Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-07 / 63. szám

8

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1990. július 7., szombat

KUSZA ÉRTÉKRENDEK. HIÁNYZÓ BARÁTSÁGOK

Szabados János: „ Ügyeletes művészek voltak és lesznek"

„Szabados János 1937-ben született Kaposváron. Művészeti tanulmányait 1962-ben fejezte be a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Mesterei Miháltz Pál és Z. Gács György voltak. A táblaképfestészet mellett számos murái iát készített állami megbízásra. Rendszeresen szerepel a hazai tárlatokon. Munkásságát az országos és a dunántúli kiállításokon díjakkal jutalmazták. 1977-ben elnyerte a Somogy Megyei Tanács Művészeti Díját. Munkái szerepeltek hazai és külföldi kollektív festészeti bemutatókon. Munkácsy-díjat kapott 1980-ban. ”

(Egy kiállítási katalógusból)

Amikor e riportra készültem, egyik munkatársam — tudván, hogy Szabados János festőművészhez indulok

— ezt mondta:,,Képeiről tőle nem sokat fogsz hallani, a megye kulturális életéről annál több kritikus szót. ” Nagyjából igaza lett, de nem bánom, hogy így történt.

A kaposvári Géza utcai házban a feleség, Wéber Klára szobrászművész fogad. Férje a lányukat vitte éppen lovagolni — mentegetőzik —, aztán hellyel kínál a műteremben. A festészet és a szobrászat kellékei együtt: elkészült művek és most „fogalmazódó” alkotások, sok-sok parányi jel, amelyek a ház lakóinak mindennapi foglalatosságára utalnak. Lányukat, á hatodikos Annát nem kerülte el a szülők hivatásának varázsa. Megtudom, hogy éppen az indiai gyermekrajzversenyen elért második helyezésének díját készül átvenni Budapesten.

Közben megérkezik Szabados János is, és mindjárt — a fotók készítése közben — meggyőződhettem arról, hogy tényleg nem „reklámozza” képeit. Leginkább azt tanácsolja kollégámnak: üres, vagy fehér vásznakat fényképezzen... Azért sikerül lencsevégre kapni a művészt és néhány munkáját. Leginkább azt a palatáblát, amellyel most akar dolgozni, vagyis „felírni” rá valamit.

Mit is?

„ Vigyázz!’’ vagy „Éljen Antall József'!”(?)—kérdi inkább önmagától a művész...

A megye kultúrájáról kérdezem. A téma láthatóan fontos. Szabados rágyújt egy Multifilterre, mélyet slukkolva cigarettájából, meditál néhány pillanatig, mielőtt megszólal.

— A megye kulturális élete?

— kérdez vissza. — Igen, ez izgalmasabb dolog. Itt születtem, így természetesnek tűnt, hogy a főiskola után hazajövök. Elsősorban érzelmi okok miatt. Amikor végeztem, vidéken nem voltak meg a művészi munka feltételei. Nyomai voltak a festészetnek a megyében, például a kiváló Rippl-Rónai és Kunffy munkássága. A hatvanas évek el- jén — amikor visszakerültem — a pécsiekkel közös területi elv alapján alakult ki a megyék együttműködése és ez rányomta bélyegét Somogy festészetére is. A pécsi Mar- tyn Ferenc helyzetéhez hasonlatos művész a megyében nem volt.

Szabados Jánosék még a főiskolán hallották: újra kellene kezdeni a vidéki, ,,szűz”te- rületeken a művészetszerve- zést, de ebből a mai napig az ellentmondások szövevénye alakult ki. Újszerű volt tehát, hogy akkor öten — Bors István, Honthy Márta, Szekeres Emil, Wéber Klára és ő — leköltöztek Kaposvárra friss művészdiplomájukkal.

— A tanítás evidens lett volna, de ilyen lehetőség nem

volt. A pécsi művészeti szak- középiskola is csak később indult. Járható útnak látszott viszont, hogy valami módon közösen jelentkezzenek az itt élő képzőművészek. így találhattunk legkönnyebben mecénást együttes tárlatainkhoz.

A fiatal generáció kitörését nehezítette a Kaposváron meghonosodott „vasárnapi" festők nimbusza, mert őket szokta meg a város „elitje”.

— Hosszú évekig az volt a kívánalom, hogy kell egy „ve- zérürü”, mint Pécsett a Mar- tyn—kalandozik a múltban. — Bernáth Aurélt akarták, de ez csak a mecénásoknak hozott sikert. Egyébként ez csak a kívülállóknak lett volna fontos. A pécsi művészeket például még ma is nyomja a Martyn- kultusz.

A megyei képzőművészeti tárlatok nem épülhettek be az országos kiállítások rendszerébe, viszont a dunántúli tárlatok részei voltak. Azóta a somogyi közös-tárlatok—sajnos — meg is szűntek.

— Hiányzik az intézményi háttér. Főként egzisztenciális okokból. A mai napig függetlenül dolgozunk, így igyekszünk a művészeti életben jelen lenni. Fontos, hogy létrejöttek a közös alkotómunka bázisai, a művészetelepek. Somogybán a mindenkori vezérkar érdekei szerint dőltek el a megrendelések. Találtak is hozzá maguknak egy- egy „ügyeletes” művészt. A megrendelések egyben a hivatalos szervek minősítését is jelentették az alkotókról és munkásságukról. Az éppen favorizált alkotó korlátozta a többiek lehetőségeit, sőt, a somogyiak helyett „kívülről” jött művészek is többször dolgoztak a megyének.

Szabados János keserűen beszél a mecenatúra véletlenszerűségéről, és a kaposvári színházat említi, mint pozitív példát.

— A működési feltételeket meg kell teremteni! A Csiky Gergely Színházhoz is sok pénz kell, amit megkapnak és kitűnően használnak fel. Ez volna a képzőművészet pat- ronálásában is a járható út! A közösség megnyilvánulásának érdekében lenne erre

szükség, természetesen az önerőnk mellett.

A művész szerint a somogyi alkotók messze képességeik alatt kaptak támogatást. Ez méltatlan helyzet. A mecenatúrák közötti óriási különbség odáig vezetett, hogy a művészek működését itt „háztájivá” tették, például Varga Im- réékkel szemben. Szabadosék nemzedékét, az előző képzőművész-generáció „nem hozta helyzetbe”, pedig ez lett volna a természetes.

—A munkák elkészítésénél a megrendelő legtöbbször nem tudja megfogalmazni, hogy tulajdonképpen milyen alkotás is kell neki. A téma adott, és természetes is, hogy a művész fantáziájára bízzák a megvalósítás mikéntjét. 1973-ban a Budapesti Kertészeti Egyetemen készítettem egy mozaikot, ami a legkellemesebb munkám volt: emberszámba vettek, és élveztem a megrendelő igényének és az én elképzelésemnek az összhangját.

Visszakanyarodik Somogy áldatlan helyzetére:

—A megyei vezetésnek későn jutott eszébe, hogy a képzőművészet létező terület a kulturális életben — folytatja.

— Azért voltak érdekes időszakok is. A 80-as években létrehoztuk a fonyódi iskolát az ottani alkotóházban. Az itt dolgozó művészcsoportnak sikerült a műtermi munka lehetőségét biztosítani és a külföldi kapcsolatokat is ápolni. 10 esztendőt ölelt fel ez az időszak, de tanulságos, hogy a csoport motorjai más megyében élő művészek voltak. Pillanatnyilag bonyolult a helyzet. Mindenki megy a feje után, ami önmagában nem lenne rossz, de anyagi és működési problémákhoz vezet. A nagyobb baj az értékrend teljes kuszasága. Sajnos, az utánunk következő művészgenerációval mi sem tudtunk kellően törődni. Hiába próbáltam intézményesített formában kapcsolatot teremteni a Somogyból elszármazó fiatal alkotókkal és főiskolásokkal, ez csak egy közös megyei tárlat erejéig sikerült.

Szabados János legnagyobb bánata, hogy hangtalanul múlt el ez a dolog. A megyének is kötelessége lett volna — mondja —, hogy nem hagyja „futni” ezt...

Kompromisszumkészségéről beszél. Arról, hogy sokan utálják ezt a tulajdonságát.

— Ebben igazuk van, de az sem egészséges, hogy csak véletlenszerű kapcsolatok alakuljanak ki.

S, hogy milyen „terepen” működnek? Óriási értékként a Somogyi Képtárat említi, ahol a kiállítások mellett a megye alkotói is találkozhattak volna közös dolgaik megbeszélésére. Nem éltek a művészek ezzel a lehetőséggel. Pedig nem jó, ha mindig vendégnek kell lenni egy-egy művészi találkozón és eszmecserén. Szerinte Pécsett a Művészetek Háza ilyen hely, az alkotók mégis csak „szükséghelyzetekben” ülnek le egymással.

A mostani közérzetéről keserűen szól:

— Hogy vagyunk? Mint máshol. Sehogyan. Csak megvagyunk. Ritkák azok az alkalmak, amelyek találkozási pontot jelentenek. Legutóbb a Gerő Kázmér-kiállítás megnyitóján hagytuk ki az alkalmat, hogy szót váltsunk egymással. A szakmai barátság hiányzik a művészek működéséből, a képesség, hogy elfogadjuk, mit csinált a másik. Nem tudom, hogy mit kellene tenni.

A szakmai szemérmességre is szükség van, nem kell direkt módon rájátszani a sikerre — szól kritikusan néhány művésztársára utalva —, majd így folytatja:

— Én nem tudom jól eladni magam. A legfontosabb utódainkkal való foglalkozás lenne, de aki élvezte az elmúlt időszak rendszerét, erre már nincs gondja, mi pedig keveset tehettünk.

Futólag kerülnek szóba a kitüntetések. Előkerül egy közülük, csak poros dobozát látom, és máris visszakerül a fiókba. Láthatóan Szabados Jánosnak nem ez a legfontosabb tárgya, de jó apropó arra, hogy utolsó csalódását is megtudjam:

— 1977 óta először sikerült elérni, hogy idén a megyei díjak átadásánál mindenkit egybehívjanak: új és régi díjasokat. Kiderült, hogy a megye értelmisége nem ismeri egymást. Az elosztásokat nem izoláltan kellett volna csinálni. Szégyenletes, amit ezen a találkozón tapasztaltam...

Örül viszont, hogy sok képzőművészeti szakkört hoztak létre. Állítja, hogy ezért egyikmásik rajztanár nem szereti. Miért nem jöttek el inkább közéjük, ahelyett hogy haragudnának?— kérdezi.

Eszembe jut: vajon a rajztanároknak miért nem érdeke a művészekkel való kapcsolat- tartás. Egyébként őt sem és más képzőművészeket sem kérdeztek meg tanácsaikat kikérve a kaposvári művészeti szakközépiskola alapítása előtt.

— Egy ilyen típusú szakközépiskolát nem lehet szakmunkásképzőbe „betenni”. Most már én így nem vállalkozom tanítására. Ismerem a hasonló iskolák szellemiségét, a művészeti középiskola különleges intézménnyé vált, de nem alkalmas művészképzésre. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy sok iskolavezető a megyei tanácsról menekült az intézményekbe, a szakmai tudásuk mellékes volt. Nem tanítok például a kaposvári tanítóképző főiskolán, mert a korábbi kultúrpolitikának megfelelő szellemiség hono- sult ott meg. Egyébként ügyeletes művészek voltak és lesznek mindig.

A jövőről talán optimistább Szabados János:

— Ha a művészek anyagilag és szakmailag megerősödnek, talán még létrejönnek — az 1945 előtt működő, szűkebb baráti — és szakmai köröket tömörítő művészeti csoportok. Tervek? Kevés az időm, mert elveszi a műkereskedelmi szükséglet is. Kéne egy kiállítást csinálnom olyan anyagokkal, ami most foglalkoztat. Például az említett palatáblával. Ma tevékenységünk szuverén jellege minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kap. így nem olyan művészet jöhet létre, ami valami ellen—mint például a modern avantgarde — alakul. Mozgásterünket kell megtalálnunk és ehhez az „alapanyagot”. Hiszek abban, hogy bármilyen súlyos a téma, annak megfelelő esztétikummal és erkölcsösséggel kell megjelennie, ami az alkotás folyamatában tisztázódik igazán.

Varga Zsolt Fotó: Gyertyás László