Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-07 / 63. szám

1990. július 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP—KULTÚRA A SZÁNTÓDI SZENT Esténként, amikor elcsendesül a forgalom, egy rövid időre elhagyja posztját. Lesétál a partra, botjára tá­maszkodva nézi a sötét vízben lubic­koló csillagokat, miközben aranygló- riás kisfiú kagylókkal, kavicsokkal ját­szik. Ezekben a pihenésre szánt per­cekben is felfogja a segítséget, oltal­mat kérő autósok, hajósok fohászát, s továbbítja a legfelsőbb helyre. Neki ez a feladat jutott, ezt várják tőle a hívők, s ő becsülettel eleget tesz a megbíza­tásnak. Miként Péter apostol, aki a mennyország kapujának kulcsait őrzi, vagy Orbán püspök, aki a gondos gazdák szőlejét, borát vigyázza... A Szamó-béli Kristóf — az utasok védőszentje — több mint fél évszáza­da jelent meg Szántódon. Kezdetben főként a balatoni hajósokat, révésze­ket, vízen kóborló halászokat védel­mezte a szeszélyes-veszélyes viha­rok óráiban. S noha keménykötésű védencei többször káromkodtak, mint imádkoztak, ő megértőén legyintett, s nem vonta meg tőlük pártfogását. Hi­szen a szent is gyarló, hétköznapi ember volt valaha, s nem feledte — legendabéli életútját. Azt a hiúságból eredő vágyát például, hogy ő, a nagy­erejű óriás a leghatalmasabb urat szolgálja! El is ment egy királyhoz, aki úgy tetszett, mindenkinél hatalma­sabb, de amikor megtudta róla, hogy fél az ördögtől, faképnél hagytak, és a Sátán szolgálatába állt. Am rádöb­bent, hogy a pokol ura meg retteg a kereszttől, ezért otthagyta a Sátánt és Krisztus keresésére indult... Egy re­mete tanácsára kunyhót épített a fo­lyóparton, s roppant erejét arra hasz­nálta, hogy a vízsodrástól félő zarán­dokokat átsegítette a túlsó partra. Egy éjjel valaki a nevét kiáltotta. A kalyiba előtt egy szegényes külsejű fiúcska állt, s'a segítségét kérte. Kristóf kész­ségesen a vállára vette a gyermeket, s a könnyű teher a folyó közepén már iszonyú súlyként nyomta. Minden ere­jére szüksége volt, hogy a „csodát” elbírja. A kisgyermek pedig, aki ter­mészetesen maga. az Úr volt, ekép- pen szólt a megdöbbent Kristófhoz: „Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ, mert a teremtő volt, akit a válladon áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, akinek szolgálsz.” „Es az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta a jó óriást a vértanú­sággal.” * * * A Királyi Magyar Autóklub hivatalos közlönyében a következő felhívás je­lent meg 1938február elsején: „Szob­rot Szent Kristófnak! Kérelem Ma­gyarország összes járműtulajdonosá­hoz (...) A Somogy Megyei Autóklub elhatározta, hogy anyagi erejének megfeszítésével az automobilizmus­hoz közelállók segítségével fölállítja a balatoni műút mellett, Balatonföldvár és Szántód között a járművek és uta­sok védőszentjének, Szent Kristófnak 3,5 méter magas, impozáns bronz­szobrát. A szobor felállítása körülbelül 10 ezer pengőbe kerül. Az emlékmű­vet ez év június végén, Szent Kristóf napján fogjuk felállítani. Előre is meg vagyunk győződve, hogy kérésünk a magyar gépjárműves társadalomnál megértésre talál. A legkisebb ado­mányt is köszönettel vesszük.” Az adományok lassan gyűltek ugyan, ám 1939. július 1-jén az emlí­tett lap már a szobor leleplezéséről ad hírt: „Szent Kristóf ünnep. Az Orszá­gos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület autós és motoros osztálya (a KMAC egyik tagegyesülete) fele­melő ünnepség keretébben leplezte le június 29-én az Erzedes utcai Magyar Királyi Honvéd Javítóműhely udvarán felállított gyönyörű szobrot, nagyszá­mú katonai előkelőség részvételével. Jelen volt József főherceg tábornagy őfensége, és Dálnokfalvy Bartha Ká­roly honvédelmi miniszter. (A Somogy megyei Automobil Klub Szent Kristóf szoborbizottságának tagjai voltak: Vi­téz doktor József Ferenc királyi her­ceg, fővédnök, Stephanich Pál, So­mogy vármegye alispánja, és Szily Márton országgyűlési képviselő, alel- nök.) Botfai Hűvös László művét megsze­rették a Balaton-partiak és az üdülők. A robosztus, görbedthátú szent, mint­ha ősidők, vagy legalábbis vértanúsá­ga (a harmadik század) óta idevalósi lett volna; egy szamói óriás, aki átbal­lagott a századokon, gyalogosan, bot­tal a kezében, egy kisfiúval a vállán... Valamikor az ötvenes években, egy reggelre eltűnt a helyéről. Van, aki azt mondja, ledöntötték. Van, aki úgy tud­ja, elmenekítették az esetleges döntö- getők, beolvasztok elől... Az utóbbi — legalábbis az, hogy elmenekítették — igaznak bizonyult. Vajon hova tűnt, merre bujdosik a nagyerejű?—tűnőd­tek a szántódiak, földváriak, s hűlt he­lye láttán a kőröshegyiek. Évek, évti­zedek múltak, de Kristóf nem került elő. — Nekem is gyakran eszembe jutott a szobor, és reménykedtem, hogy egyszer majd a nyomára bukkanunk — mondta dr. Fodor János, a Siotour igazgatója, aki később sokat tett avé­gett, hogy a szobor ismét teljes szép­ségében jelenhessen meg Szántó­don. — 1976-ban, amikor az első kon­certet rendeztük Kőröshegyen, a műemléktemplomban, az ottani espe­res-plébánossal, a mindenki által tisz­telt és kedvelt Takács Károllyal be­szélgettünk a hangverseny idegenfor­galmi esélyéiről. Károly bácsinak, mint ismeretes, híres pincéje, kitűnő bora volt, s ekkor is egy kancsó rizling mel­lett diskuráltunk. Egyszer csak eszembe jutott a szobor. Mondd, Ká­roly bátyám, nem tudsz te valamit róla?, kérdeztem az esperestől. Egy kicsit elgondolkodott, majd így szólt: De igen, tudok róla. Én őrzöm a plébá­niám területén. Persze tovább faggat­tam, s végül elárulta, hogy a szobor a földvári templomban van. Azonnal odamentünk. Takács Károly megmu­tatta a szobor rejtekhelyét a sekres­tyében, a csigalépcső alatt. Ott volt három darabban. Akkor én azt ajánlot­tam az esperes úrnak, hogy vigyük napfényre, azaz állítsuk fel a szobrot, mondjuk Szántódpusztán. Takács Károly akkor örömmel fogadta ezt az ötletet, később azonban úgy vélte, jobb lesz, ha a „saját egykori telkére”, tehát az eredeti helyére telepítik visz- sza a szentet. így történt. Néhány lel­kes kőröshegyi lakos a szobrot össze­hegesztette, s 1977 decemberében — karácsonyi ajándékként a tájnak— egykori helyére szállították. 1978 elején szélesítették, korszerű­sítették az utat, ezért a KPM kérte a szobor áthelyezését. Ezután került Szántódpusztára, az ugyancsak Szent Kristófról elnevezett kápolna közelébe. A felállítást, illetve a restau­rálást megelőzően a Siotour igazgató­ja az Esztergomi Keresztény Múzeum szakemberei véleményét kérte a műalkotás értékét illetően. Cséfalvay Pál igazgató a következőképpen véle­kedett: „Botfai Hűvös László Szent Kristóf szobrával kapcsolatban állás- foglalásom egyértelműen pozitív. Biz­tos, hogy nem „az évszázad szobra”, de jó alkotás, olyannyira, hogy a buda­pesti Hősök terén, a Műcsarnok mel­lett is ott áll másodpéldánya. Hangsú­lyos darab, felállításával csak nyerne a műemlékegyüttes." Ezek után két kitűnő ötvös-szob­rász, Szvetnik Joachim és Krach Ernő vállalta a restaurálást 120 ezer forin­tért, s a szobor szemrevételezése után igen részletes leírást adtak álla­potáról, sérüléseiről, s később ezt még a munka során tapasztaltakkal is kiegészítették. Eszerint a korábbi „restaurátorok” — akiknek jóhisze­műsége vitathatatlan, s ügybuzgalma dicséretes — szakértelem híján elég sok gondot okoztak a helyreállítást végző művészeknek. A többi között az egész szobrot lelakkozták, mégpedig Vilupál parkettlakkal: „A lakkréteg el­távolítása csak hőkezeléssel lehetsé­ges”, írták a restaurátorok, akik végül propán-bután gázzal, és forrasztó­pisztollyal égették le a makacs Vilu- pált. Az 1979. évi főszezonban Szántód- puszta vendégei már találkozhattak a Hársas fasorban Szent Kristóf szob­rával, amelynek talapzatát Ágostházi László tervezte. Egy évtizedet töltött el itt... 1989- ben a helyi közvélemény ismét kifejez­te óhaját, hogy Szent Kristófot, ha nem is az „eredeti telkén”, de leg­alábbis annak közelében szeretné lát­ni. Vélemények ütköztek, újságcikkek jelentek meg a szobor áthelyezése végett. A Szántódpusztai tudomá­nyos bizottság végül úgy döntött: Kri­stóf ne maradjon a pusztán, költözzön vissza oda, ahol az utak találkoznak, a régi helyétől néhány méterre... * * * Most ott áll megint. Görnyedten, hatalmas botjára támaszkodva, vállán az aranyglóriás kisfiú. A kedélyek el­csitultak. Lehetséges, hogy ez az írás jelenik meg róla utoljára a sajtóban? Miután ezt leírtam, csörgött a tele­fon. Dr. Fodor János értesített, hogy ismét kapott egy levelet Kristóf-ügy- ben. Szabó Miklós, a szántódpusztai Idegenforgalmi és Kulturális Központ igazgatója közölte vele, hogy egy újabb Kristóf találtatott... És idézte Krach Ernő ötvös-szobrász, restaurá­tor leveléből a következő részletet: ....A véletlen folytán megtaláltam egy a zonos Szent Kristóf szobrot, rusnyi- cai, vagy esetleg carrarai márványból faragott, igen rossz állapotban, a Mező Imre úti sírkert kertészete mö­gött, a megsemmisítésre váró kőem­lékek között. A szobor ma még meg­menthető...” A levélhez a torzó fény­képét is mellékelte. Talán még nincs vége a történet­nek? Szapudi András Tódor János AZ ANGOLNA Már második órája vártuk hiába a szerencsét. A sport­horgász szerint naplemente után esedékes az első ka­pásidő, bár ebben a szep­tember végi őszelőben még ez sem biztos. A nap, mint valami túlhevített, fölrobba­nás előtti állapotban leledző vérvörös légballon, méltó­ságteljesen süllyedt a vízből kiemelkedő hegyek zöldes sziluettje mögé. Beletettem kezemet a víz­be, langyos felszínét finom, szinte percenként más irány­ból támadó szellő borzolta. Jó három kilométerre vol­tunk a déli parttól, s olyan neszek nélküli, üres csend vett bennünket körül, ami­lyen csak egy mély kútban lehet. Ültem a csónak szé­lén, s unatkozva figyeltem a botok vége és a víz között, a damilokon himbálódzó fehér, műanyag karikákat. Hiába, hiányzott belőlem a vadá- szó-halászó ember ősi szen­vedélye. Elkísértem a meg­szállott sporthorgászt, de ka­landjában képtelen voltam azonosulni vele. Fél hét lehetett, amikor az egyik műanyag karika veszett jojózásba kezdett. A sporthor­gász kezébe vette a botot, s aprólékos, kiszámított türelem­mel játszadozott a hallal. Ne­kem csak annyi dolgom ma­radt, hogy a horogra akadt jó­szág alá tegyem a szákot. A hetven dekásra saccolt fogas alaposan benyelte a hor­got, ezért aztán a sporthorgász elmés drótszerkezettel volt kénytelen szétfeszíteni a szá­ját. Még nagyban zsákmányunk­ká! vesződtünk, amikor társam hirtelen mozdulattal kapott a másik botja után, s pillanatnyi teketóriázás nélkül bevágott. — Ez angolna lesz, hogy a fene essen bele — dörmögte orra alatt, s valóban: kígyósze­rű lény tekerődzött villám mód­jára a zsinór végén. Olyan volt a feje, mint egy kétségbeesett vízisiklóé. Sze­me élettelenül megmereve­dett, miközben testét motolla­ként dobálta a ladik fenékdesz­káján. — A világ legszívósabb állata — mondta a sporthorgász, és a vízikígyó csúszós, nyálkás porhüvelyét egy rongyba göngyölte. — Undorító egy dög, de a húsa fejedelmi cse­mege — tette hozzá. Aztán, akár egy bikacsök- kel, teljes erőből lesújtott a hajó keményfa peremere. Egymás után ötször csat­tant a szörnyű, élő korbács, de a hal még mindig nem adta meg magát. Szájából és szeméből halvány, vízzel kevert vér szivárgott. Mire a sporthorgász készségét is­mét a vízbe hajította, a tetsz­halott angolna teste újra megmozdult. Egyedül abban bíztam, hogy izgatott társam figyel­mét elkerüli az állat fantaszti­kus haláltánca. De nem így történt. A sporthorgász, amint ész­revette, felbőszült az elpusz­títhatatlan élet láttán. Zsebé­ből csontnyelű bicskát vett elő, s számomra felfoghatat­lan dühvei vágta bele a hal fejébe. Kiáltani szerettem volna, de szégyelltem volna, ha a másik kinevet. Bartha Gábor ÖSSZEHAJLOK A terem olyan, mint kora délelőtt más hétköznapokon is. A sarokban a két összetolt asztal, ahol hatan is elférnek, még üres. Tiszta a hamutá­nyér, makulátlan az abrosz. Ketten jönnek. Egy nő és a férfi. A nő határozott, a férfi egy kicsit ügyetlennek tűnik. Talán ezért is ülnek a nagy asztalhoz. — Két kávé, egy kóla, egy sör... A felszolgálónő megismétli a rendelést, aztán, amikor már háttal áll a kedves ven­dégnek, arcán ott szomorko- dik az enyhe undor. A legjobb asztalnál két szerelmes. Bagatell. Ott ülnek majd kora délutánig a két kávé és a kóla mellett. Az a férfi, aki úgy kér sört, hogy nem kérdi meg a márkát, az vagy nagyon gaz­dag, vagy bugyuta. Azok ketten ülnek a hat- széknyi asztalnál, de úgy, hogy a válluk majdnem ösz- szeér. Mire a felszolgálónő visszajön, mártenyérnyi hely sincs az asztalokon. Kiterített térkép, egy seregnyi újság. — Biatorbágy? Hol van Bia- torbágy? . — Nem tudom. Vagy a Ti­szán- vagy a Dunántúlon... — Két szoba, konyha, víz, villany... — Mennyi? — Nem írják. A férfi sóhajt, mert ha nem írják, akkor az a lakás csak mil­lión felül lehet. Az asszonyka, kezében egy ceruzát tartva, olvas. Valósággal belebújik a lapokba. — Tiszaföldvár? Az hol van? Hosszú parasztház... — Nézzem? — Zörög a tér­kép. Nézik. Megtalálják. Nyolc­száz négyszögöl gyümölcsös, ház. Melléképületek... Fényesedik a szemük, el­képzelik az óriás kertet, a nagy ház mellett a kicsi házat, ami jó lesz majd a születendő gyer­mekeknek. Hűl a kávé, melegszik a kóla, de Salgótarján mellett is hirdet­nek egy nagyszerű házat. Ők ketten tele is álmodják búto­rokkal, és összeérő kezük melegétől felforrósodik a tér­kép. A pincérnő utálkozva nézi őket, mert azok már úgyse rendelnek semmit. Az a bizo­nyos ház viszont másfél mil­lió. Az álmodott bútorok így hát kikerülneka házból, kicsit szomorúan, mert szépek le­hettek volna nagyon. — Szalmadpuszta hol van? Ott háromszázezerért kínálnak... Nekünk van két­százötven. Apa, ha adna... Hűl a kávé, melegszik a kóla. Összehajolnak a térkép felett, keresnek egy pontot, ebben a nagy ákombákom- ban, amit berendezhet a gyö­nyörű képzelet, ahol talán megáll a lábán a kétszer két- talpnyi valóság. A homlokuk összeért ebben a nagy gond­ban, aztán a kezük is. A tér­kép, mintha szégyenlené a maga-súgta álmokat, megin­dul, és lassan lecsúszik a földre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom