Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-31 / 31. szám
1990. május 31csütörtök SOMOGYI HÍRLAP—KRIMINOVELLAK 7 Ne higgyétek, hogy nem vagyok felvilágosult és emancipált asszony, de azért az a véleményem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek egyszerűen nem nőnek valók. Természetesen vallom, hogy egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bér jár, és sohasem értettem egyet azokkal, akik szerint egy nőnek a konyhában (no meg az ágyban) a helye, de valahol azért én is meghúzom a határt. Az, hogy Millie vadászni jár, már nekem is egy kicsit sok volt. A dolog akkor kezdődött, amikor hozzáment Bilihez. Bilinek ez a második házassága volt, és egyikünk sem tartotta szerencsésnek. És igazán nem azért, mert Millie fiatalabb és csinosabb nálunk. Hanem ahogy viselkedik. Először természetesen adtunk neki türelmi időt, de végül már torkig lettünk az egésszel. Többen jártunk össze, baráti házaspárok. A férfiak a „Kettőt egy lövésre” nevű vadásztársaság tagjai azóta, hogy egyszerre végezték el a középiskolát. Ahogy megnősültek, a feleségek is összebarátkoztak, közel hozta őket egymáshoz a férjek meglehetősen időigényes vadászszenvedélye. Ekkor jelent meg a színen Millie. A magányosok klubjában ismerkedtek össze, miután az első felesége elhagyta Bilit, mert nem érte be azzal a kevés idővel és figyelemmel, amelyet ő neki szentelt. A következő közös összejövetelünkön, amikor szokás szerint flekként sütöttünk valakinek a kertjében, Bili bemutatta Millie-t a társaságnak. A férfiak az ilyen alkalmakkor mindig külön ültek, és a különböző csodafegyverekről, a vadőrök tűrhetetlen viselkedéséről, a vadászati engedéJerry Favretto A VETÉLYTÁRS lyek egyre emelkedő áráról, s nagy szarvasbikákról beszélgettek, melyeket rendszerint nem sikerült puskavégre kapni. Mi, asszonyok, ugyancsak külön ültünk, és kellemesen el- pletykálgattunk. Millie viszont, alighogy bemutatták, egy mosolynak szánt leereszkedő ajakrándítással faképnél hagyott bennünket, s leült a férfiak közé. Vadászruhát viselt ő is; ezt egyikünk sem öltötte volna magára. Megpróbáltuk. Különösen én. Minden erőmmel azon voltam, hogy bevonjam őt is a társaságunkba, hogy ő is olyan legyen, mint amilyenek mi vagyunk. Ő viszont meg sem próbált beilleszkedni közénk. Nagyon zavaró volt nézni, hogy három-négy méternyire tőlünk, a férjeinkkel együtt ül, ő a társaság középpontja, mindenki vele foglalkozik. Ott terpeszkedett közöttük, pislogott hatalmas műszempilláival, s úgy tett, mintha érdekelnék azok a poros történetek, melyeket mi a hosszú évek során már ezerszer hallottunk. A férjek viszont vevők voltak erre a színjátékra. Ez önmagában is sok volt, de amikor elkezdődtek az össze- hasonlítgatások, akkor lett igazán elegem az egészből. — Te miért nem tudsz olyan lenni, mint Millie?—kérdezgette a férjem. Ezt nem bírtam megemészteni, hiszen éveken keresztül védelmezte a maga és barátai külön kis életét. Tudom, hogy énrám biztosan úgy tekintettek volna, mint valami betolakodóra, ha megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Azután jöttek a telefonok. Korábban, ha egy másik férj az enyémmel akart beszélni, csak beleszólt a kagylóba, és őt kérte a telefonhoz. Ha a férjünk nem volt otthon, akkor néhány percet elcsevegtünk, felírtuk az üzenetet, s ezzel vége is volt az egésznek. Nem úgy Bili és Millie esetében. Tőlük mindig Millie hívott fel bennünket. Mikor én vettem fel a kagylót, akkor azonnal a férjemet kérte. Velem soha egy szót sem beszélgetett. Úgy viselkedett, mintha egyike lenne a férfiaknak. Azt már egyszerűen nem is akartuk elhinni, amikor a vadászidény kezdete előtt Millie beiratkozott egy lövésztanfolyamra, amelyet egy helyi rendőr tartott a középiskola hátsó udvarában. Akkor sem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogyan készülődik a szezonra. Ő viszont nyilván komolyan vette a dolgot. A vadászidény közeledtével az összejöveteleken egyre nagyobb hévvel szőtték a terveket, amiben Millie ismét csak nagy szerepet vállalt. A társaság az egyik hét végén északra tervezett egy utat, ahol állítólag nagy csordákban járnak a szarvasok. De hát ott semmi keresnivalója nincs egy nőnek, különösen a mi férjeink között, de ő biztosan már azt is eldöntötte, hogy melyik drága pulóverjét fogja viselni. Számomra viszont még hátra volt a feketeleves. A férjem most már naponta emlegette Millie-t, meg példálózott is, hogy milyen nagyszerű asszony, mennyire tudja osztani Bili természet iránti rajongását, hogyan szereti a férjét. Azt sem átallotta kijelenteni, hogy ebből a szempontból a nyomába se léphetek Millie-nek. Volt egy érzésem, hogy elkezdett töprengeni — talán a korom miatt. • Nosza, nekiláttam tanulmányozni a szakirodalmat! Az alapoknál, az elöltöltős puskánál kezdtem. Oda-vissza többször is átolvastam, s hamarosan mindent tudtam erről, amit egyáltalán csak tudni lehet. Ezután hívtam meg ebédre Millie-t. — Hozd el a puskádat — kértem —, az újat. Talán engem is meg tudsz valamire tanítani. Te annyira értesz ezekhez a dolgokhoz! Nos, meg is érkezett a legújabb fegyverével együtt. Al- mélkodtam rajta, csodálgat- tam, mint ahogy ezt a férjem mellett már megtanulhattam. Sikerült meggyőznöm róla, hogy engem is nagyon érdekel ez az egész. Megkértem, hogy hagyja ott nálunk a fegyvert, hogy meg tudjam a férjemnek is mutatni ezt a gyönyörűséget. Nagyon sok dolgom volt aznap délután. Először is kivettem a csövet a zárszerkezetből. Ezután fúrtam bele a hét milliméteres lyukat a zárszerkezet aljába. Férjem műhelyében keresgélve megtaláltam azt a csavart, amelyikre szükségem volt. Lehetett volna talán rövidebb is, de a feje tökéletesen megfelelt. Ezután kivettem azt a csavart a fémlapból, amelyik összefogta a tust, a zárszerkezetet meg azt a bizonyos fémlapot (tudják), majd betettem a helyére azt a rövidebb csavart. Egy olajos ruhával gondosan áttörülgettem, helyére raktam az irányzékot, s próbaképpen a vállamhoz emeltem a fegyvert. Minden a legtökéletesebbnek látszott. A vadászatra a következő hét végén került sor. Volt időm gondolkodni. Majdnem meg is gondoltam magam, de aztán a férjem megkérdezte, miért nem viselek olyan frizurát, mint Millie, amikor az olyan aranyos? No, ez eldöntötte a dolgot. A történet hátralevő részét már csak másodkézből ismerem. De ez az a vadásztörténet, amelyet bármikor nagyon szívesen meghallgatok, s hál'- istennek hallom is elég gyakran azokon a flekkensütéssel kombinált délutáni összejöveteleken. Úgy alakult, hogy Millie-nek alkalma nyílt a lövésre. Egy puskavégre kínálkozó szarvasbika bukkant ki a sűrűből, szinte az orra előtt. (Azt sem felejtik el soha megemlíteni, hogy Millie a létező legelegánsabb vadászruhát viselte.) Millie már egy (díszesen vésett, ezüsttel kivert) lőportartóból be is szórta a fegyverbe a lőport, betette a golyót is, majd a fojtást is elkészítette. A kakast hátrahúzva felkészült a lövésre. Az elbeszélés szerint lassan az arcához emelte fegyverét, és célba vette az alig tízméternyire álló szarvast. Akkor meghúzta a ravaszt, begyújtotta a lőport, de a továbbiakban már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett. Nyilvánvaló, hogy a fegyver gyári hibás volt; a fiúk már be is perelték a gyártó céget. A lövés pillanatában a tus egyszerűen szétesett, s levált belőle az a darab, melyet egy csavar tartott a helyén. Innen már nem szeretnék belemenni a részletekbe. Elég legyen annyi, hogy a szarvas is ottmaradt a lövés után. gy nagyvárosi nyomozónak bizony sok hullával akad dolga. Sok mindent láttam már életemben, de ilyen holttestet még soha. Mikor Tom Carter, az izgatott gondnok kinyitotta a hatalmas luxuslakosztály ajtaját és bevezetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyomást keltett, mintha már túl lenne a halottmosdatás és -öltöztetés szomorú ceremóniáján. Gondosan eligazított, sötét ruhát viselt, cipőjén látszott, hogy nemrégiben tisztították fényesre, nyakkendője gondosan megkötve, két keze a mellén összekulcsolva. Tim Mulhane, a társam felmordult a látványra. — Miért mondtad, hogy ön- gyilkosság, Tom? — kérdezte egy kicsit szemrehányóan a gondnoktól, aki mindkettőnknek jó ismerőse volt. — Azért, mert a mai postámmal kaptam egy levelet, amelynek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert öngyilkosságot követ el — válaszolta Carter. — Igazán? — csodálkozott Mulhane. — Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tudom elképzelni, hogy egy öngyilkos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gondold csak el, mekkora önuralom kell ahhoz, hogy valaki így rendbe tegye magát, s meg se moccanjon még akkor sem, amikor már érzi, hogy közel a vég. — Nem tehetek róla, de a levélíró öngyilkosságot emlegetett — bizonygatta Carter. Mulhane az ágy mellé lépve egy levelet emelt fel az éjjeli- szekrényről. — Majd később ezt is megnézzük — mondta, és nekem is megmutatta a borítékot, amelyen ez állt: „CSAK A RENDŐRSÉG RÉSZÉRE.” — Öngyilkos típusnak látszik? — kérdezte Tim. — Nehéz lenne megmondani — válaszolta Carter. — Magányos, tartózkodó kis emberke volt. Angol. Amióta csak idejöttem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilsonnak dolgozott. Afféle magántitkár volt, vagy mi. Egyszer elmondta, hogy nincs egyetlen rokona sem. De nem panaszkodott. Az ilyen típus nem szokott siránkozni. — Hol van most Wilson? — A múlt héten utazott el San Franciscóba. Ő azt mondta — mutatott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wilson ma este érkezik vissza. — Nem tudsz róla, nem voltak anyagi zűrjei? — Neki? — mutatott Carter ismét a halottra. Éppen lehettek... Rengeteg pénze ellenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keveset, és késve. — Kösz, most már akár el is mehetsz, Tom — mondta Mulhane. likőr az ajtó becsukóM dott Carter mögött, Mulhane felnyitotta _________|a borítékot. Mellé l éptem, s együtt kezdtük olvasni a levelet. „A rendőrségnek: Soha nem szerettem a bizonytalanságot és a befejezetlen dolgokat, ezért írom most ezt a levelet. Néhány héttel ezelőtt véletlenül fölfedeztem, hogy miközben tanúként néhány papírt íratott alá velem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű életbiztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevemre kötött, s amelyben saját magát jelölte meg kedvezményezettnek. Tudom, hogy Mr. Wilsonnak az elmúlt időszakban komoly anyagi veszteségei voltak, de el sem tudtam képzelni olyan kétségbeejtő helyzetet, melyből csak az én halálom lehet a kivezető út Mr. Wilson számára. Később, mikor egy alkalommal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosztályban, észrevettem, hogy valami színtelen folyadékot önt abba a borosüvegbe, melyből esténként együtt szoktunk iszogatni. Mikor elutazott — ahogy ezt gyakran tette —, bizonyára azt hitte, hogy egyedül is elfogyasztom a szokásos italunkat. Ez a kettős fölfedezés megrázó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egyedüli hozzátartozóm a világon. Biztosan megdöbbenti Önöket, hogy mindennek tudatában én mégis ittam abból az üvegből. Ennek személyes és csakis rám tartozó oka van. Csak annyit kívánok nyomatékkai kijelenteni, hogy saját akaratomból, és tettem minden következményét átgondolva ittam az italból. Viszont annyira szentimentális sem vagyok, hogy dr. Wilsonnak lehetővé tegyem halálom révén a haszonszerzést. Szeretném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mérgezett italt, az üveget és a poharat megsemmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kezdett volna. Őszinte hívük.” Mulhane a levelet bámulta. — Gyilkosság — állapította meg. — Öngyilkosság — mondtam én. — Akkor gyilkossági kísérleti — Végeredményét tekintve öngyilkosság. Ő maga írta, hogy nem kényszerítette senki az ital elfogyasztására. — Egyetlen hozzátartozója meg akarja mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen akkor úgy, ahogy lennie kell — mondta Mulhane szinte a fogát csikorgatva, és felvette a telefon- kagylót. — Tom, tudod-e, mikor érkezik Wilson gépe? — kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meghallotta Carter hangját. Aztán az órájára pillantott. — Nagyszerű — mondta, s lebiggyesztett szájjal hallgatta a gondnok szavait. — Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt. Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyedóra múlva már indulhattunk is vissza a rendőrségre. Kifelé menet a hatalmas lakosztályból, Mulhane megállt, s alaposan szemügyre vett egy bekeretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit ábrázolt — aki nem volt azonos az ágyon fekvő hullával. — És most mit akarsz csinálni? — kérdeztem, miközben a repülőtér felé hajtottunk. — Semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Az üveg és a poharak eltűntek. Egyetlen dolog van a kezünkben: az öngyilkos búcsúlevele. De azzal sem megyünk sokra. Ki tudja, igazat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél? Mulhane nem válaszolt. Mikor a lépcsőt odatolták a géphez, szinte azonnal fölfedeztem a kiszállók között a fényképen látott férfit. Mulhane kísérletet sem tett, hogy feltartóztassa, de ahogy elhaladt mellettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindkettőjüket. M ikor kiértünk az utcára, a tülekedő autók és hordárok közé, _________| Mulhane megszapor ázta lépteit, s kisvártatva Mr. Wilson vámára tette a kezét. — Szeretnénk egy kicsit elbeszélgetni magával arról az üveg borról és a poharakról, melyeket a lakosztályában találtunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hallottam, amint megcsörren a derékszíjára erősített bilincs. Wilson villámgyors mozdulattal kibújt a vállára nehezedő kéz alól, és belevetette magát az utca forgatagába. Félrekaptam a fejem a zaj hallatán, amikor a repülőtéri autóbusz gyorsjárata a csikorgó fékezés ellenére pontosan derékba kapta. — Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játsszd? — kérdeztem Mulha- ne-t kis idő múlva. — A kis embert valóban senki nem kényszerítette arra, hogy igyon az italból, és Wil- sont sem, hogy meneküljön előlünk — válaszolta Mulhane tárgyilagos hangon, és elindult a parkolóban várakozó kocsink felé. Dan J. Marlowe Bizonyíték nélkül
