barátaim figyelmeztettek: „Koncot akarnak húzni a földedből, majd kiveszik 50 évre szóló haszonbérbe fillérekért,,." „Azt soha ”— feleltem. Fellebbeztem, majd megkezdődött a per. Jöttek a tanácsi és a földhivatali tanúk és valamennyien azt állították, hogy nincs^gyób a földemen, csak gaz. Én makacsul hajtogattam: „Üljünk be a kocsiba, nézzük meg együtt az öt méteres fenyőket!" Két évig tartott a per, végül megnyertem. De mindjárt eladtam azt a földet, nehogy még- egyszer valaki szemet vessen rá. Megírattam az ügyvéd úrral a tsz-nek: szeretném visszakapni az örökségemet! Azt felelték: várjam meg az Országgyűlés döntését. Hát most én arra várok... Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea
