Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-16 / 45. szám
4 SOMOGYI HÍRLAP 1990. június 16., szombat Kötcsei pinceszeren A hagyomány szerint az ősök valaha német földön dohányt termesztettek. Itt, az új hazában, Kötcse dombjain tanulták meg a szőlőművelést, borkezelést, mégpedig kitünően. A Csillagó nevű „hegy"—ahol ugyancsak a hagyomány szerint, a német telepesek a hosszú utazás után megpihenvén nézték a csillagos eget — adta mindig a legjobb ízű, zamatú nedűt. Van is egy kis dalocska erről a somogyi értelemben „magas ” hegyről, s boráról: „Magos hegy a Csillagó /annak a bora de jó / csillagói borom van /attól de jó kedvem van. ” Gólent László, a szárszói tsz szőlészeti-borászati ágazatvezetője (mellesleg kötcsei szőlő- és pincetulajdonos) a magyar borászati szakemberekre — tapasztalataim szerint—oly jellemző hévvel és megszállottsággal gondozza e hasznos hagyományt. A szövetkezet 1700 hektó befogadására alkalmas pincéjében beszélgetünk, ahol a hatalmas hordók jóféle fehér- és vörösborral várják a „viszonteladó” kocsmárosokat és magánosokat egyaránt. A 300 hektárnyi ültetvény évente 25—30 ezer mázsa termést ad, az ebből sajtolt bor egy része az úgynevezett Viticoop rendszer révén a bogiári kombinát tartályaiba kerül, s körülbelül ezer-ezerötszáz hektoliter marad itt a pincében. Gólent László 1975 július elején lépett mostani posztjára, azóta — az addig mintegy 250 hektoliter helyett — 2700 hektóra valót értékesítenek évente. Föltehetőleg a bort is szakszerűbben kezelik azóta, de bizonyára a kínálat is jobb, a kötcsei pince nedűje ismertebbé vált a szűkebb és tágabb pátriában egyaránt; mert igaza vagyon a szólásmondásnak; a jó bornak is kell a cégér. — A beosztásom, a szakmám arra kötelez, hogy a hegybélieknek is mindenben segítsek tudásom, tapasztalataim szerint — mondja az ágazatvezető. — Itt különösen jó olasz- rizlingek teremnek, és a gazdák között sokan vannak olyanok, akik adnak arra, hogy a boruk mindenben megfeleljen a kívánalmaknak. Szívesen tanulnak, megfogadják a jó tanácsot. Tavaly rendeztük meg az első borversenyt, szigorú es pártatlan zsűri közreműködésével. 70 bor érkezett az első alkalommal, az idén már csak 46. (A többiek talán — remélhetőleg csak ideiglenesen — a kedvüket vesztették, mert nem nyertek a versenyen.) A behozott borok minősége azonban sokkal jobb volt, mint tavaly, a bogiári bírálóbizottság igen kedvező véleményt mondott, főként az olaszrizlingekről. 9 arany-, 9 ezüst- és 12 bronzéremmel ismerték el a legjobb fehérborokat, a vörösek közül pedig egy kapott aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot. Megjegyzem: Kötésén általában gyengébb a vörösbor. Nem is olyan gyenge, állapítom meg Vásárhelyi Tibor tanár barátom pincéjében, miután a gazda isten tudja, hányfajta bora után a bronzéremmel kitüntetett kékfrankost is megkóstoljuk. — Ideje volna harapnunk valamit — mondja a gazda —, s megállapítását élénk helyeslés követi. Az érett házisonkát vöröshagymával fogyasztjuk a „borház” tornácán, s a mázas kancsóban olaszrizling várja, hogy a falatozás után ismét megszomjazzunk. 900 négyszögöl gyöngyén művelt szőlő, szép gyümölcsös veszi körül a házat, amelyben a hagyománynak megfelelően egy lakószoba is van szép, öreg bútorokkal berendezve. Régi szerszámok, a népi kézművesség egy-egy patinás hírmondója a helyiségekben, a falakon, s a pincében a legnagyobb hordó 12 hektós. — Ehhez készült a pince ajtaja — jegyzi meg Vásárhelyi Tibor—, az utóbbi öt centivel szélesebb. Látok itt faputtonyt, tőtikét, kármentőt, fertályost (ez az akó negyede), s kérdésemre — az akot illetően — pontos választ kapok. Megtudom, hogy háromféle ako van — magyar, bécsi és német—, az első 54,3, a második 56,5, a harmadik pedig 54,9 liter bor befogadására képes. Elővesz egy füzetet, a „Naplót”, amely a birtok, a gazdálkodás szempontjából érdekes lehet majd az utódok számára is. A 900 négyszögöles területet felesége, Landek Ilona örökölte nagyanyjától, Barabás Évától, akinek nagyapja valaha tanítónak jött Kétesére. (A Biblia, amelyben ezek az adatok szerepelnek, Vásárhelyiék siófoki lakásán van.) Az 1972 óta vezetett naplóban olvasom az 1976- os bejegyzések között: „Megkezdtük az öreg fák irtását." 1978. május 1. „Szőlőt ültettünk." 1979. „Gyümölcsfatérkép. (A korai cseresznyétől a naspolyáig minden gyümölcs- fajta legyen!)’’ Az időjárásról... 1983 január. „Szokatlanul meleg van, plusz 15 Celsius is előfordul.” Január 26. „Virágzásnak indult a mandulafa. ’’Ugyanebben az évben: „Borházépítés. OTP-től 25 ezer, húgomtól 30 ezer, összes kiadás 170 000 forint.” 1987. december 18. „Lányom lakodalma. 120 liter bor (még vinni kellett ráadást is), 10 liter pálinka, sütemény, torták stb. Lakodalmi költség: 46 ezer forint. Zenekar: 4000." 1988. „1928 óta ilyen aszály nem volt...” Vásárhelyi Tibor apósától, Landek Jánostól tanulta (no, meg a szakkönyvekből) a szőlőművelést, de különösen az oltványkészítést. 103-ban, afi- loxérajárvány után Landekék csillagói területén volt először oltványszőlő. (A vadalanyra ráoltott nemesszőlőt nem támadja meg a filoxéra.) — Rengeteg munka van itt— mondja a tanár úr. — Különösen, ha az ember annak rendje és módja szerint végzi a feladatát. De szerencsére megszoktam a kapát, a kaszát, gyerekkorom óta részem van a mezei munkában. Apám tanító volt, de a csekélyke fizetés miatt nem engedhette meg magának, hogy ne gazdálkodjék. És megkövetelte, hogy segítsek neki. Nagyszerű érzés a jól végzett munka fáradtságával ide kiülni, pihenni, beszélgetni. Koccintgatás közben megtudom, hogy Vásárhelyi Tibor erdélyi származású: Marosvásárhelyen született. Gólent László — anyai ágon — ugyancsak. Az ő családja aradi eredetű. — Apám a háborúban tartalékos tiszt volt, s amikor közeledett a front, felpakolt bennünket egy szekérre, s elindultunk nyuAz újságokat olvasva számomra szinte már feldolgozhatatlan mennyiségű az az in- formációözön, amely a változásokról mesél. Ha azonban valakinek már arra sincs pénze, hogy napilapot vásároljon, az az utcákat — üzleteket —, hivatalokat járva, bizony nemigen tapasztalhatja a körülmények jobbá válását. Hiába no, „a helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától.” Csodák — úgy tetszik — nincsenek. Pedig gyerekkoromban hej, de sokszor tűnődtem azon: ha csupán néhány perccel-órával előbbre láthatnám az eseményeket... Bizonyos: ez esetben nem beszéltem volna flegmán a nénivel, aki később az osztályfőnököm lett. Aztán annyiszor érhetnék el telitalálatot a lottón is, ahányszor éppen arra szoty- tyanna kedvem. Tegnap este viszont azon gondolkodtam, hogy a mai eszemmel minden szép lányt megszerezhettem volna a gimnáziumban. Egy tankkal is győztes hadvezerV-------------------..........g at felé — meséli Vásárhelyi Tibor. — Az ekhós szekérrel eljutottunk Németországba; ott amerikai fogságba estünk. Ma is kitűnően működik egy Stukából származó órám, amit repülőroncsból szereltünk ki. Ott ketyeg az autómban... Szóval, aztán visszatértünk Erdélybe. Egy napon apámnak valaki megsúgta, hogy nincs otthon biztonságban. Talán azért, mert tartalékos tiszt volt a magyar hadseregben? Sose tudtuk meg... Papa mindenesetre átjött Magyarországra azzal, hogy mihelyt normális körülmények közé kerül, mi is követjük. Ezután egy évig nem láttunk kenyeret. Puliszkán éltünk. 48- ban repatriáltunk, s apám Ali- gán, majd Kétesén tanított. Kívánsága szerint Erdélyben, Fin- taházán temettük el, ahol 81 éves nagybátyám még mindig azon a néhány négyszögölnyire zsugorodott kis birtokon él, ahová 700 évvel ezelőtt a famíliánk gyökerezett... — Főiskolás voltam. Nagyanyám már többször sürgetett levélben, hogy menjek át Aradra, mert van ott valami, amit el kellene hoznom — szól tűnődő arccal Gólent László. — Egy szünetben átugrottam, mire ő a kezembe nyomott egy szép, régi kancsót. Azt mondta: vidd ezt haza, s őrizd meg, ahogy eddig én őriztem. Miféle kancsó ez?, kérdeztem csodálkozva. Állítólag Damjanich tábornoké ként ünnepeltethettem volna magamat hosszú évszázadokon keresztül, s az őskorban még zsenge matematikatudással a tarsolyomban is iskolát teremtő tudós válhatott volna belőlem. Szóval: bármikor könnyűszerrel boldogulhattam volna az életben — csak épp most nem jutok semmire. Persze akadnak közöttünk olyanok, akik saját korukban is bölcsek tudnak lenni. S ehhez nem szükséges nagy koponyák boszorkánykonyháinak titkaiba leskelődni. A Balaton partján például gombamód bújnak ki a földből pazar villacsodák —■ pazar kertjeikben pazar autócsodák. És ha nem az üknagypapa kezdte el gyűjtögetni a Mercedesre valót, akkor bizony pazar ez a teljesítmény, amely- lyel (ki tudja, hogyan?) szert tettek egy-két-tízmillóra, miközben az ország teljesen tönkrement. De mondok csudábbakat is! Az már régóta tudott dolog, hogy a legmenőbb étteremtől a legszemetesebb talponállóig, a sör mellé mindenütt felszámolvolt, felelte, ebbe verte a pipája hamuját. Nocsak. Beletettem egy szatyorba, ráraktam néhány inget, gatyát, és elhoztam. A földvári lakásomon van, megmutathatom. A története pedig a következő: az én nagyapám, néhai Radocsai Ádám, céhbeli szíjgyártó mester volt Aradon 1845 óta. Az apja is szíjgyártó volt, meg a nagyapja is. Miután a szabadságharc tábornokait kivégezték, bekopogott hozzá egy fiatalember, s kérte, hogy fogadja fel a műhelybe, mert ő is szíjgyártó. Addig Damjanich János tiszti „legénye” volt. Nos, a hagyomány szerint ő ajándékozta a kancsót a Radocsai családnak, s azt állította, hogy a tábornoké volt. Lehetséges... Én mindenesetre nagy becsben tartom... ják a jó balatoni levegőt. Mert miképp kerülhetne egyébként 50 forintba egy üveg habzó nedű a nyolcadosztályú vendégváróhelyeken is? Az idén újra megjelent a most már szabad ország szabad piacán egy úr, aki a levegőt is pénzért méri. A siófoki benzinkútnál évek óta megfigyelhető: ahogyan közeledik a szezon, hopp, máris elromlik az állami pumpa, amelyikei addig ingyenesen lehetett a kívánt keménységűre feltölteni a gumikat. Megjavítani pedig — úgy látszik — egyszerűen lehetetlen. Tíz méterrel odébb egy idős bácsi ezért pénzért árul- gatja a levegőt. S ki hinné: alig van vége a nyárnak, újból működőképes lesz az állami pumpa. Ehhez képest kismiska a Kaposker, „aki” Aranyhíd üzletházában 16 forint 70 fillérért ad egy apró zsemlét, 30,50-ért egy liter tejet. Ha ugyanis valaki vásárolni kíván a Kiüti városrész és az autósztráda közé telepített üzletben, máris 15 forint parkolási díjat kell leszurkolnia a szorgalmas őrnek. Néhány Szapudi András Fotó: Gáspár Andrea =Czene Attila jegyzete= Jó pénzért a levegőt is... hete még a város egész területére érvényes parkolójegyet sem fogadták el itt. Jól mehet a bolt, sok lehet a munka, ha így kísérlik meg távol tartani vevőiket. Szóval: csodák nincsenek. Mert csodaszámba menne, ha nemcsak a volt MSZMP volt vezetőit számoltatnák el, hogy miből futotta a kétszobás tanácsi lakásra, no meg az 1200-as Zsigulira. Legalább ennyire meglepne, ha ezen a nyáron egyszerű halandónak is elérhető áron mérnék a sört, s netán ingyen a levegőt. Persze, a rossz jogszabályok áttekinthetetlen szövevénye... A kíméletlen gazdasági körülmények... Valószínűnek tartom: ha néhány perccel-órával előre láthatnám az eseményeket, nem kellene bocsánatot kérnem a Kaposker vezetőitől, mert ejnyebejnyét kiáltottam a nem éppen jó kereskedőre valló üzletpolitikáért. így hát továbbra is szinte falom az újságokat, böngészem a tömérdek információt, hogy el tudják hitetni velem: a helyzet megváltozik magától.
