Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-31 / 31. szám

1990. május 31csütörtök SOMOGYI HÍRLAP—KRIMINOVELLAK 7 Ne higgyétek, hogy nem va­gyok felvilágosult és emanci­pált asszony, de azért az a vé­leményem, hogy vannak bizo­nyos dolgok, amelyek egysze­rűen nem nőnek valók. Ter­mészetesen vallom, hogy egyenlő munkáért mindenki­nek egyenlő bér jár, és soha­sem értettem egyet azokkal, akik szerint egy nőnek a kony­hában (no meg az ágyban) a helye, de valahol azért én is meghúzom a határt. Az, hogy Millie vadászni jár, már nekem is egy kicsit sok volt. A dolog akkor kezdődött, amikor hoz­záment Bilihez. Bilinek ez a második házassága volt, és egyikünk sem tartotta szeren­csésnek. És igazán nem azért, mert Millie fiatalabb és csino­sabb nálunk. Hanem ahogy vi­selkedik. Először természete­sen adtunk neki türelmi időt, de végül már torkig lettünk az egésszel. Többen jártunk össze, baráti házaspárok. A férfiak a „Kettőt egy lövésre” nevű vadásztár­saság tagjai azóta, hogy egy­szerre végezték el a középis­kolát. Ahogy megnősültek, a feleségek is összebarátkoztak, közel hozta őket egymáshoz a férjek meglehetősen időigé­nyes vadászszenvedélye. Ekkor jelent meg a színen Millie. A magányosok klubjában ismerkedtek össze, miután az első felesége elhagyta Bilit, mert nem érte be azzal a kevés idővel és figyelemmel, amelyet ő neki szentelt. A következő közös összejövetelünkön, ami­kor szokás szerint flekként sü­töttünk valakinek a kertjében, Bili bemutatta Millie-t a társa­ságnak. A férfiak az ilyen alkal­makkor mindig külön ültek, és a különböző csodafegyverekről, a vadőrök tűrhetetlen viselke­déséről, a vadászati engedé­Jerry Favretto A VETÉLYTÁRS lyek egyre emelkedő áráról, s nagy szarvasbikákról beszél­gettek, melyeket rendszerint nem sikerült puskavégre kapni. Mi, asszonyok, ugyancsak kü­lön ültünk, és kellemesen el- pletykálgattunk. Millie viszont, alighogy bemutatták, egy mo­solynak szánt leereszkedő ajakrándítással faképnél ha­gyott bennünket, s leült a fér­fiak közé. Vadászruhát viselt ő is; ezt egyikünk sem öltötte vol­na magára. Megpróbáltuk. Különösen én. Minden erőmmel azon vol­tam, hogy bevonjam őt is a tár­saságunkba, hogy ő is olyan legyen, mint amilyenek mi va­gyunk. Ő viszont meg sem pró­bált beilleszkedni közénk. Na­gyon zavaró volt nézni, hogy három-négy méternyire tőlünk, a férjeinkkel együtt ül, ő a társa­ság középpontja, mindenki vele foglalkozik. Ott terpeszke­dett közöttük, pislogott hatal­mas műszempilláival, s úgy tett, mintha érdekelnék azok a poros történetek, melyeket mi a hosszú évek során már ezerszer hallottunk. A férjek viszont vevők voltak erre a színjátékra. Ez önmagában is sok volt, de amikor elkezdődtek az össze- hasonlítgatások, akkor lett iga­zán elegem az egészből. — Te miért nem tudsz olyan lenni, mint Millie?—kérdezget­te a férjem. Ezt nem bírtam megemészteni, hiszen éveken keresztül védelmezte a maga és barátai külön kis életét. Tu­dom, hogy énrám biztosan úgy tekintettek volna, mint valami betolakodóra, ha megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Azután jöttek a telefonok. Korábban, ha egy másik férj az enyémmel akart beszélni, csak beleszólt a kagylóba, és őt kér­te a telefonhoz. Ha a férjünk nem volt otthon, akkor néhány percet elcsevegtünk, felírtuk az üzenetet, s ezzel vége is volt az egésznek. Nem úgy Bili és Mil­lie esetében. Tőlük mindig Mil­lie hívott fel bennünket. Mikor én vettem fel a kagylót, akkor azonnal a férjemet kérte. Ve­lem soha egy szót sem beszél­getett. Úgy viselkedett, mintha egyike lenne a férfiaknak. Azt már egyszerűen nem is akartuk elhinni, amikor a va­dászidény kezdete előtt Millie beiratkozott egy lövésztanfo­lyamra, amelyet egy helyi rend­őr tartott a középiskola hátsó udvarában. Akkor sem akar­tunk hinni a szemünknek, ami­kor láttuk, hogyan készülődik a szezonra. Ő viszont nyilván komolyan vette a dolgot. A vadászidény közeledtével az összejöveteleken egyre nagyobb hévvel szőtték a terveket, amiben Millie ismét csak nagy szerepet vállalt. A társaság az egyik hét végén északra tervezett egy utat, ahol állítólag nagy csordákban jár­nak a szarvasok. De hát ott semmi keresnivalója nincs egy nőnek, különösen a mi férjeink között, de ő biztosan már azt is eldöntötte, hogy melyik drága pulóverjét fogja viselni. Szá­momra viszont még hátra volt a feketeleves. A férjem most már naponta emlegette Millie-t, meg példálózott is, hogy milyen nagyszerű asszony, mennyire tudja osztani Bili természet iránti rajongását, hogyan sze­reti a férjét. Azt sem átallotta kijelenteni, hogy ebből a szem­pontból a nyomába se léphetek Millie-nek. Volt egy érzésem, hogy el­kezdett töprengeni — talán a korom miatt. • Nosza, nekiláttam tanulmá­nyozni a szakirodalmat! Az alapoknál, az elöltöltős puskánál kezdtem. Oda-vissza többször is átolvastam, s ha­marosan mindent tudtam erről, amit egyáltalán csak tudni le­het. Ezután hívtam meg ebédre Millie-t. — Hozd el a puskádat — kér­tem —, az újat. Talán engem is meg tudsz valamire tanítani. Te annyira értesz ezekhez a dolgokhoz! Nos, meg is érkezett a leg­újabb fegyverével együtt. Al- mélkodtam rajta, csodálgat- tam, mint ahogy ezt a férjem mellett már megtanulhattam. Sikerült meggyőznöm róla, hogy engem is nagyon érdekel ez az egész. Megkértem, hogy hagyja ott nálunk a fegyvert, hogy meg tudjam a férjemnek is mutatni ezt a gyönyörűséget. Nagyon sok dolgom volt az­nap délután. Először is kivet­tem a csövet a zárszerkezet­ből. Ezután fúrtam bele a hét milliméteres lyukat a zárszer­kezet aljába. Férjem műhelyé­ben keresgélve megtaláltam azt a csavart, amelyikre szük­ségem volt. Lehetett volna ta­lán rövidebb is, de a feje tökéle­tesen megfelelt. Ezután kivet­tem azt a csavart a fémlapból, amelyik összefogta a tust, a zárszerkezetet meg azt a bizo­nyos fémlapot (tudják), majd betettem a helyére azt a rövi­debb csavart. Egy olajos ruhá­val gondosan áttörülgettem, helyére raktam az irányzékot, s próbaképpen a vállamhoz emeltem a fegyvert. Minden a legtökéletesebbnek látszott. A vadászatra a következő hét végén került sor. Volt időm gondolkodni. Majdnem meg is gondoltam magam, de aztán a férjem megkérdezte, miért nem viselek olyan frizurát, mint Millie, amikor az olyan ara­nyos? No, ez eldöntötte a dol­got. A történet hátralevő részét már csak másodkézből isme­rem. De ez az a vadásztörté­net, amelyet bármikor nagyon szívesen meghallgatok, s hál'- istennek hallom is elég gyakran azokon a flekkensütéssel kom­binált délutáni összejövetele­ken. Úgy alakult, hogy Millie-nek alkalma nyílt a lövésre. Egy puskavégre kínálkozó szar­vasbika bukkant ki a sűrűből, szinte az orra előtt. (Azt sem felejtik el soha megemlíteni, hogy Millie a létező legelegán­sabb vadászruhát viselte.) Millie már egy (díszesen vé­sett, ezüsttel kivert) lőportartó­ból be is szórta a fegyverbe a lőport, betette a golyót is, majd a fojtást is elkészítette. A ka­kast hátrahúzva felkészült a lö­vésre. Az elbeszélés szerint lassan az arcához emelte fegyverét, és célba vette az alig tízméter­nyire álló szarvast. Akkor meg­húzta a ravaszt, begyújtotta a lőport, de a továbbiakban már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett. Nyilvánvaló, hogy a fegyver gyári hibás volt; a fiúk már be is perelték a gyártó céget. A lövés pillanatában a tus egyszerűen szétesett, s levált belőle az a darab, melyet egy csavar tar­tott a helyén. Innen már nem szeretnék belemenni a részle­tekbe. Elég legyen annyi, hogy a szarvas is ottmaradt a lövés után. gy nagyvárosi nyo­mozónak bizony sok hullával akad dolga. Sok mindent láttam már életemben, de ilyen holt­testet még soha. Mikor Tom Carter, az izgatott gondnok ki­nyitotta a hatalmas luxuslak­osztály ajtaját és bevezetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyomást keltett, mintha már túl lenne a halottmosdatás és -öltöztetés szomorú ceremóniáján. Gon­dosan eligazított, sötét ruhát viselt, cipőjén látszott, hogy nemrégiben tisztították fényes­re, nyakkendője gondosan megkötve, két keze a mellén összekulcsolva. Tim Mulhane, a társam fel­mordult a látványra. — Miért mondtad, hogy ön- gyilkosság, Tom? — kérdezte egy kicsit szemrehányóan a gondnoktól, aki mindkettőnk­nek jó ismerőse volt. — Azért, mert a mai postám­mal kaptam egy levelet, amely­nek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert öngyilkosságot követ el — válaszolta Carter. — Igazán? — csodálkozott Mulhane. — Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tudom elképzelni, hogy egy öngyilkos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gondold csak el, mekkora önuralom kell ahhoz, hogy valaki így rendbe tegye magát, s meg se moc­canjon még akkor sem, amikor már érzi, hogy közel a vég. — Nem tehetek róla, de a levélíró öngyilkosságot emle­getett — bizonygatta Carter. Mulhane az ágy mellé lépve egy levelet emelt fel az éjjeli- szekrényről. — Majd később ezt is meg­nézzük — mondta, és nekem is megmutatta a borítékot, ame­lyen ez állt: „CSAK A REND­ŐRSÉG RÉSZÉRE.” — Öngyilkos típusnak lát­szik? — kérdezte Tim. — Nehéz lenne megmondani — válaszolta Carter. — Magá­nyos, tartózkodó kis emberke volt. Angol. Amióta csak idejöt­tem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilsonnak dolgozott. Afféle magántitkár volt, vagy mi. Egyszer elmondta, hogy nincs egyetlen rokona sem. De nem panaszkodott. Az ilyen típus nem szokott siránkozni. — Hol van most Wilson? — A múlt héten utazott el San Franciscóba. Ő azt mond­ta — mutatott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wil­son ma este érkezik vissza. — Nem tudsz róla, nem vol­tak anyagi zűrjei? — Neki? — mutatott Carter ismét a halottra. Éppen lehet­tek... Rengeteg pénze ellenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keveset, és késve. — Kösz, most már akár el is mehetsz, Tom — mondta Mul­hane. likőr az ajtó becsukó­M dott Carter mögött, Mulhane felnyitotta _________|a borítékot. Mellé l éptem, s együtt kezdtük olvas­ni a levelet. „A rendőrségnek: Soha nem szerettem a bizonytalanságot és a befejezetlen dolgokat, ezért írom most ezt a levelet. Néhány héttel ezelőtt véletle­nül fölfedeztem, hogy miköz­ben tanúként néhány papírt íratott alá velem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű életbiztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevemre kötött, s amelyben saját magát jelölte meg kedvezményezettnek. Tudom, hogy Mr. Wilsonnak az elmúlt időszakban komoly anyagi veszteségei voltak, de el sem tudtam képzelni olyan kétségbeejtő helyzetet, mely­ből csak az én halálom lehet a kivezető út Mr. Wilson számá­ra. Később, mikor egy alkalom­mal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosztályban, észrevettem, hogy valami szín­telen folyadékot önt abba a borosüvegbe, melyből estén­ként együtt szoktunk iszogatni. Mikor elutazott — ahogy ezt gyakran tette —, bizonyára azt hitte, hogy egyedül is elfo­gyasztom a szokásos italun­kat. Ez a kettős fölfedezés meg­rázó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egyedüli hozzátarto­zóm a világon. Biztosan meg­döbbenti Önöket, hogy mind­ennek tudatában én mégis it­tam abból az üvegből. Ennek személyes és csakis rám tarto­zó oka van. Csak annyit kívá­nok nyomatékkai kijelenteni, hogy saját akaratomból, és tet­tem minden következményét átgondolva ittam az italból. Vi­szont annyira szentimentális sem vagyok, hogy dr. Wilson­nak lehetővé tegyem halálom révén a haszonszerzést. Sze­retném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mérgezett italt, az üveget és a poharat megsemmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kez­dett volna. Őszinte hívük.” Mulhane a levelet bámulta. — Gyilkosság — állapította meg. — Öngyilkosság — mond­tam én. — Akkor gyilkossági kísérleti — Végeredményét tekintve öngyilkosság. Ő maga írta, hogy nem kényszerítette senki az ital elfogyasztására. — Egyetlen hozzátartozója meg akarja mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen akkor úgy, ahogy lennie kell — mondta Mulhane szinte a fogát csikor­gatva, és felvette a telefon- kagylót. — Tom, tudod-e, mi­kor érkezik Wilson gépe? — kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meghallotta Carter hangját. Aztán az órájára pil­lantott. — Nagyszerű — mondta, s lebiggyesztett szájjal hallgatta a gondnok szavait. — Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt. Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyed­óra múlva már indulhattunk is vissza a rendőrségre. Kifelé menet a hatalmas lak­osztályból, Mulhane megállt, s alaposan szemügyre vett egy bekeretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit ábrázolt — aki nem volt azonos az ágyon fekvő hullá­val. — És most mit akarsz csinál­ni? — kérdeztem, miközben a repülőtér felé hajtottunk. — Semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Az üveg és a poha­rak eltűntek. Egyetlen dolog van a kezünkben: az öngyilkos búcsúlevele. De azzal sem megyünk sokra. Ki tudja, igazat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél? Mulhane nem válaszolt. Mi­kor a lépcsőt odatolták a gép­hez, szinte azonnal fölfedez­tem a kiszállók között a fényké­pen látott férfit. Mulhane kísér­letet sem tett, hogy feltartóz­tassa, de ahogy elhaladt mel­lettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindkettőjüket. M ikor kiértünk az utcá­ra, a tülekedő autók és hordárok közé, _________| Mulhane megszapo­r ázta lépteit, s kisvártatva Mr. Wilson vámára tette a kezét. — Szeretnénk egy kicsit el­beszélgetni magával arról az üveg borról és a poharakról, melyeket a lakosztályában ta­láltunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hallot­tam, amint megcsörren a de­rékszíjára erősített bilincs. Wil­son villámgyors mozdulattal kibújt a vállára nehezedő kéz alól, és belevetette magát az utca forgatagába. Félrekaptam a fejem a zaj hallatán, amikor a repülőtéri autóbusz gyorsjára­ta a csikorgó fékezés ellenére pontosan derékba kapta. — Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játsszd? — kérdeztem Mulha- ne-t kis idő múlva. — A kis embert valóban sen­ki nem kényszerítette arra, hogy igyon az italból, és Wil- sont sem, hogy meneküljön előlünk — válaszolta Mulhane tárgyilagos hangon, és elindult a parkolóban várakozó kocsink felé. Dan J. Marlowe Bizonyíték nélkül

Next

/
Oldalképek
Tartalom