Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-11 / 93. szám

1990. augusztus 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 “S Mit ér az ember, oktatási ha nemzetiségi? Tanulságok a soknemzetiségű Somogy, Baranya, Tolna példáján Szélesebb nyilvánosságot érdemlő kandidátusi disz- szertáció jelent meg a napokban a Baranya Megyei Le­véltár, a Magyar Történelmi Társulat dél-dunántúli csoportja és az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága gondozásában. Füzes Miklós történész, a levéltár tudo­mányos főmunkatársa tíz év kutatómunkájának ered­ményeit tette közzé Az alsó- és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Dunántúlon, 1945—1985 című könyvében. A könyv címében jelölt téma hazai oktatásügyünk máig egyik legszemérmesebben ke­zelt kérdése. Füzes Miklós tör­téneti keresztmetszetet ad a ré­gióban lezajlott folyamatokról. A levéltári kutatás, a számtalan interjú és az adatgyűjtés során előkerült dokumentumok alap­ján kialakított kép a soknemze­tiségű Somogy, Baranya és Tolna példáján általánosítható tanulságokat hordoz. A nagy ívű tanulmány kiindulópontja 1945, amikor „a szabályozást polgári demokratikusnak tarthatjuk, de nem vették figyelembe a nem­zetiségi csoport jogait", zárókö­ve 1985, amikor „megváltozott a tanítás nyelve is. 1985-től a magyar mellett az országban minden beszélt nemzetiségi nyelvet tanítási nyelvnek ismer­tek el, míg korábban ezeknek csak lehetőséget biztosítottak.” Iskolák és változások — Összefoglalható-e rövi­den, mi minden történt az isko­laügyben a két időpont között, haladva a kisebbségi nyelvek ,, egyenjogúsítása” felé?— kér­deztük a könyv szerzőjét. — A biztatónak ígérkező kéz- * det után 1950-re gyakorlatilag nagyon sok mindent kiradíro­zott a politika a nemzetiségi ok­tatásból, amely korábban mű­ködőképes volt. A németokta­tás „szüneteltetésének” szov­jet elrendelésével ez az időszak a szláv nyelvek felemás konjuk- túráját hozta. A szűkös tárgyi feltételek között, képzetlen pe­dagógusokkal is nagy lendüle­tet vett a szerb és horvát iskolák fejlesztése, 1946-ban már isko­láik nyíltak. Aztán jött Rákosi, jött a konfliktus Jugoszláviával, és ezek az intézmények tönkre­mentek. Igazi szerbhorvát isko­lából jóformán máig csak a pé­csi gimnázium maradt. Az isko­laszervezés ugyan folyt tovább — az 1953/54. tanévben pél­dául Baranyában 6 délszláv nemzetiséghez tartozó, anya­nyelven oktató iskola működött 215 tanulóval —, de mindvégig jellemző a létszám erős hullám­zása. Az 1951/52-es tanévtől van már német nyelvet oktató isko­la, és néhány év múlva hírt kap a lakosság központilag dekla­rált szorgalmazásukról is. Még él a Volksbund-diktatúra emlé­ke, a kitelepítéstől, a megbé­lyegzéstől való félelem, a szülő­ket nemigen sikerül megnyerni, hogy gyerekeiket ilyen típusú iskolákba írassák. A tartózko­dás jellemző más nemzetisé- gűekre is. Viszont jelentősége van az SZKP XX. kongresszu­sát követő változásoknak, ami­kor a követelések a kisebbsé­gek szabadságjogait illetően is fölerősödnek; és valóban, az 1956—1961 közötti időszak­ban a konszolidáció éveiben kialakult a nemzetiségi iskola- hálózat; az iskolák létrehozása a szülők nyílt szavazásának er­edményétől függött. — Tudva, hogy ez a probléma máig nincs nyugvóponton, jo­gos a gyanú, hogy ez inkább jelentett formális, a statisztikák révén megszépíthető, mint tar­talmi eredményt. Visszaesés a 60-as évektől — Igen, például a német nyelv oktatása a nemzetisé­gieknek csak mintegy a felét érintette valamilyen formában, majd a hatvanas évektől még ehhez képest is visszaesés következik be. Erre később a nemzetiségi hovatartozással mit sem törődő körzetesítés még egy lapáttal rátett... A felté­telek javultak ugyan ebben az évtizedben, az intézményháló­zat mégis visszafejlődött, a ta­nulólétszám csökkent. Előrelé­pésről csak az 1972-es alkot­mánymódosítást követően be­szélhetünk, amikor ez a kérdés társadalmi üggyé vált, amikor a polgári jogegyenlőség mellett a nemzetiségi csoport jogai is védelmet kaptak. Jelentősen megnő a beiskolázási arány, növekszik az anyanyelven ok­tató képzett pedagógusok szá­ma is, új tanulócsoportok indul­nak. Viszont a pártirányítás a decentralizáció 1978-as kezde­téig operatív ügyekben is be­avatkozva, kártékopy§n jelent­kezik; a körzetesítés, a bekö­vetkező társadalmi integráció a nemzetiségi iskolákat is eléri, a szülők akaratától függetlenül a gyerekeket más iskolákba irá­nyíthatják. Szó sincs tehát arról, hogy a nemzetiségi oktatás ügyét megoldottuk volna, mint ahogyan azt a nyolcvanas évek elején próbáltuk kimutatni. — Tulajdonképpen mit örö­költünk 1945 előttről? A folya­mat egészét vizsgálva milyen tanulságok szűrhetők le a jövő­re nézve? Liberális iskolarendszer — Még az előbbiekhez befe­jezésül annyit, hogy az egész­séges decentralizáció az évti­zedfordulótól kezdődően las­san megindult, a szórvány nem­zetiség tanítása azonban to­vábbra is gond, a heti 3—4 órá­ban tanított nyelv pedig nagyon minimális egy kultúra, egy nem­zetiségi identitás megőrzésére. A jelenlegi törekvésekkel, ame­lyek a kéttannyelvű iskolákban látják a megoldást, azt hiszem, egyet lehet érteni, bár erre jó példát tudomásom szerint csak Bolyban, Mecseknádasdon és Pécsett találni. Ez lenne talán a jövő, s az, hogy majd az önkor­mányzatok — ha szükséges — akár anyanyelven tanító nem­zetiségi iskolák létrehozása mellett dönthessenek. Mi 1920 után, igazolva azt is, hogy a béke feltételeihez nemzetiségi politikánkkal alkalmazkodni tu­dunk, 1923-ban törvényt hoz­tunk, amelynek eredményeként a Bethlen-konszolidáció évei­ben különböző típusú, kétnyel­vű iskolák jöttek létre, 1935— 38-ra döntően az alternatívákat kínáló, „vegyes” típusú nemze­tiségi iskolák elszaporodásá­val. Ez egészen a pángermán orientáció erősödéséig liberáli­san irányított iskolarendszer volt. Nem ez az egyetlen törté­nelmi tapasztalat, hogy az okta­tásirányítás liberalizmusa —, értve ezalatt az iskolák, politi­kai, jogi, közigazgatási szabá­lyozását és szakmai önállósá­gának tiszteletben tartását — általában kedvez az igények­hez alkalmazkodó, leghatéko­nyabb iskolatípusok kialakulá­sának. — Egy alkalommal említette, hogy a friss kandidátusi érteke­zésén túl több könyve is megje­lenés előtt áll. A Dráva menti horvátok történetére és a ,,má- lenkij robof-ra gondolok. — A „Podravskí horvati’-nak csak szerkesztője és egyik társszerzője vagyok, a Tan- könyvkiadó gondozásában je­lenik meg. A malenkij robotról írott könyvnek, a „Modern rab­szolgaságának valóban én va­gyok a szerzője, a Formatív Kft. adja ki; remélem, hogy rövide­sen a piacra kerül, és várom a Batthyány Kázmérról készült politikai monográfiám megjele­nését is, amelynek kiadását a Gondolat vállalta. Bóka Róbert Esti beszélgetés Nagyatádon Hit nélkül nem megy NEM MINDEN PÉNZKÉRDÉS A kórház a kápolna fenntartója A kaposvári megyei kór­házban — tekintettel a be­tegek lelki szükségleteire — felújították a kápolnát, amelyet még 1898-ban építtetett Somogy várme­gye a betegek és az irgal­mas nővérek számára. A kápolna fenntartásáról, az istentiszteletekkel kapcso­latos kiadásokról a szerze­tesrendek feloszlatásáig a kórházi bizottság gondos­kodott. A felújítás után is­mét napirendre került, hogy ki legyen a kápolna fenntartója. A megyei ta­nács végrehajtó bizottsá­ga a héten úgy döntött, hogy — mivel a kápolna a kórház szerves része — ezért a fenntartásáról, fű­téséről, világításáról is a megyei kórház mindenkori fenntartójának kell gon­doskodnia. Késő esti beszélgetésre invi­táltak Nagyatádon. Nemcsak engem, hanem mindenkit, aki­nek valamiféle elképzelése van a városról, annak jövőjéről. Amikor néhány órával koráb­ban ezt megemlítettem az egyik párt képviselőjének, megje­gyezte: minek az egész, amikor alig több mint egy hónap múlva megtartják a helyhatósági vá­lasztásokat, s más erőviszo­nyok alakulnak ki. Ne azok pró­báljanak most reformernek mu­tatkozni, akik a korábbi rend­szer kiszolgálói voltak. Arra cél­zott, hogy a rendezvény egyik szervezője volt városi KlSZ-tit- kár, korábban az MSZMP tagja, most az MSZP szervezője... Nem egészen értem. Miért ne ülhetne le valaki jó szándékkal a másik mellé, mondjuk beszél­getni? Érvek nélkül úgy sem lehet vitatkozni. A vélemény- cserék azonban minden ügyet leőbbre vihetnek. Ezen a csütörtöki estén sok­féle gondolkodású, vallású ember eljött a Gábor Andor Művelődési Központba. Olyan dolgokról volt szó, amelyekről az elmúlt tíz évben már sokszor szó esett, de nem történt sem­mi. Például egy állandó helytör­téneti gyüjteménybemutatóról. Nos, ezt korábban nevezték már múzeumnak, be is haran­gozták megnyitását, csakhogy — pénz hiányában — az egész elmaradt. Igény van rá — hangoztatták a megjelentek. S igazuk van abban is, hogy folytatni kell a múlt emlékeinek kutatását. Egy idős hogy részleteket olvasott föl naplójából. Érdekes történe­teket. —Mindezt fel kellene dol­gozni, s egy kiadványban meg­jelentetni — jegyezte meg Or­mai István népművelő. Az új­ságíró persze okvetetlenkedett: ehhez is pénz kell. Horváth Ist­vánná szerint nem pénz, ha­nem szív és elhivatottság. Más arról beszélt, hogy a szakmun­kásképzős gyerekek hosszú évekig gyűjtötték a relikviákat, mert volt egy pedagógus, aki valóban szívügyének tekintet­te, hogy megmentsék a régi értékeket. Beke László, a há­romfai iskolaigazgató szerint nem lehet pénz kérdésé, hogy tudja-e egy város, milyen múltja van. Kovács Géza népművelő fölvetette, hogy létre kellene hozni a helytörténeti egyesüle­tet, s ennek a szervezését azonnal meg is kezdte egy szándéknyilatkozat aláírásá­val. A múltkutatás egyik legismer­tebb nagyatádi (bodvicai) tagja, Horváth Ferenc vetette föl, hogy a nyomdaalapító Benyák család által adományozott ke­reszt is kallódik. Dr. Kisnemes János plébános majdnem cso­dálkozva nézett rá: ők már régó­ta keresik azt a keresztet. Ha másért nem, már ezért is megérte ez a beszélgetés — mert megtalálták. Sok ilyen beszélgetés kelle­ne! Ha kell, akkor a különböző felekezetűek üljenek asztalhoz; s ne egyetlen párt, egyház mondja meg, hogy mit kell tenni. N. J. A keresztény rock és a Dolly Roll PÁRBAJ A SIÓFOKI ÉJSZAKÁBAN A csángók tudósa Csíksomlyón, 1901. június 29-én született Domokos Pál Péter, aki egész életművét a csángóknak szentelte: tíz köny­vet írt róluk. A kolozsvári tudo­mányegyetem bölcsészettudo­mányi karán 1943-ban szerzett doktori oklevelet; 1926-tól ta­nár, 1936-tól egyházmegyei tanfelügyelő, 1940 és 1944 kö­zött tanítóképző-intézeti tanár, majd öt évig miniszteri osztály- tanácsos, később újra tanár. Ma Budapesten él — teljes szellemi frissességben —, s a kilencvenedik évét tapos­sa. Munkássága kiterjed a népzenekutatásra, a né­prajzra, az irodalomra és a nyelvészetre. Fő műve a Moldvai magyarság című monográfia. Az idén Buda­pesten jelent meg a Márton Áronról szóló Rendületlenül című könyve. (MTI-fotó — Kunkovácsi László felv.) A siófoki vasúti felüljáró kel­lős közepéről füleltem az éjsza­kába. Este tíz óra lehetett. A város központja felől az 1968- as woodstocki karneválra emlé­keztető hangokat sodort magá­val a balatoni szél: a szabadtéri színpadon a Dolly Roll kínozta a hangfalakat. — Gyerünk, nagymama! — üvöltött a fiatal srác szinte önkí­vületi állapotban, és a vaskorlá­ton dobolta a számára oly ked­ves ritmusokat. Megpróbáltam „tollvégre kapni”, s láss csodát, sikerült. — Van ám nekem alá­írásom a Dollytól — újságolta vidáman, aztán daradara, ti- pom... szuperek vagytok, fiúk — üvöltötte. — Imádlak benne­teket! — Na figyelj, haver! Ők a legjobbak — vett észre újra. — írd le: én vagyok a rock and roll- császár, Angyalföldről. Imád­nak a csajok, úgy, hogy most már mennem kell—szólt, s haj­rá, Fradi kiáltásokkal eliramo­dott. Az együttes, amely a Bala- ton-parton egyetlen koncertet adott (ezt) egész nyáron, vadul imádkozhatott, csak el ne sza­kadjon a szalag! Mert a „show” play backről ment. Bizony, még a legelszántabb rajongói is mél­tán bosszankodtak, hogy miért nem a Szomszédok-a\ válasz­tották esti programul a televízió­ban. A zenekar pedig körülbelül százezer forintot akaszthatott le szégyenletes műsoráért. Közben a Dél-balatoni Kultu­rális Központ előtt szolidan öltö­zött, az Amerikai Egyesült Álla­mokból érkezett zenészek te­remtettek nagyszerű hangula­tot. Tóth Tibor e rendezvény szervezője még tán ma is cso­dálkozik. — Megkeresett két fiatal srác, és megkérdezték tőlem: men­nyit kell fizetniük, hogy fellép­hessenek? Először azt hittem, rosszul hallok; aztán arra gon­doltam, hogy ezek biztosan va­lami „kutyaütők”. Hoztak ma­gukkal azonban kazettát is, és ahogy hallgatni kezdtem, ösz- szefutott a ház népe... Nagy­szerűek voltak! Végül is csak­nem ötezer forintot kaptunk tő- lük(!) azért, hogy fellépjenek nálunk. Beszéltem aztán az egyik csodabogárral, az együttes énekes gitárosával, John Bo- wers-szel. A fiatalember el­mondta, hogy 12 éve szerepel a zenekarral, amelynek a neve Anno Domini. A számok több­ségének zenéjét ő szerzi, a szövegek jó része vallásos. És mesélte, Floridából érkeztek hazánkba. Az NSZK, Jugoszlá­via, a Cseh és Szlovák Köztár­saság, Belcjium és Hollandia után vendégszerepeinek ná­lunk, s útjuk végén majd Chica­góban adnak — remélhetőleg nagy sikerű — koncertet. Eddig három lemezük jelent meg; fő­képp Nyugat-Európában sike­resek. Ő maga az orvosi egye­temen tanult, a szakvizsgákat azonban már nem tette le. Az általuk játszott keresztény rock­zene miatt. A Paul Simon és Billy Juel muzsikájához hasonló akkord­fűzések és hangulat ragadta magával a nagyérdeműt. — Mi őszinték vagyunk, ezt szeretnénk bizonyítani a ze­nénkkel is — mondta a vezető. — A vallás azt jelenti számunk­ra, amit azért teszünk, hogy megismerhessük Istent, aki szerintünk valódi személy, hús­vér ember. Furcsa egy művészet a zene. Nem racionális érvek döntenek itt az értékek felett; ki-ki megvá­laszthatja a kedvére valót min­den szakértelem nélkül is. S ta­lán ez benn a csudálatos. A fe­lüljárón egy darabig ide-oda jár­tam; egyszer ebbe, másszor abba a koncertbe hallgattam bele. Nem voltam ezzel egye­dül. A fiatalok többsége — amúgy dolly rollos szerkóban is — az USA-ból érkezettek kon­certjére iramodott az összeha­sonlítás után. A párbajt a ke­resztény rock nyerte a siófoki éjszakában. Czene Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom