Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)

1990-07-21 / 75. szám

1990. július 21., szombat__________________________ S HÍRLAP—KULTÚRA 9 hivatással Önarckép A ráksi fiatalember naponta buszozik munkahelyére, az SMK-ba, ahol a vizuális élményszerzéssel kapcsolatos ren­dezvények előkészítése bízatott rá. A somogyszili általános iskolában Szabó Tibor tanár úr útmutatásával ismerkedett meg a kamerával, s hétvégenként néhány társával együtt, az írásvetítő fénye mellett készítették el a XXI. század King Kong- yáf. „Meganimáltak" mindent, ami a kezük ügyébe került. Nagy élvezettel figyelték, hogy hámozódik meg önmagától az alma, s a kis meccsboxok miként versenyeznek a rajztáblán. —A közgazdaságiba jártam, amikor az SMK amatőrfilm-stú- diójába beiratkoztam; Bernáth Gyula „bábáskodott” körülöt­tem. Minden rendelkezésünkre állt. Díjtalanul használhattuk a kamerát, és a filmekért sem kellett fizetnünk. Ez most is így van, s elmondhatom, hogy az SMK országos viszonylatban is jelentős gondot fordít az amatőrfilm-stúdióra. Míg mi 60 ezer forintot szánunk rá, addig Pécsett például csak néhány ezer jut erre. Ha diákkoromban nekem kellett volna megvennem a film­felvevőt, akkor talán soha nem készítettem volna egyetlen fel­vételt sem... Zoli neve hamarosan ismertté vált szakmai berkekben, hiszen Földvári György meseíró két könyvét — Tücsök az óceánon, Táltosháton — ő illusztrálta, s megjelent egy kicsik­nek szóló leporelló Trézsi, a balszerencsés boszorkány cím­mel, no meg készül egy angol—magyar nyelvű zsebújság is. Hat filmmel büszkélkedhet. A város című rajzfilmjével a Szol­nokon rendezett országos amatőrfilm-fesztiválról fődíjjal tért haza. Ezt a filmjét—vele együtt—még augusztusban kiviszik Svédországba egy nemzetközi biennáléra. — Miért csak karikatúrákat rajzolsz? — Azért, mert máshoz nem értek. Én nem tudok hagymát, meg aktokat rajzolni, ezért nem is vennének föl a képzőművé­szeti főiskolára. Bánom már, hogy nem gimnáziumba jelent­keztem annak idején, hiszen a közgazdaságiban nincs rajzta­nítás. Talán akkor többre vittem volnál? Sok ember van, aki nem tanult rajzolni, és mégis „lett belőle valaki". Nekem is ez a titkolt vágyam. Dolgozni szeretnék. Képregényt rajzolni, illusztrálni... s egykoron megélni belőle. Most sorra teljesítem a felkéréseket, s pályázatokra adom be anyagomat. Megpróbálom eladni magamat... Zoli rendszeresen rajzol, kevés olyan nap van, amikor nem vesz kézbe ceruzát. Bár, amikor megkezdődnek az idény jelle­gű falusi munkák, tanító feleségével együtt, el kell hogy végez­zék azokat. Igaz, néha a karikatúrarajzolás győz, ám akkor derékig megnő a fű az udvaron. — Amikor leülsz a rajzlap mellé, hogy egy jópofa történetet vonalakkal, foltokkal elmesélj, mindig az adott témán belül mozog a fantáziád? — A, dehogy IA múltkor például azon töprengtem, hogy tyú­kom rácáfolt arra a tudományos kijelentésre, miszerint a gép­pel keltetett csibékből nem lesznek jó kotlósok. Az ón tyúkom megkotlott, s nyolc szép kiscsirkét keltett ki, amelyeknek a mai napig gondos mamájuk. Csak azt nem tudom, hogy milyen kakassal találkozott, mert a csibék között van fekete is, és a mi udvarunkban csak vörös kapirgál... Lörlncz Sándor holtág a falu alatt te­rül el. Ma már inkább mocsár. Nehéz el­képzelni, hogy a múlt századi szabályozás előtt kisebb ha­jók is úsztak rajta. Most már csak nagy néha egy ladik, benne öreg halásszal tekereg a sűrű súlyom meg békalen­cse között. A holtágban rengeteg a béka. Ezrével lakják a lomha, nehéz testű, falánk kecskebé­kák, de találni közöttük vörös hasú, kecses mozgású unkát és üveghangú, szelíd dajka­békát is. Tavaszi és nyári estéken messzire hangzik a kuruttyolásuk. Ha valaki a parton áll és hallgatja, olyan mintha egy hatalmas békakó­rus az ő tiszteletére zengné furcsa, rekedtes melódiáit. Esztendőkkel ezelőtt a kó­rustól elkülönítve vartyogott egy öreg kecskebéka. Vezér­békának is mondták többen, de az öreg nem szerette, ha címet ragasztanak rá. — Én is csak olyan béka va­gyok, mint ti, csak tőletek sok­kal öregebb és tapasztaltabb. így aztán az is természetes­nek tűnt, hogy amikor karna­gyot választottak a kórus élé­re, csak ő jöhetett számítás­ba. Sokan ugyan fiatalabbat szerettek volna, aki hajlamo­sabb az új melódiák betanítá­sára, de később ők is belátták, nem érdemes az öreggel meg a híveivel ellenkezni. Legyen hát ő a karnagy. Amikor meg­vitték neki a hírt, éppen egy la­pulevélen napozott a parton. Körülötte öles kecskebékák tanyáztak. — Köszönöm barátaim — hunyorgott elégedetten —, és ígérem, nem fogtok csalódni. Gyönyörű melódiákra tanítlak benneteket! Az első kóruspróbán aztán kifejtette az elképzeléseit. Ráncos, lomha testével egy úszó farönkön gubbasztott, onnan karattyolta a sok ezer béka felé: — Mindenki egyszerre és teli torokból kuruttyol. De csak utánam! És azt, amit ón fogok nektek betanítani, mert sok­kal tapasztaltabb, meg vé­nebb vagyok nálatok. Ezt ne feledjétek! Ezért mindjárt dú­doljátok is el, hogy jól befész- kelődjön az agyatokba: Az öreg kecskebéka vénebb és tapasztaltabb nálunk, így ku- ruttyolunk hát, ahogy ő kuruttyol! Rajta! A bókák meglepődtek, mert ennek ugyan semmi melódiá­ja nem volt, de aztán nagyon kelletlenül mégis csak kuruty- tyolni kezdtek. Annál is in­kább, mert számtalan kecs­kebéka lesett dülledt szem­mel, ugrásra készen. — Még egy kicsit hamis, akadozik — pillogott gúnyo­san az öreg —, ezért ma este azt gyakoroljuk. Kezdjük újra! És hangosabban! A békák engedelmesen és most már hangosan fújták egész este. — Fog ez menni — dicsérte őket az öreg —, holnap majd újabbat tanulunk. — De olyat, aminek meló­diája van! — brekkent meré­szen egy fiatal unkabéka, mire többen is utána brekeg­ték: — Olyat, aminek meló­diája van! — Hát persze — hagyta helybe elnéző jóindulattal az öreg —, majd olyat tanulunk. És másnap általános meg­döbbenésre ezt a dallamot vartyogta: — Az öreg kecske­béka a legjobb, a legszebb, a legnagyobb! Indoklásnak a következő­ket fűzte hozzá: — Előbb meg kell, hogy erő­sítsétek az önbizalmam. Éreznem muszáj, hogy való­ban szívből és nem színből választottatok karnaggyá. Azonkívül úgy érzem, ez fedi is a valóságot. Van talán vala­kinek ellenbrekkenése? Újra a fiatal unka jelentke­zett. — Nekem. Úgy érzem, en­nek e szövegnek nincsen me­lódiája! — Nincsen? — Az öreg bé­kán kisimultak a ráncok, ak­korára duzzadt. — Te nem vagy észnél! te öreg kecske­béka a legjobb, a legszebb, a legnagyobb...! Légiesen fi­nom, emelkedő. Csak mindig a leg-re tedd a hangsúlyt. Ne is vesztegessük az Időt, kezd­jük el! És a bókák kórusa rázendí­tett. Fújták egész este. A fiatal unka is, mert két behemót kecskebéka terpeszkedett a közelében, és szigorú szem­mel figyelték. Aztán más esték következ­tek, újabb, de nem túl változa­tos szövegekkel. Egyik alka­lommal azt kellett betanulni, hogy az öreg kecskebéka a legfiatalabb. Az ifjú unka erre ismét felbrekegett. Most már inkább gúnyos kötődéssel, mert érezte, hogy úgysem ér el semmit. — Ebben ellentmondást ér­zek. Ha öreg, akkor hogyan lehetne a legfiatalabb? — Igazad van — kurtyogta elgondolkozva a kecskebéka —, ezentúl az öreget elhagy­juk. A kecskebéka a legfiata­labb...! Igen, így helyes! Úgyis tudja mindenki, hogy rólam van szó. És most kuruttyoljá- tok, de nagyon szépen, dalla­mosan! A békák rázendítettek, és az öreg kecskebéka kigúvadt szemében büszkeség csillo­gott. Élt a holtágban egy fiatal dajkabéka, aki ha ott is volt a kórusban, sohasem énekelt. Legtöbbször meg sem jelent a kóruspróbákon, olyankor in­kább kint tartózkodott a par­ton. Talált egy széltől, víztől laposra csiszolt követ egy fűz­fa közelében, az volt a ked­venc tartózkodási helye. On­nan nézte az agyagos végte­lent, néha játszadozott a le­gyekkel, és élvezte, ha ha­muszürke hátát csiklandozta a napfény. Egy napon két hatalmas kecskebéka ugrott mellé, és az öreghez kergették. — Tudomásomra jutott — dülledt az öreg szeme —, hogy te lógsz a kóruspróbák­ról. A hangversenyeken meg csak tátogsz. Elárulnád, mi ennek az oka? A dajkabéka hallgatott. — Nem akarsz válaszolni? így is jó. Ma este te énekled a szólamot. Gondom lesz rá, hogy ne lazsálj, erről kezes­kedem I Este aztán szigorúan for­tyogta az egybegyűlt bókák­nak: — Átismételjük az eddig ta­nultakat, remélem egyszerre és nagyon szépen fogtok éne­kelni. A szólamot egyik ifjú társunk viszi majd, őt figyeljé­tek! — Mára nem ezt ígérted — harsant metsző hangon a fia­tal unka—, hanem, hogy vég­re már olyan dalt tanulunk, aminek melódiája van! — Igen, ezt ígérted — bi­zonygatták többen is. — Igazi melódiákat szeretnénk végre kuruttyolni! — Türelem — mortyogta az öreg kecskebéka —, várjatok Tóth-Máthé Miklós Békák a sorára! Ne oktassatok en­gem, mit, hogyan tanítsak. Különben is, amíg akadnak közietek olyanok, akik a régit sem tudják, addig nem halad­hatunk előre. Már pedig en­nek az ifjú dajkabékának fo­galma sincs az eddig tanul­takról. Kezdjük tehát: Az öreg kecskebéka vénebb és ta­pasztaltabb... Na, folytasd fia­tal barátom! A dajkabéka kitátotta a szá­ját, de egy hang sem jött ki raj­ta. — Látjátok — karattyolta diadalmasan az öreg —, ez egyszerűen nem akar énekel­ni. Figyelmeztetlek, hogy baj lesz, ha nem énekelsz! Én béketűrő béka vagyok, de ami sok, az sok! A dajkabéka újra kitátotta a száját, látszott rajta, hogy erőlködik, de csak valami arti- kulátlan hang nyöszörgött elő belőle. — Kuruttyolsz, vagy nem kuruttyolsz?! — meredt rá vészjóslóan az öreg, miköz­ben püffedt a dühtől. — Ne húzd az időt, mert nagyon megbánod! A dajkabéka tátogott. A kö­zelben lévők hallották a szíve rendetlen dobogását. Meg­próbált kipréselni magából egy hangot, egyetlen picinyke hangot. Nem sikerült. Az öreg ekkor odavágott a pillantásával két vaskos kecskebékára, akik elértették a célzást, és ráugrottak a nyo­morultra. Szorították addig, amíg csak élet volt benne. Aztán kivonszolták a partra és otthagyták. Ekkor a döbbenet okozta csendben egy béka panaszo­san felbrekegett. — De hiszen néma volt! — Akkor is kuruttyolhatott volna — vartyogta gyűlölettel az öreg. — Néma voltl — háborog- tak többen, aztán egyre töb­ben: Néma volt! És akkor már egész este ezt morajlotta, zúgta, fenyegetően a bókakó- rus: Néma volt! ásnap hajnalban az öreg kecskebéka sár­gásfehér hasával az ég felé puffadva, élettelenül himbálódzott a sűrű súlyom meg bókalencse között. Azóta, ha valaki megáll a holtág partján, és hallgatja a békák kórusát, úgy érzi, mint­ha valami furcsa, rekedtes melódia lenne a kuruttyolá- sukban. Sok ezer bóka egy­szerre zengi. És az új karnagy hangja is egybeolvad a töb­biekével. M — Nemi Tulajdonképpen baj merheted: hegyvidéken az időjárás nincsl szeszélyes. — Hát akkor? Mi az oka annak, — Ezt nem gondolod komolyan... hogy nem rohansz összekészíteni a —Nem értem ezt a megjegyzé­holnapi túracipődet, ruhádat?... És sed­Vörös Márta tárcája A csúcs másik oldala Monológ dialógusban —Na, végre Itt vagyunkl — Végre! — Igaz, hogy erre gondoltál? Ez a havas csúcs volt, amiről any- nyiszor és annyit beszéltél? — Igen. Valószínű ez. Vagy egy másik, egy hasonló, de való­jában ilyen. — Hát itt vagyunk. Már csak egynéhány száz méter gyaloglás. És... Nos, akkor körülbelül ott vagyunk, ahol ilyenkor Júliusban Is taposni lehet a havat... — Meg belemarkolni a felhőbe. Hinni azt, ha megcsavarom, lenn esik az eső. Ha belefújok, tova­röppen, bárányként keresi társait, de ha akarok, ráülök a sűrű felhő­re és a csúcsok között örökké pergő széllel átrepülök a csúcs másik oldalára. — Ez az! Ide vágytál! Itt vagy! Nézd! De gyönyörű, ahogy az az alul szürke, felül fehér gomoly e- reszkedlk lassan alá. Csodálatos! És ellenfényben a búcsúzó napi Aztán az egészből végül mégis makacsul, konokul, mozdlthatatlanul kiemelkedik a csúcs. Az jut eszembe erről, hogy ezt a csúcsot — a csúcsokat — kö­rültáncolja az élet. Udvarol neki, ka­cérkodik vele, dühösen oldalba vág­ja, orkánokkal Is tépi... De ő csak áll. Igaz, kicsit töredezik, de végül ma­rad: az ami! A csúcs! — Nem lehet legyőzni. — Egyszer ez is bekövetkezhet, de a léptékek emberöltők millióival mérhetők. Sok ezer évvel ezelőtt már állt ez a csúcs — és sok ezer évnek kell eltelnie, hogy elkopjon. Hacsak... — Hacsak? — Hacsak az eszmélő ember va­lami eszméletlen hibát nem követ el. — Rossz útra szaladt a beszélge­tésünk. Fáradt vagy. Azért jöttünk ide, mert azt mondtad, ez a havas csúcs jelent számodra megnyug­vást. Arra gondolj, hogy holnap indu­lunk és megnézzük közelről. — Persze... — Nem hangzik ez valami meg­győzően. Valami baj van? egyáltalán nem vagy olyan igazi bol­dog-lelkes, hogy végre itt vagyunk a csúcs alatt. — TévedszI Én boldog vagyokI Mert idekívánkoztam, és lehet, hogy a régi-áimaim-csúcsot holnap való közelből is megismerjük. —Lehet?? — Igen. Mert nem biztos, hogy a holnapi nap erre alkalmas lesz. Is­— Hát nem mondhatod komo­lyan, ha végre itt vagy, adódhat olyan időjárási körülmény, ami szá­modra akadályt Jelent?! — Indulatos vagy. Én ezúttal bé­kés, sőt méltóságteljes, mint ott, az a csúcs. Igenis lehet olyan időjárási körülmény, hogy holnap nem indul­hatunk. Hogy várni kelll — Kicsit meghökkentesz. Nem most először! Sóváran nézed a csúcsot, oda akarsz menni, és köz­ben teljesen elbizonytalanodtál. Mi ez? — Látod, nem tudtam rögtön vá­laszolni. Jó volt ez a csönd. De!... Először is tudnod kell: nem bizony­talanodtam ell Másodszor viszont tudjad azt is, hogy mint a csúcs, ugyanannyi lábjarnyi-járásra van egy csodálatos völgy. Az ölében tiszta vizű patak cseveg, körötte harsogó zöld a fű, csengő- és ko- lompszó... — Figyellek... — Tudod, hogy kedvelem a völ­gyeket, —a valley-ket, a thal-okat— mindegy milyen nyelven mondjuk. Ott terem a béke. Az emberek azért települtek a völgyekbe. — De ml a csúcs miatt Indultunk ell... — Igen. A csúcs miatt. —Akkorholnapindulunk?... Miért nem válaszolsz? — Értsd meg! Nem biztos, hogy holnap indulunk! Boldog vagyok, hogy itt vagyok, és hiszem — ha út­közben civakodunk is, de megnéz­zük közelről a csúcsot. De látod? Kerekedik a szél, némely felhőre rá lehetne ülni. Az időjárási Mostanában elég rapszodikus. Aztán végül is: engem érdekel a völgy isi —Hallgatsz. Jó lenne, ha mon­danál valamit. Legyen az egyetér­tés, ellenzés, vita, szemrehá­nyás, szentségelés, düh. Valami reflexiói... — A vágyaid, a reményeid leg­jobb ismerője vagyok. — Éppen azért várom, hogy szólj valamitI... — Ha olyan lesz az időjárás, hogy a völgybe mész — megyek veled. Ha pedig a légkör megen­gedi, ott leszek melletted a havas csúcshoz vezető úton. — Köszönöm I De nézd csak! A túloldalról most visszatükröződik a nap. A fehér szürkéslilává ala­kul, narancsszínű azsúrozás- sal... Tudod, feltétlenül meg kell néznünk a csúcs másik oldalát is...

Next

/
Oldalképek
Tartalom