Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)
1990-08-11 / 93. szám
1990. augusztus 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 “S Mit ér az ember, oktatási ha nemzetiségi? Tanulságok a soknemzetiségű Somogy, Baranya, Tolna példáján Szélesebb nyilvánosságot érdemlő kandidátusi disz- szertáció jelent meg a napokban a Baranya Megyei Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli csoportja és az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága gondozásában. Füzes Miklós történész, a levéltár tudományos főmunkatársa tíz év kutatómunkájának eredményeit tette közzé Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon, 1945—1985 című könyvében. A könyv címében jelölt téma hazai oktatásügyünk máig egyik legszemérmesebben kezelt kérdése. Füzes Miklós történeti keresztmetszetet ad a régióban lezajlott folyamatokról. A levéltári kutatás, a számtalan interjú és az adatgyűjtés során előkerült dokumentumok alapján kialakított kép a soknemzetiségű Somogy, Baranya és Tolna példáján általánosítható tanulságokat hordoz. A nagy ívű tanulmány kiindulópontja 1945, amikor „a szabályozást polgári demokratikusnak tarthatjuk, de nem vették figyelembe a nemzetiségi csoport jogait", záróköve 1985, amikor „megváltozott a tanítás nyelve is. 1985-től a magyar mellett az országban minden beszélt nemzetiségi nyelvet tanítási nyelvnek ismertek el, míg korábban ezeknek csak lehetőséget biztosítottak.” Iskolák és változások — Összefoglalható-e röviden, mi minden történt az iskolaügyben a két időpont között, haladva a kisebbségi nyelvek ,, egyenjogúsítása” felé?— kérdeztük a könyv szerzőjét. — A biztatónak ígérkező kéz- * det után 1950-re gyakorlatilag nagyon sok mindent kiradírozott a politika a nemzetiségi oktatásból, amely korábban működőképes volt. A németoktatás „szüneteltetésének” szovjet elrendelésével ez az időszak a szláv nyelvek felemás konjuk- túráját hozta. A szűkös tárgyi feltételek között, képzetlen pedagógusokkal is nagy lendületet vett a szerb és horvát iskolák fejlesztése, 1946-ban már iskoláik nyíltak. Aztán jött Rákosi, jött a konfliktus Jugoszláviával, és ezek az intézmények tönkrementek. Igazi szerbhorvát iskolából jóformán máig csak a pécsi gimnázium maradt. Az iskolaszervezés ugyan folyt tovább — az 1953/54. tanévben például Baranyában 6 délszláv nemzetiséghez tartozó, anyanyelven oktató iskola működött 215 tanulóval —, de mindvégig jellemző a létszám erős hullámzása. Az 1951/52-es tanévtől van már német nyelvet oktató iskola, és néhány év múlva hírt kap a lakosság központilag deklarált szorgalmazásukról is. Még él a Volksbund-diktatúra emléke, a kitelepítéstől, a megbélyegzéstől való félelem, a szülőket nemigen sikerül megnyerni, hogy gyerekeiket ilyen típusú iskolákba írassák. A tartózkodás jellemző más nemzetisé- gűekre is. Viszont jelentősége van az SZKP XX. kongresszusát követő változásoknak, amikor a követelések a kisebbségek szabadságjogait illetően is fölerősödnek; és valóban, az 1956—1961 közötti időszakban a konszolidáció éveiben kialakult a nemzetiségi iskola- hálózat; az iskolák létrehozása a szülők nyílt szavazásának eredményétől függött. — Tudva, hogy ez a probléma máig nincs nyugvóponton, jogos a gyanú, hogy ez inkább jelentett formális, a statisztikák révén megszépíthető, mint tartalmi eredményt. Visszaesés a 60-as évektől — Igen, például a német nyelv oktatása a nemzetiségieknek csak mintegy a felét érintette valamilyen formában, majd a hatvanas évektől még ehhez képest is visszaesés következik be. Erre később a nemzetiségi hovatartozással mit sem törődő körzetesítés még egy lapáttal rátett... A feltételek javultak ugyan ebben az évtizedben, az intézményhálózat mégis visszafejlődött, a tanulólétszám csökkent. Előrelépésről csak az 1972-es alkotmánymódosítást követően beszélhetünk, amikor ez a kérdés társadalmi üggyé vált, amikor a polgári jogegyenlőség mellett a nemzetiségi csoport jogai is védelmet kaptak. Jelentősen megnő a beiskolázási arány, növekszik az anyanyelven oktató képzett pedagógusok száma is, új tanulócsoportok indulnak. Viszont a pártirányítás a decentralizáció 1978-as kezdetéig operatív ügyekben is beavatkozva, kártékopy§n jelentkezik; a körzetesítés, a bekövetkező társadalmi integráció a nemzetiségi iskolákat is eléri, a szülők akaratától függetlenül a gyerekeket más iskolákba irányíthatják. Szó sincs tehát arról, hogy a nemzetiségi oktatás ügyét megoldottuk volna, mint ahogyan azt a nyolcvanas évek elején próbáltuk kimutatni. — Tulajdonképpen mit örököltünk 1945 előttről? A folyamat egészét vizsgálva milyen tanulságok szűrhetők le a jövőre nézve? Liberális iskolarendszer — Még az előbbiekhez befejezésül annyit, hogy az egészséges decentralizáció az évtizedfordulótól kezdődően lassan megindult, a szórvány nemzetiség tanítása azonban továbbra is gond, a heti 3—4 órában tanított nyelv pedig nagyon minimális egy kultúra, egy nemzetiségi identitás megőrzésére. A jelenlegi törekvésekkel, amelyek a kéttannyelvű iskolákban látják a megoldást, azt hiszem, egyet lehet érteni, bár erre jó példát tudomásom szerint csak Bolyban, Mecseknádasdon és Pécsett találni. Ez lenne talán a jövő, s az, hogy majd az önkormányzatok — ha szükséges — akár anyanyelven tanító nemzetiségi iskolák létrehozása mellett dönthessenek. Mi 1920 után, igazolva azt is, hogy a béke feltételeihez nemzetiségi politikánkkal alkalmazkodni tudunk, 1923-ban törvényt hoztunk, amelynek eredményeként a Bethlen-konszolidáció éveiben különböző típusú, kétnyelvű iskolák jöttek létre, 1935— 38-ra döntően az alternatívákat kínáló, „vegyes” típusú nemzetiségi iskolák elszaporodásával. Ez egészen a pángermán orientáció erősödéséig liberálisan irányított iskolarendszer volt. Nem ez az egyetlen történelmi tapasztalat, hogy az oktatásirányítás liberalizmusa —, értve ezalatt az iskolák, politikai, jogi, közigazgatási szabályozását és szakmai önállóságának tiszteletben tartását — általában kedvez az igényekhez alkalmazkodó, leghatékonyabb iskolatípusok kialakulásának. — Egy alkalommal említette, hogy a friss kandidátusi értekezésén túl több könyve is megjelenés előtt áll. A Dráva menti horvátok történetére és a ,,má- lenkij robof-ra gondolok. — A „Podravskí horvati’-nak csak szerkesztője és egyik társszerzője vagyok, a Tan- könyvkiadó gondozásában jelenik meg. A malenkij robotról írott könyvnek, a „Modern rabszolgaságának valóban én vagyok a szerzője, a Formatív Kft. adja ki; remélem, hogy rövidesen a piacra kerül, és várom a Batthyány Kázmérról készült politikai monográfiám megjelenését is, amelynek kiadását a Gondolat vállalta. Bóka Róbert Esti beszélgetés Nagyatádon Hit nélkül nem megy NEM MINDEN PÉNZKÉRDÉS A kórház a kápolna fenntartója A kaposvári megyei kórházban — tekintettel a betegek lelki szükségleteire — felújították a kápolnát, amelyet még 1898-ban építtetett Somogy vármegye a betegek és az irgalmas nővérek számára. A kápolna fenntartásáról, az istentiszteletekkel kapcsolatos kiadásokról a szerzetesrendek feloszlatásáig a kórházi bizottság gondoskodott. A felújítás után ismét napirendre került, hogy ki legyen a kápolna fenntartója. A megyei tanács végrehajtó bizottsága a héten úgy döntött, hogy — mivel a kápolna a kórház szerves része — ezért a fenntartásáról, fűtéséről, világításáról is a megyei kórház mindenkori fenntartójának kell gondoskodnia. Késő esti beszélgetésre invitáltak Nagyatádon. Nemcsak engem, hanem mindenkit, akinek valamiféle elképzelése van a városról, annak jövőjéről. Amikor néhány órával korábban ezt megemlítettem az egyik párt képviselőjének, megjegyezte: minek az egész, amikor alig több mint egy hónap múlva megtartják a helyhatósági választásokat, s más erőviszonyok alakulnak ki. Ne azok próbáljanak most reformernek mutatkozni, akik a korábbi rendszer kiszolgálói voltak. Arra célzott, hogy a rendezvény egyik szervezője volt városi KlSZ-tit- kár, korábban az MSZMP tagja, most az MSZP szervezője... Nem egészen értem. Miért ne ülhetne le valaki jó szándékkal a másik mellé, mondjuk beszélgetni? Érvek nélkül úgy sem lehet vitatkozni. A vélemény- cserék azonban minden ügyet leőbbre vihetnek. Ezen a csütörtöki estén sokféle gondolkodású, vallású ember eljött a Gábor Andor Művelődési Központba. Olyan dolgokról volt szó, amelyekről az elmúlt tíz évben már sokszor szó esett, de nem történt semmi. Például egy állandó helytörténeti gyüjteménybemutatóról. Nos, ezt korábban nevezték már múzeumnak, be is harangozták megnyitását, csakhogy — pénz hiányában — az egész elmaradt. Igény van rá — hangoztatták a megjelentek. S igazuk van abban is, hogy folytatni kell a múlt emlékeinek kutatását. Egy idős hogy részleteket olvasott föl naplójából. Érdekes történeteket. —Mindezt fel kellene dolgozni, s egy kiadványban megjelentetni — jegyezte meg Ormai István népművelő. Az újságíró persze okvetetlenkedett: ehhez is pénz kell. Horváth Istvánná szerint nem pénz, hanem szív és elhivatottság. Más arról beszélt, hogy a szakmunkásképzős gyerekek hosszú évekig gyűjtötték a relikviákat, mert volt egy pedagógus, aki valóban szívügyének tekintette, hogy megmentsék a régi értékeket. Beke László, a háromfai iskolaigazgató szerint nem lehet pénz kérdésé, hogy tudja-e egy város, milyen múltja van. Kovács Géza népművelő fölvetette, hogy létre kellene hozni a helytörténeti egyesületet, s ennek a szervezését azonnal meg is kezdte egy szándéknyilatkozat aláírásával. A múltkutatás egyik legismertebb nagyatádi (bodvicai) tagja, Horváth Ferenc vetette föl, hogy a nyomdaalapító Benyák család által adományozott kereszt is kallódik. Dr. Kisnemes János plébános majdnem csodálkozva nézett rá: ők már régóta keresik azt a keresztet. Ha másért nem, már ezért is megérte ez a beszélgetés — mert megtalálták. Sok ilyen beszélgetés kellene! Ha kell, akkor a különböző felekezetűek üljenek asztalhoz; s ne egyetlen párt, egyház mondja meg, hogy mit kell tenni. N. J. A keresztény rock és a Dolly Roll PÁRBAJ A SIÓFOKI ÉJSZAKÁBAN A csángók tudósa Csíksomlyón, 1901. június 29-én született Domokos Pál Péter, aki egész életművét a csángóknak szentelte: tíz könyvet írt róluk. A kolozsvári tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1943-ban szerzett doktori oklevelet; 1926-tól tanár, 1936-tól egyházmegyei tanfelügyelő, 1940 és 1944 között tanítóképző-intézeti tanár, majd öt évig miniszteri osztály- tanácsos, később újra tanár. Ma Budapesten él — teljes szellemi frissességben —, s a kilencvenedik évét tapossa. Munkássága kiterjed a népzenekutatásra, a néprajzra, az irodalomra és a nyelvészetre. Fő műve a Moldvai magyarság című monográfia. Az idén Budapesten jelent meg a Márton Áronról szóló Rendületlenül című könyve. (MTI-fotó — Kunkovácsi László felv.) A siófoki vasúti felüljáró kellős közepéről füleltem az éjszakába. Este tíz óra lehetett. A város központja felől az 1968- as woodstocki karneválra emlékeztető hangokat sodort magával a balatoni szél: a szabadtéri színpadon a Dolly Roll kínozta a hangfalakat. — Gyerünk, nagymama! — üvöltött a fiatal srác szinte önkívületi állapotban, és a vaskorláton dobolta a számára oly kedves ritmusokat. Megpróbáltam „tollvégre kapni”, s láss csodát, sikerült. — Van ám nekem aláírásom a Dollytól — újságolta vidáman, aztán daradara, ti- pom... szuperek vagytok, fiúk — üvöltötte. — Imádlak benneteket! — Na figyelj, haver! Ők a legjobbak — vett észre újra. — írd le: én vagyok a rock and roll- császár, Angyalföldről. Imádnak a csajok, úgy, hogy most már mennem kell—szólt, s hajrá, Fradi kiáltásokkal eliramodott. Az együttes, amely a Bala- ton-parton egyetlen koncertet adott (ezt) egész nyáron, vadul imádkozhatott, csak el ne szakadjon a szalag! Mert a „show” play backről ment. Bizony, még a legelszántabb rajongói is méltán bosszankodtak, hogy miért nem a Szomszédok-a\ választották esti programul a televízióban. A zenekar pedig körülbelül százezer forintot akaszthatott le szégyenletes műsoráért. Közben a Dél-balatoni Kulturális Központ előtt szolidan öltözött, az Amerikai Egyesült Államokból érkezett zenészek teremtettek nagyszerű hangulatot. Tóth Tibor e rendezvény szervezője még tán ma is csodálkozik. — Megkeresett két fiatal srác, és megkérdezték tőlem: mennyit kell fizetniük, hogy felléphessenek? Először azt hittem, rosszul hallok; aztán arra gondoltam, hogy ezek biztosan valami „kutyaütők”. Hoztak magukkal azonban kazettát is, és ahogy hallgatni kezdtem, ösz- szefutott a ház népe... Nagyszerűek voltak! Végül is csaknem ötezer forintot kaptunk tő- lük(!) azért, hogy fellépjenek nálunk. Beszéltem aztán az egyik csodabogárral, az együttes énekes gitárosával, John Bo- wers-szel. A fiatalember elmondta, hogy 12 éve szerepel a zenekarral, amelynek a neve Anno Domini. A számok többségének zenéjét ő szerzi, a szövegek jó része vallásos. És mesélte, Floridából érkeztek hazánkba. Az NSZK, Jugoszlávia, a Cseh és Szlovák Köztársaság, Belcjium és Hollandia után vendégszerepeinek nálunk, s útjuk végén majd Chicagóban adnak — remélhetőleg nagy sikerű — koncertet. Eddig három lemezük jelent meg; főképp Nyugat-Európában sikeresek. Ő maga az orvosi egyetemen tanult, a szakvizsgákat azonban már nem tette le. Az általuk játszott keresztény rockzene miatt. A Paul Simon és Billy Juel muzsikájához hasonló akkordfűzések és hangulat ragadta magával a nagyérdeműt. — Mi őszinték vagyunk, ezt szeretnénk bizonyítani a zenénkkel is — mondta a vezető. — A vallás azt jelenti számunkra, amit azért teszünk, hogy megismerhessük Istent, aki szerintünk valódi személy, húsvér ember. Furcsa egy művészet a zene. Nem racionális érvek döntenek itt az értékek felett; ki-ki megválaszthatja a kedvére valót minden szakértelem nélkül is. S talán ez benn a csudálatos. A felüljárón egy darabig ide-oda jártam; egyszer ebbe, másszor abba a koncertbe hallgattam bele. Nem voltam ezzel egyedül. A fiatalok többsége — amúgy dolly rollos szerkóban is — az USA-ból érkezettek koncertjére iramodott az összehasonlítás után. A párbajt a keresztény rock nyerte a siófoki éjszakában. Czene Attila