Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-21 / 49. szám
1990. június 21csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 1. A veszélyes hagyaték Az a nyári nap szépnek ígérkezett. De lehet, Laura számára már semmiképpen sem lehetett kellemes; a csinos fiatalasz- szony igen feldúlt volt. Most még a máskor oly gondosan ápolt szőkésbarna haja is zilál- tan övezte arcát. Két szemében nyugtalan szomorúság ült. Ha most látta volna valaki, biztosan megérzi: ezt az asszonyt valami bántja. De nem láthatta senki, mert Laura nagyon egyedül volt. Teljesen egyedül ült nemrég bérelt, szegényes kis lakásukban, és tekintetét szinte le sem vette az ajtóról. Peted várta. Nem kellett sokáig várnia. Férje már a házban volt, az imént szállt ki a folyosó végén a csöndes liftből. Már a folyosón elővette kulcsát. A vállas, barna férfi harminc is elmúlt már, későn nősült. Alig egy hónapja volt az esküvőjük. Az újdonsült férjek sietségével közeledett az otthonához. — Üdv, feleségek gyöngye! — kiáltotta már a küszöbről, majd belépve, megölelte az asszonyt. Csak Laura halvány ellenkezése és mozdulatlansága döbbentette rá, hogy valami tödént. A vidámság tüstént leolvadt arcáról. — Mi van, szívem? A fiatalasszony szótlanul kibontakozott karjaiból, előbb becsukta az ajtót, aztán megfordult. Szembenézett férjével. Peter még sohasem látta asz- szonyát ilyen komolynak. Pedig. majdnem egy éve ismedék egymást. — Meghalt az apám—mondta Laura. — Az apád...? Hiszen nem is ismeded. — Attól még meghalhatott. — Kétségtelen. De honnan tudod? — Egy közjegyző értesített. Holnap délelőtt vár a hivatalában. — Közjegyző? Ez esetleg azt jelenti, hogy,... hogy örököltél valamit? — Nem tudom. A szöveg eléggé homályos, de mintha csak az ,.elhunyt végakaratát” emlegetné a hivatalnok... Te, Peter, ez olyan furcsa! Azt hiszem, sohasem láttam az apámat. Vagy túl kicsi lehettem még, mert nem emlékszem rá. Nem tudom felidézni az arcát, a mozdulatait, ő nekem sohasem volt más, csak egy név a dokumentumokban, az életrajzomban. „Korán elhagyta családját, azóta nem hallottunk felőle”, ezt szoktam mondani, ha rákérdeznek. Máig sem tudom, miéd hagyott ott bennünket. De nem lehetett jó ember, mert az anyám nem bánkódott a dolog miatt, azt hiszem. Rendesen felnevelt apám nélkül is. Az más kérdés, hogy mostanában már ő sem sokat törődik velem. — Miéd is törődne? Hiszen felnőttél végre. Huszonnégy éves vagy. És az én feleségem! Mostantól kezdve én vigyázok rád. Valahogy majd csak megleszünk az... az anyósom nélkül is. —Szegény apa—Laura leült az ágyra. Peter szétnézett a szobában. „Mi sem vagyunk gazdagok, ami azt illeti. Jó lenne már ezen is változtatni.Hát igen, szegényes itt minden, mint afféle bérelt lakásban lenni szokott. Tulajdonképpen egyetlen szoba az egész, a mosdó az egyik sarokban, függöny mögött, ott a villanytűzhely is. Nem, nem maradhatnak itt sokáig. Reménység ébredt benne: — Ha örököltél valamit, itthagyjuk ezt a lyukat. Laura végre halványan elmosolyodott. — Ha sok pénzem lesz, akkor is szeretni fogsz? — Megszerettelek, amikor olyan szegény voltál, mint a klerikális rágcsáló... — Klerikális... rágcsáló? — Atemplom.egere. Nevettek. Peter Laura ölébe hajtotta a fejét, és ábrándozni kezdett: — Ha mégis... Ha az apád karried csinált, és óriási vagyont hagyott rád, elmegyünk egy világ körüli útra is, jó? * * * A közjegyző faborításos irodájában előbb egy vénkisasz- szony külsejű titkárnő fogadta őket, és med az édesítésben közölt időpontnál valamivel korábban jöttek, szárazon rájuk parancsolt, hogy várjanak. Laura akkor megint apjára gondolt, és tulajdonképpen csak most hatolt el tudatába, hogy semmit sem tud róla. Anyja talán szándékosan hallgatott mindig a férfiról? Semmi jót sem tudott volna mondani, azéd nem szólt? Most hát annyit tud már róla: meghalt. Nem volt ez sok. Aztán végre bejutottak az irodába. A közjegyző idős, száraz modorú férfi volt, majdnem hatvanéves lehetett. Kiméden intett a hatalmas íróasztala előtt álló két mély bőríotelre. Laura és Peter leültek; a hivatalos hangulat azonnal átragadt rájuk is. A közjegyző először el- kéde az asszony iratait, ellenőrizte személyazonosságát, majd így szólt: — Egy hónappal ezelőtt itt jád az ön apja, asszonyom. Törvényes módon letétbe helyezett nálam egy borítékot, azzal az utasítással, hogy ha meghalna, ismedessem önnel a tadalmát. „Remélem, egy csekk van benne, sok nullával" — gondolta Peter. Szerény kishivatalnok volt a városi tanácsnál, és néha elalvás előtt arról ábrándozott, hogy egyszer igazán gazdag lesz. Igen, ha százezrekhez jutna, adna belőle az árvaházaknak, az indiai és afrikai éhezőknek, és minden rászorulónak. De miből adjon másoknak és magának — ha semmije sincsen? — Kérem, bontsa fel — mondta Laura, feleslegesen. Az izgalomtól kiszáradt a szája. A közjegyző rápillantott, aztán megfordította a kis borítékot. Régimódi vörös viaszpecsét látszott a közepén. Feltörte, kinyitotta. Nagyon feszült pillanat volt, a szobában mindnyájan hallották a többiek lélegzetvete- lét is... Peter előrehajolt, Laura az ujjait tördelte idegesen. Egy percig semmi sem tödént, med akkor Laura és Peter talán nem is lélegzett, a közjegyző a borítékkal bajlódott, csak a papír zizegését hallották. A hivatalnok egy kemény kis papírlapot vett elő. „Ez bizony nem csekk. Boldogult, ámde sosem látott apósom is szegény lehetett, akárcsak én!” — futott át Peter fején, furcsa módon most mégis rokonszenvet érzett az ismeretlen halott iránt. — Felolvasom önöknek a szöveget — mondta a közjegyző. Megköszörülte a torkát, és szemüvege fölött rájuk pillantott, mintha ellenőrizné, készen állnak-e az információ befogadására...? Laura lehunyta a szemét. ,, Ki ricset hagyok rátok, jól gondozzátok. Erőt ad majd, és rám emlékeztet benneteket. Ha megtaláljátok, mérhetetlenül gazdagok és erősek lesztek. A második domb erdejében, a kettős ajtó mögött, napfelkeltekor. Legyetek boldogok." Laurát egy másodpercre furcsa érzés kapta el — emlékezett. De ez az emlék halvány volt, nagyon halvány. Mintha apja hangját hallotta volna. Vagy az egy álom volt...? — Hát epnyi mondta a közjegyző és letette a papid. Peter csodálkozott: — Azt hittem, ez a bevezető I — Nem uram, ez minden — így a közjegyző. — No de hát... — Peter megvakarta a feje búbját, zavadan. — Végül is, mondja, uram, mit örökölt a feleségem? — Nem tudom, uram. A cédulán csak ennyi áll. Át is adom, tessék! Laura és Peter hitetlenül forgatták. Csalódott arcukat látva, az idős férfi szigorúsága megenyhült: — Talán egy másik közjegyzőnél tette letétbe az igazi végrendeletet. Vagy ez csak egy önöknek szóló erkölcsi intés, esetleg... útmutatás. — Erkölcsi intés? Köszönjük szépen — Peter lelkében szinte hallható robajjal omlottak össze a vágyálmok. Szép ház, világ körüli utazás, gazdagság...? — Tadozunk önnek valamivel? — Nem. Az elhunyt kifizette a szerény költségeket. — Akkor... Hát köszönjük. Gyere, Laura. Viszontlátásra. Peter csak később érezte: lehet, abban a percben a közjegyzőnek talán még lett volna mondanivalója számukra. Legalábbis olyan volt az arca... A folyosón még nem szóltak egymáshoz. A liftben is kénytelenek voltak hallgatni, idegenek álltak mellettük. Csak a hallban jött meg a hangjuk, akkor viszont mindketten egyszerre kezdtek beszélni: — Szívem, ne haragudj az apámra... — Hogyan haragudhatnék arra az utálatos, féleszű alakra? Hiszen sohasem láttam! Hogy a pokol tüze égesse meg... Bocsáss meg, Laura. De te is tudod, milyen szegények vagyunk. Milyen jólesett volna egy kis örökség. —Tudom, szívem. Bevallom, gondolatban én már el is osztottam egy képzeletbeli, de nagyon nagy összeget... — Évekbe kerül, míg megszedjük magunkat. Míg egyáltalán elkezdhetünk élni. — Anyám szerint apám mindig önző volt. — Egy vő nem szívesen éd egyet az anyósával, de azt hiszem az idős hölgy ezúttal fején találta a szöget... Ápád mindenesetre hagyott rád egy darab papid — gúnyolódott Peter tehetetlen dühvei. — Olyan, mintha üzenet lenne — Laura elgondolkodott. — Gyere, átmegyünk a parkolón, arra rövidebb az út. — Peter az órájára pillantott. — Igyekeznem kell. Ä főnök nem szereji, ha sokáig vagyok távol. — Én is keresek valami munkát. — Laura dacosan felszegte állát. — Vége a mézesheteknek, dolgozni fogok, úgy hamarább vehetünk saját lakást. A parkoló közegén mentek. Átvágtak “'két hosszú autósor között. A nyár eleji nap felhők mögött várakozott, nem volt túl meleg. A férfi magához ölelte Laurát, éppen szólt volna, hogy ne aggódjon, majd csak lesz valahogy — amikor közelgő zúgást hallottak. Az autósorok között nagy, fekete kocsi vágtatott feléjük teljes gázzal. A férfit lebénította a rémület. Szeme csak a rohamosan közelgő motorházat, a krómozott lökhárítót látta. Olyan sebesen közeledett... Aztán működni kezdtek ösztönei, reflexei, már tudta, mit tegyen. — Vigyázz! — szaladt ki torkából a kiáltás, és egyetlen, erős mozdulattal berántotta Laurát két autó közé. Az asz- szony majdnem elvesztette egyensúlyát, elkapta egy kocsi visszapillantó tükrét. A fekete autó így is majdnem érintette őket — testükön érezték szelét, amint elszáguldott mellettük. Peter óvatosan kidugta a fejét rejtekhelyükről — az autó akkor fordult ki a széles National su- gárútra, és beleolvadt az ott hömpölygő autófolyamba. — El akad gázolni bennünket — Peter ajka reszketett, a férfi holtsápadt lett hidelen. — Te, ez megölt volna mindkettőnket! Ha nem ugrunk el... Gyilkos! — De ki volt ez? És miéd...? — Laura csak most fogta fel igazán a tödénteket. Remegtek a térdei, a rémület szinte megbénította. — Hogy miéd...? — Peter nem nézett a feleségére. — Laura, azt hiszem, az apád mégis hagyott rád valamit. Valamit, ami értékes... Amiéd egyesek, láttad, a gyilkosságtól sem riadnak vissza! 2. Kellemetlen látogatók Két nappal később Peter mit sem sejtve jött haza. Igaz, ez a „mit sem sejtve" nem volt egészen igaz, hiszen az utóbbi napokban már állandóan azon jád az esze, hogyan védekezzenek rejtélyes ellenségeik ellen. A férfinak egyelőre semmilyen épkézláb ötlete sem támadt. Es mivel „amazok” két napig nem jelentkeztek, hát lassan megnyugodott. Lehet, a parkolóban csak egy felelőtlen tizenéves vagy egy részeg vezető hajtott kis híján rájuk, nincs itt semmi összefüggés, „amazok” nem is léteznek? Es persze — nincs semmiféle örökség sem, sajnos? Ahogy megbeszélték, előbb megváda Laurát a bejárat előtt. A fiatalasszony mostanában érthető okokból nem óhajtott egyedül hazamenni. Sikerült munkát szereznie, amelyet naponta majdnem ugyanabban az órában fejezett be, mint a férje. Két irányból jövet, mindig ugyanazon a sarkon találkoztak — ez a „mindig” tulajdonképpen most másodszor fordult elő, hisz Laura csak két napja dolgozott. Nem volt jó munkahely, amelyet Laura talált, egy hivatalban alkalmazták, ahol kevés pénzéd sokat vádak tőle. — Szervusz, kedves — megcsókolták egymást, és befordultak utcájukba. Felmentek a lépcsőn. — Mostanában mindig a torkomban van a szívem, amikora saját lakásunkhoz közeledem. Furcsa, nem? — súgta Laura. — Itt, és most semmi sem furcsa — felelte a férj diplomatikusan. Ugyanis az ő szíve is helyet változtatott, és amikor a folyosón ajtajuk felé lépkedtek, Peter úgy érezte, szívét szinte csak a nyelve fogja vissza a torkában. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, baljós előérzetük „természetesen” valóra vált. Már messziről látták, hogy lakásuk ajtaja résnyire nyitva van. — Pedig én reggel becsuktam, méghozzá kulcsra! — suttogta Laura. — Maradj itt—mondta a férfi. Előreindult. Tudatában volt, hogy neki most igen bátornak, fédiasnak kellene lennie. Legalábbis jó, ha annak mutatja magát. De amikor megérintette a kilincset, volt egy pillanata, amikor a legszívesebben megfordult és elrohant volna. Laura mégis ott állt mögötte. „Félek egyedül", suttogta. Peter belökte az ajtót. Az eléjük táruló látvány pontosan olyan volt, mint a krimifilmekben. A lakást ismeretlen emberek teljesen feldúlták. Minden szekrény és fiók nyitva volt. Ezenfelül a fiókok tadalmát a padlóra öntötték. A könyvespolc üres volt; a könyvek mind a padlón hevedek. A két ágyat is szétdobálták, a levegőben még finom, apró tollpihék szállongtak. — Nézd, még a teát is kiöntötték — nyögte Laura, és a konyhasarokba mutatott. — Persze, hisz a folyadékba is rejthettünk volna valamit. — De mit...? Nem kellett sokat töprengeniük, a felelet ott lapult agyukban. — Az a levél... Apád furcsa végrendelete — mondta a férj —, hová tetted? — Itt van — Laura a retiküljé- re intett. — És te csak úgy hordod magaddal? A táskában? Nem félsz a tolvajoktól? — kiabált Peter. Egészen kiborult, az arca vörös lett, ádámcsutkája fel-alá liftezett. Laura döbbenten nézte. Még sohasem látta ilyennek. Peter is észrevette magát, sohasem szokott ilyen lenni, hát hamar magához téd, két'hatalmasat fújt még, mint egy elefánt, aztán valamelyest lecsillapodott. — Rám kiabáltál — a fiatal- asszony szemében könnyek csillogtak. Peter azonnal magához ölelte Laurát: — Ne haragudj, olyan ideges vagyok. Édhető, nem? — Kiabálással nem megyünk semmire — bölcselkedett a felesége, és máris megbocsátott Páternek. — Hát azzal bizony nem sokra. Nézd meg, nem vesztetted el? Laura előkereste a levelet: „Kincset hagyok rátok, jól gondozzátok..." — Kincset! — dühöngött Peter a szoba közepén, közben belebotlott egy ruhacsomóba és kis híján elesett. „Erőt ad majd és rám emlékeztet benneteket...” — Hát az biztos! Rád emlékezünk most is, sohasem látott apósom! — kiabálta a férfi, és felállított egy széket, hogy ráülhessen. „Ha megtaláljátok, mérhetetlenül gazdagok és erősek lesztek..." — Gazdagok! Erősek! — Peter csaknem'sírva fakadt dühében. — Az apád nem volt normális, drágám! Téged szeretlek, de az apád nem volt normális, érted? Méghogy mi gazdagok leszünk! Itt csak azok gazdagodhatnak meg, akik tudják, mit keresnek! És azt meg is találják! Nem úgy, mint mi! Apád éppen velünk bánt el a legjobban! Vadidegen emberek gyilkolni képesek azért, amit hagyott, nekünk meg el sem árulta, mi az, és hol van! És mi nem tudjuk, mit keresünk! Laura az ágyat próbálta rendbe hozni. Hosszú haja az arcába hullott, semmit sem látott, így nem csoda, ha ő is belebotlott és a padlóra szórt ágyneműkre bukott. Peter odaugrott, hogy felsegítse. Csodálkozva tapasztalta, hogy az asszony... nevet. — Te nevetsz? — nem hitt a szemének. — Hát persze. Hiszen tiszta röhej az egész — és Laura nevetett, nevetett. Ez ragadós volt, egy perc sem telt bele és a férje is felderült. A végén együtt nevettek. Hát tényleg! Van egy cédula, rajta a szöveg, amit senki sem ért. Az egészet egy olyan ember hagyta rájuk, akit sohasem láttak. Olyanok kere- sik-kutatják, akiket szintén nem láttak. Felforgatták az egész lakást, és. nem találták meg a cédulát, ha-ha-ha...! Amint Peter így nevetett, lassan felemelte a fejét. Pupillája kitágult. Felesége mögött, a bejárati ajtó belső oldalán vörös krétával írott betűket pillantott meg. Odament, Laura követte. Egy sietős kéz nagy betűkkel rótta a festett deszkára: VISSZAJÖVÜNK! Némán néztek össze. A rémület beléjük költözött, alulról emelkedett fel a jeges ár, szólni sem tudtak. A folyosóról valami zaj hallatszott... Peter végre erőre kapott, becsapta az ajtót, eléje húzta az asztalt. — Szedd össze a holmidat— szólt keményen. — A legszükségesebbet egy bőröndbe! Elmegyünk a nagynénémhez. Ahhoz az őszülő hajú öreglányhoz, Grácia nénihez, aki ott volt az esküvőnkön, emlékszel? Állandóan a torkán akadt a csirkecsont, egyszer el is ájult... Nála fogunk lakni. — Meddig? —Amíg... am íg véget ér ez az egész cirkusz. Add ide a végrendeletet, jobb, ha mostantól nálam lesz. (Csütörtökön folytatjuk) NEMERE ISTVÁN X A kincs
