Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-06 / 62. szám
1990. július 6., péntek------------------------------------------------------------------------------------------t*» SOMOGYI HÍRLAP 3 Hol tart a privatizáció? Nem privatizáció, államtalanítás Persze egy üzletet megvenni, boltot berendezni sokkal több pénz kell, mint megvenni egy, vagy akár több részvényt. S ha lehet is számítani a ládafiában rejtőző pénzekre, a gyors és széles körű privatizáláshoz, amire ebben a szektorban szükség volna, alighanem több kell. Ami máris felveti a privatizációval kapcsolatos első fontos kérdést: vajon miből történhet a maszekosítás ? A válasz első látásra egyszerű: a magánpénzek mellett hitelekből. Készül is az előprivatizációt támogató hitelkonstrukció, ami kedvező kamatokat ígér a kispénzű leendő boltosoknak, kocsmárosoknak. A kiskereskedelem, a vendéglátás, a szolgáltatások esetében alkalmazott megoldás már nem biztos, hogy elegendő az iparban is. Már csak azért sem, mert jellegénél fogva másfajta privatizációs technika kell az IBUSZ vagy egy fűszerüzlet, és más, mondjuk, az Ikarus magánkézbe adásához. Hogy mi a jó módszer az iparban, arra egyelőre nincsenek tapasztalataink. Részben azért, mert az eddig végbement spontán privatizációnak nevezett folyamatok során legnagyobb arányban nem privatizáció, inkább csak államtalanítás történt: vállalatok és bankok szereztek tulajdont más vállalatok és bankok vagyonából. Másfelől pedig nem a polgárosodás, a kisbefektetők tulajdonszerzése játszotta a főszerepet, hanem inkább a külföldi tőke nagyobb részesedése. Jó ár és elkótyavetyélés Mit tekinthetünk jó árnak, s mit az állami vagyon elkótyavetyélésének? A kérdést nemcsak azért nehéz megválaszolni, mert nincs reális mérce a vagyon értékelésére, hanem azért is, mert nincs igazi viszonyítási alap. Miközben ugyanis elkezdődött, s lendületesen folytatódott a vállalatok privatizálása, jó néhány elvi kérdés tisztázatlan maradt. Jó ideig nem dőlt például el, hogy milyen mértékű és ütemű legyen a privatizálás. A gyors lépések a magánvállalkozók erőteljesebb támogatását, gyorsabb gazdagodást, másfelől viszont a sok magántulajdonos megjelenése a vállalatoknál racionálisabb munkaszervezést, tehát esetenként munkanélküliséget— azaz növekvő társadalmi feszültségeket jelent, mégpedig olyanokat, amelyek kezelésére egyelőre nincsenek kiforrott eszközeink. A gazdaság fejlődése viszont Magánügyek mégiscsak gyors lépéseket kíván, hogy mihamarabb kihasználhassuk azt a lendületet, amit a magántulajdon elterjedése jelenthet. A gyors privatizáció azonban másfajta áldozatokat is kíván: nehéz helyzetben levő vállalatokat gyorsan eladni nyilvánvalóan csak olcsóbban lehet, mint ha van idő és mód először rendbe tenni, s csak után értékesíteni az adott vállalatot. Az elvi tisztázatlanság mellett a vagyon elkótyavetyélésével kapcsolatos vádaknak van egy nagyon is gyakorlati magyarázata: a menedzserekkel szembeni bizalmatlanság. Nem csupán az a baj ugyanis, hogy egy vállalatnál alacsony befektetéssel szerezhet a külföldi cég részesedést, hanem az is, hogy ennek révén megmarad pozíciójában az igazgató, tehát a korábbi hatalmát át tudja menteni. Ez a bizalmatlanság azután számos más területen is konflitkusokat okoz — újra és újra felvetődik például az az ötlet, hogy újra kellene választani valamennyi menedzsert. Bár a kormányprogram nem teszi kötelezővé pályázat kiírását a vállalati tanácsoknak, ajánlja, hogy a régi igazgatót erősítse meg az újjáválasztott vállalati tanács — már ahol az egyáltalán megmarad. A piac minősítse a menedzsereket Nem tagadva persze, hogy vannak vállalatok élén alkalmatlan vezetők, akiket valóban célszerű volna lecserélni, egy ilyen akció azonban többet árthat, mint használ. A menedzserek elbizonytalanodása ugyanis könnyen a gazdaság szétzilálódásával járhat, holott az átalakulóban lévő közigazgatás, a még csak most formálódó önigazgatás amúgy is számos bizonytalanságot hoz az ország működésébe. Ezt katasztrofálissá erősítheti a termelő szféra elbizonytalanodása. Célszerűbb volna tehát a menedzserek megméretését a piacra bízni, s összekapcsolva a privatizációval, inkább későbbre tolni. Sokan nem tudják elfogadni ezt az érvelést, mondván, a pártállamban konpromit- tálódott menedzsmentnek el kell tűnnie. Mégis, a lassúbb cserélődés, illetve az alkalmazkodni képes vezetők átmentése nem túl nagy ár azért, hogy az állami tulajdonnak mind nagyobb hányada kerüljön magánkézbe. A fentiekből is kitetszhet, hogy a legtöbb vita, a legnagyobb bizonytalanság abban a kérdésben van, hogy mi legyen azzal a 40—50 nagyvállalattal, amelyik az ipari termelés jelentős részét adja, s amely éppen ezért jó eséllyel tudta eddig megőrizni önmagát, minél kevesebb változással. Helyzetük mostanában jelentősen megváltozik. A nagyvállalatok egy nem csekély része alól ugyanis éppen ezekben a hetekben — hónapokban húzza ki a talajt a csökkenő szovjet export. Mind több — főleg gépipari — üzem kerül olyan helyzetbe, hogy már nem csupán jövedelmezőségi problémái vannak, amelyeket—bár a kormánynak ez nem áll szándékában—támogatással meg lehetne oldani, hanem azzal a problémával kerülnek szembe, hogy termékeik egyszerűen nem találnak vevőre. A kormány olyan megoldásokra törekszik, mint például a nagyvállalatok decentralizálása, s részlegenkénti értékesítése, a csődhelyzetbe kerülő vállalatok felszámolására és privatizálására csőd-holding létrehozása, az alkalmazotti részvények elveinek alkalmazása, s esetenként néhány jó vállalatnak az IBUSZ-éhoz hasonló, kisbefektetők bevonásával történő privatizálása. Sokféle privatizációs módszer kidolgozásával próbálkoznak a szakértők, ami önmagában örvendetes ugyan, mégis ide kívánkozik egy megjegyzés. Miközben-ugyanis folyik a részletek kimunkálása, a tulajdonreform elvi megalapozása- sa még hátravan. Az elvi kérdések jó része még mindig tisztázatlan, s ez félreviheti a legjobb szándékú privatizációs folyamatokat is. Csak egy példa erre: az elképzelések szerint az Állami Vagyonügynökség parlamenti felügyelet helyett a kormány fennhatósága alatt dolgozik majd. Előnye, hogy a kormány privatizációs programját így lehet a leghatékonyabban vezérelni. De megvan a hátránya is: így ugyanis a kormánynak módja van rá, hogy nem tulajdonosi, hanem csúpán költségvetési szempontok szerint értékesítheti az állami vagyont. A célszerű tehát az volna, ha megfordulna a jelenlegi gyakorlat: előbb születne az elveket tisztázó, a legfontosabb irányokat kijelölő privatizációs törvény, s csak utána alakulnának ki a technikai részletek. Enélkül ugyanis továbbra is fennáll a vagyon elkótyavetyélésének veszélye — ami akkor is hátrányos, ha nem a kompromittálódott menedzsment, hanem az új elit, vagy a kormány teszi. Kozma Judit Svájcból imponált 36 darab Reiter típusú gyűrűs fonógépet a Mastertil Pamutfonóipari Vállalat Kaposvári Gyáregysége. Ezek közül 28 már üzemel, a többit most szerelik be. Önfenntartó lesz az új szervezet MHSZ helyett MHSZ „Soha nem fog politikai szervezetté válni" Nagy átalakuláson megy keresztül a Magyar Honvédelmi Szövetség. Maga az MHSZ szeptemberig még elméletileg létezik, de szép lassan megszűnőben van. Ez év február 24-én a Magyar Honvédelmi Szövetség rendkívüli közgyűlése — élve a Minisztertanács által létrehozott rendelet lehetőségével — életre hívta a Magyar Technikai és Tömegsportklubok Szövetségét (röviden MTTSZ-t). Az új társadalmi szervezet — elődjével ellentétben — az egyesülési jogról szóló törvény alapján szerveződött és szerveződik a megyékben, városokban. Már jó ideje tart Somogybán is a Magyar Honvédelmi Szövetség átalakulása, és tulajdonképpen ennek végére tett pontot a napokban megtartott megyei küldöttközgyűlés. A tavalyi év végén összesen 203 MHSZ-klub működött megyénkben mintegy nyolc és fél ezer taggal. A most megalakult Magyar Technikai és Tömegsportklubok Szövetségének Somogy megyei szervezetéhez 188 klub csatlakozott, amely közel hatezer embert számlál. A többi klub léte bizonytalan: felszámolódtak, megszűnőben vannak. Az újonnan létrejött társadalmi szervezet leglényegesebb vonása, hogy az önkormányzatra épül és az alulról felfelé irányuló építkezés elve érvényesül. Az új szövetség valójában szervezetek szövetsége, amelyben az egyes klubok mint jogi személyek vesznek részt. Megszűnik tehát az eddig szokásos alá- és fölérendeltségi viszony. Először Somogy megye mind a kilenc városa létrehozta a saját elnökséget, majd megalakult a héttagú megyei elnökség. Társadalmi elnöknek Putz Sándort, a Press Kft. kereskedelmi igazgatóját választották meg, az elnökhelyettes pedig Buno- vácz Dezső lett. Az ügyvezető elnöki tisztet Bartsch János tölti be. Az öttagú ellenőrző bizottság élére dr. Baksai Ferenc került. A közgyűlésen életre hívták a 15 tagú úgynevezett megyei választmányt is. Ebben a kilenc város és a négy szakág — a modellező, a búvár, a sportlövő és a rádióamatőr — egy-egy képviselőjén kívül a Didaktika Gépjárművezető Kft. igazgató- ^jatValamint 15. tagként a társadalmi elnök (aki egyben a választmány elnöke) foglal helyet. Az MTTSZ Somogy megyei szervezetének legfontosabb feladata a tömeg- és szabadidő-, illetve a minőségi sport — elsősorban a technikai sportágak — további vállalása a hagyományok megőrzésével. Megyénk elsősorban búvárúszóiról és autómodellezőiről nevezetes. Elég csak az uszonyos- és búvárúszók emlékezetes világbajnoki és Európa- bajnoki szerepléseire gondolni. Vagy ott van például az eddig 17 (!) országos bajnoki címet szerzett Bogdán Endre autómodellező. Kétségtelen, hogy Somogy egyetemes sportjában az MHSZ — vagy helyesebben most már MTTSZ — versenyzőinek elért nagyszerű sikerek és eredmények jelentős hányadot foglalnak el. Nem szabad megfeledkezni az MTTSZ közösségteremtő hatásáról sem. Az új szövetség vezetői vállalják, hogy az MTTSZ soha nem fog politikai szervezetté válni. Továbbra is egyik fő feladatuknak tekintik a népgazdasági feladatokban való aktív közreműködést. Erre most nagy szükségük is lesz, mivel a szervezetnek szánt állami támogatást a kormány jelentősen csökkenteni fogja: ezért önfenntartó képességre kell törekedni. A Magyar Technikai és Tömegsportszervezetek Szövetsége minden más szervezet felé nyitott. Megpróbál minden újdonságra azonnal reagálni, és amiben fantáziát lát, azt fölvállalja. Bár a most megalakult szövetség életében még sok a nyitott kérdés — mind tevékenységükkel, mind a vagyonukkal kapcsolatban —, de remélhetőleg ezek is rövidesen megoldódnak. Fenyő Gábor Ünnep holtvágányon Volt egyszer egy vasutasnap Ma vasutasnap — lenne. Merthogy ilyen sem lesz többet. Eltörölték egy tollvonással. Az ünnep holtvágányra került... Elintézhetnénk egy kézlegyintéssel, nem nagy dolog, mondhatnánk, de mégse tegyük. Mert ha belenyugszunk, hogy szép lassan kihalnak az ünnepek, belőlünk is elvész valami. Ki ne szeretett volna pöttöm gyerekként fölülni a hatalmas fekete mozdonyra, késztetve füttyre, dübörgésre, száguldásra az ördögi masinát. Tudom, ez régen volt. Ugyan ki akarná ma, hogy a fiából vasutas legyen? Tán csak egy mozdonyfüstben megvénült dinasztia utolsó mohikánja, de talán már ő sem. Mert nemcsak az ünnepnap veszett el a naptárban. Lassan odalett a régi dicsőség is, ami a vasutasokat övezte. Ma éppen olyan közszolgáltatást végző emberek ők is, mint sok más területen dolgozó társuk, s még csak az egyenruhájuk sem kelt feltűnést. Azért ma mégis díszbe öltözik aki teheti, s ha nem is nagy csinnadrattával, de megünnepli ezt a napot. A jutalmak ugyan elmaradnak, a csöndes beszélgetések meghitt hangulata azonban talán feledteti egy rövid időre, hogy egyre kevesebben vannak, s hogy a szabadnapokon is dolgozniuk kell. Sokszor csak szükséges rosszként emlegettük a vasutat. Pedig ha nem lenne, s ha nem lennének vasutasok... Ezért én, ezen a már nem létező vasutasnapon mégis szép ünnepet, s örömteli vonatozást kívánok azoknak, akik felnőve is mertek vasutasok lenni. Nagy Zsóka