Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-07 / 63. szám

1990. július 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP 5 Oxigénkert az Olaj-hegyen KOPJAFÁK ÉS FEJFÁK Spanyol jegenye, rododend­ron, magnólia, kínai szurtosfe- nyő a kert dísze. Örökzöld ritka­ságok. A kapu székely mintáza­tú. Házigazdánk: Molnár Tibor rajz-népművelés szakos tanár, jelenleg munkanélküli. Bárdi- bükk határában, az Olaj-he­gyen jártunk. A bozontos tájban fészek a kis település, amely nevét a tök­magból nyert (ütött) olajról kap­ta. Az egykori Goszthony-birtok ma természetvédelmi terület. Molnárék felújított épületének tornácáról látni, hol húzódott a földbirtokos vadaskertje. Az ölelésnyi telelülés lakott, ahol megjelennek a hét végét itt töltő városiak is. A Kaposvár- Barcs vasútpálya fölszámolása azzal járt, hogy Olaj-hegy elszi­getelődött a közeli várostól. A mai napig sem heverte ki a gaz­daság ezt az érvágást, a gyü­mölcstermés nem jut el a ka­posvári piacra. A városi ember azonban megtalálja a számítá­sát, baromfit nevel, disznót hiz­lal a tavasztól késő őszig kiköl­tözött idős szülő, hogy megtell- jen otthon a családi hűtőláda. A falusi turizmus éledezőben. Molnár Tibor és felesége, Ungvári Judittanárnö Olaj-hegy szerelmese. Tibor kedvtelése a faragás. — A tanyán kezdtem csak, itt nyílt rá lehetőségem. Úgy dol­gozom, mint az erdélyiek. Mű­helyem nincs, jó fa kell és éles szerszámok... Korábban festett. A kiállító- termek elnéptelenedése elked­vetlenítette, ezért kezdett el fa­ragni, de mindenekelőtt az isko­la a legfontosabb számára, a gyermekek. Megyeszerte is­mertek kopjafa, fejfafaragásai. — Feleségemmel, Judittal részt veszünk az úgynevezett Zsolnay-kísérletben. A tárgyi néprajzot fontos hely illeti meg ebben a programban, amibe a mesterségek gyakorlása is bele tartozik. így a kosárfonás, a szövés, a fafaragás. Három tankönyvi anyagot állítottunk össze Judittal. — Elterjedtek, részint divat­ból, a kopjafák — mit kell tudni róluk? — Vannak, akik a fejfát is kopjafának tudják, pedig a kettő között lényeges a különbség. A fejfa egy méter húsz magas, a kopjafa pedig három méter. Mindegyik sírjel. — Úgy tudom, mielőtt hozzá­kezdett faragni, Erdélyben ta­nulmányozta a munkákat. —Csernátonban dolgoztunk. Feldolgoztuk Judittal a fejfák és a kapuk rajzolatait. A székely kapuk állítása ezen a vidéken a nemzeti ellenállás jelképévé vált. Ez azt eredményezte, hogy korlátozni kezdték a fa vásárlását, ezért nagyon sok elrontott kapuval találkoztunk a vidéken. Máréfalván találkoz­tunk Kovács Piroska helyi pe­dagógussal, aki szintén jelen­tős gyűjtőmunkát végzett. Raj­zait lemásoltuk, a határon át­szöktettük a lapokat, amelyekre most egy kiadó tart igényt. — A székelykapu állítása ná­lunk most kezd igazán divatoz­ni. Mi a véleménye róluk? — Mesterségbeli tudásról tesznek szert, készítőik tudnak faragni. Csupán tájékozatlanok a motívumok világában. Töb­bek között a nagybajomi szé­kelykapu is hiteltelen. Ismerem a Siófoki Állami Gazdaság parkjában felállított székelyka- put, szakmailag elfogadhatat­lan. Nemrégiben megkeresett egy toponári lakos, kért, állítsak neki egy székelykaput. Meg­néztem a házat, a terepet, és lebeszéltem. Nem lenne oda­való. Molnár Tiborral legutóbb Kötésén, egy kézművestábor­ban találkoztam. A gyerekek kezébe faragószerszámot adott és a fából kezdtek kinyílni a szebbnél szebb virágok... És a gyerekekben kezdett kinyílni egy olyan tudás- és ismeret- anyag, amitől gazdagabbak lesznek. — Fafaragó szakkörvezetői tanfolyamra járok, amit Szőke Pista bácsi vezet. Többet sze­retnék foglalkozni a gyerekek­kel, kiegészítő szakként pedig elvégzem a történelem szakot a főiskolán. Munka nélkül marad­tam. Van időm. A csuda tudja, hogy van ez. Miért lett félreállítva egy ilyen padagógus. Ha iskolavezető lennék, kapva kapnék érte. Horányi Barna Fotó: Gyertyás László Golgotától Somogylg A bennszülött és a tengeralattjáró esete Megmondom őszintén: már azt sem bánnám, ha a Sanyi lenne a miniszterelnök. Pedig őt nagyon utálom, mert óvodás korunkban pofonvágott égy kis­lány előtt, aki nagyon tetszett nekem. Szóval a Sanyi időköz­ben marha nagy legénnyé nö­vekedett. S mivel szereti a sört, bizonyos, hogy nem emelné fel az árát. És ez már több, mint amit mostani kormányunktól várhatok. Jut eszembe erről egy érdekes történet. Afrikába, a bantu négerek földjének egyik kikötőjébe atommeghajtású tengeralattjáró érkezik. A lándzsákkal hadonászó bennszülöttek elfoglalják a ha­jót, örülnek is neki szerfelett. Persze nem tudnak vele kezde­ni semmit. Visszatérve a Sanyi­ra; ő nem Nobel-díjas zseni, de az ő apukáját a már letűnt kom­munista rendszerben sokat zaklatták, sőt még börtönben is ült. Ez pedig ugye fontosabb, mint a hozzáértés... Magabiztosságtól duzzadó államférfiak vezetik országun­kat. (Belőlük eddig sem volt hiány I) Tehetik, mert ha kísérle­tezéseik rosszul sikerednek, rögvest kéznél a magyarázat: ,,A problémákat még a korábbi kormányzattól örököltük..." Én most azt javaslom, hogy kezdjünk mindent elölről. Ne­kem például nem kell az ígéret, mely szerint a forint egy éven belül konvertibilissé erősödik, és majd a magyarázatra sem leszek kíváncsi, hogy miért nem adnak magyar pénzért egy rozsdás szöget sem a londoni tőzsdén. Elhiszem azt is, hogy az ár­emelések legfőképpen az én érdekeimet szolgálják, (egyéb­ként ehhez a rendelethez nem kell közgazdasági agytrösztök­nek szaladgálni a kormány ülé­sén), de kérem: he cáfolják sér­tődött, drámai hangvételű köz­leményben a szándékot—még egy órával a bolti átárazás után is. Félni nem kell, mert az embe­rek túlnyomó többségének nincs pénze felvásárolni. Le­mondok arról a jogomról, hogy megkérdőjelezni merészeljem politikusaink rátermettségét, de azért örülnék, ha nem annak alapján kapnák az állami kitün­tetéseket, hogy melyikük tud több külföldi kölcsönt össze­kuncsorogni. Mert a „csekke­ket", melyet kamatostul vissza kell majd fizetni (nekem is, ne­ked is, meg neki is) a hitelt,.a gyerekeink, az unokáink örök- lik... Tehát kezdjünk mindent élői­ről! Vessük egymásnak vállun­kat, szorítsuk össze a fogain­kat, és kezdjünk el végre dol­gozni; magunkért, egymásért. Ja, hogy mi magyarok vagyunk, s ez nálunk nem szokás? A közmegegyezés kedvéért abba is beleegyeznék, hogy hazánk minden, 18. életévét megélt ál­lampolgára kapja meg jussát — lehessen miniszterelnök (de persze akkor, ha tud írni, olvas­ni). Számításaim szerint évente egy-egy perc jutna minde- győnknek a bársonyszékben. Ha ez kevésnek tűnik, nosza hívjuk össze sebtiben az Or­szággyűlést, és az évet hosz- szabbítsuk meg 1000 naposra, így már ki-ki megpróbálhatná elintézni saját, családja, rokon­sága, faluja, megyéje, netán az ország egy-egy égető problé­máját. Nos, mit szólnak az ötle­temhez? Nyomdába kerülés előtt a kéziratot megmutattam a parla­mentbe a nép bizalmából beke­rült pártok szimpatizánsainak. Mert ugye manapság nagyon érzékenyek az emberek — ne­hogy valaki is megsértődjön. Én hiszek a demokráciában! Szó­val ültek egy hosszú asztalnál mindahányan, s közöttük áram­lottak sebesen a papirosok. Volt, aki csak néhány szót hú­zott ki, mások egész oldalakat hajigáltak a szemétbe. Akadt viszont, aki hiányolt jó pár cini­kus gondolatot. Néhányan pe­dig időt kértek, hogy összehív­hassák regisztrált tagságukat, megbeszélendő egy-egy jelző pontosítását. (így képzelik el a „szabad" sajtó szerepét?) Ha­tan voltak mindössze, de nem tudtak egyezségre jutni. (Mit várjunk akkor a 11 millió ma­gyartól?) Egy hetes ádáz vita, személyeskedés után végül eldöntötték: a cikkben szereplő bársonyszék színe (melybe legelőször ők hatan ülnek bele 1—1 percre) kék lesz. Ez a legfontosabb uraim? A legyek A tavalyi évben a világ átla­gos közoktatási költsége isko­láskorú gyermekenként 380 dollárra rúgott. Az átlagos ha­dászati költség katonánként 20 ezer dollárba került... A világon a százezer lakosra jutó orvosok száma 85, a katonáké 528. 1989-ben 60 millió ember halt éhen földünkön. Nagyon szo­morúak a statisztikák, de én már semmin sem csodálkozom — ilyen bolond az emberiség. Egy átlagos magyar házas­pár naponta mindössze 12 per­cet beszélget egymással. Mitől legyen jobb a gyerek, mint a szülei, ha nem foglalkoznak vele? Persze, az anyukákat, apukákat is meg lehet érteni; elvégre miről diskuráljanak? Az áremelésekről, a közelgő mun­kanélküliségről, a fokozódó lét­bizonytalanságról? Mindenki túlhajszolt, ideges és cinikus. Mára — legalább is számom­ra — nyilvánvalóvá vált: a hata­lom csúcsain civakodók harcá­ból a vidék nem lát semmi hasz­not. Az itteniek élete nem válto­zott szemernyit sem — a politi­kával nem foglalkozó emberek sorsa (minden ígéret ellenére) egyre rosszabbra fordul. A magyar vidék (mi mást te­hetne?) az önkormányzati vá­lasztásoktól várja élete jobbra­szebbre fordulását. Többségü­ket nem érdekli, hogy melyik párthoz tartozik életterének leendő vezetője, csak azt sze­retnék; az utcákat-hivatalokat- üzleteket járva végre személye­sen is meggyőződhessenek valamiféle változásról. Mostanában gyakran gondo­lok egy gyerekkoromban hallott történetre. Zicsben, ahol nagy­apám egy emberöltőn keresztül előbb kántortanítóként, majd is­kolaigazgatóként nevelt fel nemzedékeket, a pap egyszer érdekes dolgot mesélt a temp­lomban. Akkor még nem értet­tem, hogy miről szólt, öt éves lehettem... Golgotán, a keresztre feszí­tett Jézus sebeiből patakzott a vér — mondta. — Legyek tele­pedtek testére. Amikor a tö­megből egy segítőkész ember­barát megpróbálta elhesseget­ni azokat, Jézus így szól: Ne bántsd ezeket fiam, mert már jóllaktak. Ha elzavarod őket, jönnek majd az újak, az éheseb- bek. Hát ennyi a történet. S ma már értem, hogy mit akart mon­dani vele a tisztelendő úr... Czene Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom