Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-24 / 25. szám

1990. május 24., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

___________________________MISKOLCZI MIKLÓS________________________

N

e válasszon engem!

(Részletek a szerző „Ne válasszon engem!” című szatirikus naplójából, amelyet csúfos választási bukása alkalmából ad közre, kizárólag együttérzők számára, a Képes 7 könyvek új köteteként.)

V________________________________J

A jelöltcsinálás maszek útja

1. rész

Aki nem párttag — vagy azért, mert kilépett, vagy azért, mert nem lépett be —, annak bizony nehezebb a dolga, ha képviselőjelölt akar lenni. Ad 1., mert nem másokkal, hanem magával kell elhitetnie, hogy alkalmas rá, ad 2., ha elhitte, akkor sincs kivel megszavaztatnia a jelöltetést, hacsak nem a kert-, vagy a garázsszomszédjával. Akiket viszont a későbbiekben nem köt a pártfegyelem, tehát egyetértésük és támogatásuk meglehetősen ingatag.

A pártoktól független képviselőjelölt jelöltnek tehát mindenekelőtt önvizsgálatot kell tartania. Ha törik, ha szakad, meg kell találnunk a félreérthetetlen jeleket, életünknek azt a pontját, amelyikből—egyelőre még csak önmagunk számára — napnál fényesebben kiviláglik, hogy bennünket az atyaúristen is képviselőnek teremtett. Bátran fogjunk hozzá, mert nem lesz túl nehéz. Nem lesz nehezebb, mint néhány éve (évtizede) volt elterjeszteni magunkról, hogy anyatej helyett jsjriar- xista világnézetet szívtunk magunkba. Nehézséget csak a magány okozhat. A döntésérlelés ezen szakasza ugyanis még annyira kezdeti, hogy róla nem szabad informálni a legközvetlenebb hozzátartozókat s'em. Ha ugyanis ezt tennénk, vagyis informálnánk őket terveinkről, szinte bizonyos, hogy lebeszélnének róla bennünket, így hát jobb, ha őszi garázstakarítás, kertásás, levélgereb- lyézés közben egyedül meditálunk. Nagyon fontos a kora őszi idő betartása, ugyanis a jelölés télen, a választás csak március végén lehetséges, tehát még jó időben vagyunk.

Ha kellő mélyre ásunk — vigyázat, nem a kertben, hanem — az emlékezetünkben, meg fogjuk látni, hogy egyszer csak előburjánoznak azok a jó cselekedeteink, amelyeket már mi magunk is elfelejtettünk, de amelyeket, mint képviselőjelöltek, most a magunk javára fordíthatnánk. Ugyan, kinek ne akadna hosszú (40—50—60 évnyi) életében olyan esete, amikor védelmébe vette az árvákat, özvegyeket, öregeket és elesetteket!? Nem is kell mesz- szire menni, tegnap is barackot nyomtunk egy válási árva fejére, cigarettával kínáltuk régi, kisnyugdíjas kollégánkat, és fölsegítettünk egy idős, kalapos hölgyet az autóbuszra. Ássunk csak bátran, és nemsokáraemlékezni fogunk, hogy a szomszédasszonynak föltettük a függönykarnist, a szomszédnak kiöblítettük a hordóját, egy ismeretlennek kölcsönadtuk a biciklipumpát, vagyis egész életünkben másokért dolgoztunk, s ezért köztiszteletben állunk, sőt közszeretetnek örvendünk, nemcsak a házban, az utcában, hanem az egész választókerületben is. Vagy nem adtunk-e a múltkor két forintot annak az asszonynak, aki a körzeti orvoshoz

akart telefonálni? És hajdan öt forintot a vietnami gyerekek javára?

Az eseteket eleinte elegendő emlékezetbe idézni és észben tartani. Később azonban, ahogy az elszánás érlelődik bennünk, lassan-lassan vessük papírra őket, de a papírt még rejtegessük a család elől.

Nagyon jó, ha jótékonykodásainknak, sőt jóságunknak visszamenőleges jelei vannak. Például egy árvízkárosultak javára kibocsátott bélyeg, vagy egy társadalmimunka-jelvény. Kifejezetten szerencse, ha valamikor olyan beosztásban dolgoztunk, ahol hivatali kötelezettségünk volt az adakozás (üdülőjegy, szociális segély, lakás stb). Remélhetőleg sokan azt hitték, hogy a magunkéból adakoztunk. Ugyanilyen hasznos, ha istenfélő ember hírében álltunk. Bár ezt utólag nehéz befolyásolni, de tegyünk kísérletet. Legalább magunknak bizonyítsuk be—kertásás, lombtakarítás közben *-> hogy a szorgos ministrálással töltött gyermekévek nem "szálltak el fölöttünk nyomtalanul. Megpróbálkozhatunk néhány templomi miseének eldúdolá- sával is, például: Keresztények sírjatok, Kezdődik az ének, az Úr fölségének, A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. " Tartsunk szigorú éVnlékezet- vizsgálatot: nincs-e írásos nyoma közéleti elhivatottságunknak? Nem írtunk-e valaha is levelet valamelyik újságnak arról, hogy lépcsőházunkban hónapok óta nem jár a lift, vagy az utcánkban nem ég a higanygőzlámpa? Még jobb, ha a helyi újság írt rólunk, akár mint szo- cialistabrigád-tagról, akár mint társadalmi munkásról, aki tevékeny részt vállalt a játszótér építésében. Ha viszont abban a szerencsés, és valljuk be, viszonylag ritka helyzetben vagyunk, hogy mi magunk írtunk újságcikkeket—minthogy ez a foglalkozásunk — derék játszótérépítőkről, lifthibákról, nyugdíjas-búcsúztatókról, és többnyire meg nem nevezett, korrupt hivatalnokokról, akkor közeli az idő, midőn magunkban felkiálthatunk:

— Vágjunk bele, az úristenit!

Ajánlom azonban, hogy ezt a döntést még ne vegyük készpénznek. Mert rögvest — vagy egy ütemmel később — eszünkbe fog jutni, hogy be- zony-bezony másfajta cikkeket is írtunk ám. Mivel a szembesülést nem tudjuk elkerülni, próbáljuk emlékezetünkbe idézni régi cikkeinket. Javaslom azonban, hogy csak és kizárólag kertásás közben. Ha ugyanis vennénk a fáradságot, és belelapoznánk az elmúlt harminc év sajtójába, alighanem visszarettennénk. Az emlékezet viszont gyarló, és remélhetőleg nem fog rátalálni azokra az írásokra, amelyekben éltettük a pártot, a pártirányítást, lelkendezve írtunk november hetedikéről, és a szocializmus jelenlegi állapotáról. Legalábbis konkrétan nem. Általában pedig mindenki kollaborált. Legyen ez az első, han-' gosan kimondott mondat. Persze úgy, hogy senki se hallja:

— A maga*helyén mindenki kollaborált.

Később majd megtudjuk, hogy mennyire értékes megfigyelés ez, és mennyit fogjuk még hangoztatni.

Magunkat megnyugtatandó, sőt erősítendő, egyelőre csak úgy általában emlékezzünk néhány konformista cikkünkre (május elsejéről, munkásőrökről, derék vezetőkről stb.), viszont konkrétan sok olyanra, amelyben megmondtuk a magunkét. Ügyünk itt fordulóponthoz érkezik. Ha ugyanis nem tudunk kellő számú (több)

2. rész

Manapság mindenkinek van imagója, a menedzsernek, a frissen alakult havi- és hetilapnak; a semmiből előburjánzó káeftéknek, a popsztároknak, az amerikai elnöknek, miért éppen egy képviselőjelöltnek ne legyen. Mielőtt azonban úgy döntenék, hogy lesz, pontosabban utána kell nézni: mi a fene is az az imagó?

Az 1965-ben, Budapesten kiadott Idegenszavak szótára szerint (390. old.): „Imagó (imágó) lat. 1. kép, képmás, 2. áll. kifejlett, ivarérett szárnyas rovar (a lárvával szemben), 3. orv. beképzelés”.

Mindez stimmel. Akármelyik értelmezés jó. Akár a képmás, akár az ivarérettség, akár a beképzelés. Akármelyiket vállalom.

Persze hiba lenne hűbeleba- lázs módján, hebehurgyán dönteni. Szokni kell a méltóságot, hiszen a választás — félreértés ne essék, egyelőre még csak az imagó-választás! — nagy felelősséggel és főleg körültekintéssel jár. Alaposan körül kell tekinteni, hogy: ad 1. milyen imagóra van kereslet a választók körében, ad 2. melyik fogyott már el, illetve melyikre van már bejelentett vevő, komoly jelölt. Semmiképpen sem lenne szerencsés ugyanis, ha egy választókerületben (tudjuk: hatvanezer lélek) két, esetleg három azonos imagójú képviselőjelölt harcolna a szavazatokért, vagyis a nép bizalmáért. Egy ilyen malőr akár az első szabad parlamenti választások kudarcát is jelenthetné, amennyiben a nemzetközi megfigyelők rájönnének, hogy nincs is igazi választék Meg kell tehát menteni az első szabad választások tisztaságát, és ezt magamra vállalom.

Miután híveim között kisebbségben maradtam a kizárásos módszert ajánló javaslattal, természetesen a kizárásos módszert választom, hiszen éppen itt az ideje, hogy végre a kisebbségi vélemény is hangot kapjon.

olyan cikkre emlékezni, amely annak idején kivívta a hatalom rosszallását, akkor bizony le kell mondani a jelöltségről. Ám ha emlékezetünkben felbukkannak ilyenek, úgy azt vegyük egyenesen biztatásnak. Ha pedig eszünkbe jut, hogy a padlás mélyén összegyűjtve néhány, bátorságunkat és igazságérzetünket dicsérő olvasói levelünk is van (és miért ne lenne, harminc év alatt csak összehozott a sors bennünket néhány íráskényszeressel), akkor azonnal hagyjuk abba az ásást (kapálást, gereblyézést) és siessünk a nyaralóházban szilvalekvárt főző asszonyunkhoz, elújságolni a hírt:

— Tudod, mire gondoltam? Elindulok a képviselőválasztáson.

A közlés alkalmával álljunk úgy, hogy az asszony ne essen

Elsőnek az örök-, sőt aranyif- jú, a jópofa, vidám fickó imagó- járól mondtam le. Ami ugyan jó lehetne ebben a szomorú világban, szeretném is, de néhány igazán mellékesnek mondható körülmény miatt mégsem illik hozzám. Először is nem vagyok ifjú, amit erősen ritkuló, fehér hajam és lengő szakállam is látványosan bizonyít, azon túl, hogy utcabeli nagylányok hangos csókolommal köszönnek, miközben fiújuk idétlenül vigyorog, mert nem tudja, hogyan vehetné ki szőrös kezét észrevétlenül a lány blúzából. Sajnos, nem vagyok elég radikális, nem jártam a prágai Vencel térre zuhanyozni, nem hiszem — mert egyszer már elhittem, sajnos —, hogy ez a harc lesz a végső, nem alakultam meg 1988 áprilisában, megrendítve ezzel a pártállamot. Aranyifjúra végképp nem vehetem a figurát, mert nem kaptam fehér BMW-t kölcsön az anyósomtól (mindig tudtam, hogy rosszul nősültem), XX-es Mercedest sem bérel nekem a külföldre szakadt Gyuri bácsi, négyéves, ócska Ladámmal száguldozhatok csak ide-oda, és ráadásul szeretek korán lefeküdni. Leginkább még a jópofaság van meg bennem, és olykor vidám is vagyok, de ez — valljuk be férfiasán — végzetesen kevés egy sikeres képviselője- lölti imágóhoz. Ezzel legfeljebb egy kel le mes társaságbe I i h u n- cut lehetek.

Eljátszhatnám a kifinomult, nagy tudású szuperértelmiségit is, de sajnos, ezt valamivel előbb — nem sokkal több, mint harminc-negyven évvel ezelőtt — kellett volna, határozottan. Végtére is egy parlamenti választás kedvéért most néhány hét alatt nem olvashatom el a világirodalom remekeit. Nem kényszeríthetem a Magyar Állami Operaházat, hogy a kedvemért szünet nélkül Wagner- operákat játsszon. Nem járhatom egész nap a képtárakat. Már csak azért sem, mert akkor nem ülhetnék az opera nénagyot, és véletlenül se essen bele a fortyogó szilvalekvárba, hanem lehetőleg a karjaink közé ájuljon. Mert ez fog következni. Szagoltassunk vele ecetet, és első kérdéseire: mondd, te teljesen megőrültél? Elment az eszed? Tönkre akarsz tenni?, lehetőleg ne válaszoljunk. Várjunk türelmesen az első racionális kérdésre:

— És milyen színekben, ha szabad kérdeznem?

Ez már az. Húzzuk ki magunkat, már amennyire az ásástól sajgó derekunk és a bal karunkon lógó asszony engedi, és magabiztosságot sugározva feleljük:

— Természetesen pártoktól függetlenként.

— Te! Pártoktól függetlenként? Hiszen mindenki tudja rólad, hogy tagja voltál az MSZMP-nek.

zőterén, hónom alatt Honoré de Balzac összes műveivel. És még így is nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam a hirtelen elsajátítható tudományokat és más művészeti ágakat. Ráadásul fölösleges erőfeszítés lenne az egész, hiszen — én aztán tudom, hogy — errefelé egyáltalán nem díjazzák az intelligenciát. Aki itt valaha is érvényesülni akart, az még mindig lefelé nivellálódott. Lehet, hogy új világ jön, de még nincs itt.

Akkor már sokkal könnyebb lenne például a következetes és rendíthetetlen, a könyörtelen és radikális ellenzéki férfiú imagó- ja# ami ráadásul mostanában nagyon divatos. Félő azonban, hogy erről is lekéstem, minthogy 1989 őszén, túl az október 23-i nosztalgiatüntetésen, már nem annyira eredeti és bátor kezdeményezés a Varsói Szerződés értelmében hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok kivonását követelni (rövidebben: Ruszkik, haza!), mint lett volna mondjuk öt éve, amikor egyik-másik mostani követelővel egy békevonaton utaztam a testvéri Szovjetunióba, biztosítani az ott élőket megbonthatatlan és örök barátságunkról, továbbá beszerezni tőlük a háztartásunkból még hiányzó búvárszivattyút meg fúrógépet. A radikális ellenzékiség fegyvertárából kikölcsönözhetném a Kádár-rezsim ócsárlását is, de, mert ebben már kiterjedt, sőt össznépi versengés folyik, sokra nem mehetnék vele. A vidéki tanácselnökök, a pártnomenklatúra, a Next 2000, valamint az ejtőernyősök kíméletlen üldözése ugyancsak beleillene a képbe, de ettől meg egy döglött oroszlánról szóló kínai példabeszéd riaszt el. Úgy kell nekem, minek olvasok össze-visz- sza mindent!

Imágóként önmagában nagyon karakteres lenne a tántoríthatatlan bolsevikség, az elkötelezett baloldaliság, némi gyermekbetegséggel, micisapkával, és néhány feledhetetlen mozgalmi dallal (Bunkócska, A párttal, a néppel egy az utunk, Fel, kommunista ifjú sereg stb.) megerősítve. Majd mondanák az emberek, hogy: na, ez legalább f... gyerek, nem forgatja a köpönyegét! Igen ám, de ezzel ki is fújt. És mint tudjuk, az imágót ezúttal nem önmagáért, hanem az általa megnyerhető mandátumért for- málgatom. Lehet persze, hogy lesznek, akik éppen ilyen figurát keresnek majd a szavazólapon, de azok bizonyára megtalálják az MSZMP jelöltjét, aki nálamnál sokkal hitelesebben alakítja a bolsevikot, s ezért nagyobb eséllyel indulhat a szélsőbal, illetve balszélső pályáról.

Miközben elvetem a bolse- vikság lehetőségét, egyszersmind finomítani is kezdem a figurát. Nem kell mindjárt bol- sevikra venni, vegyük csak egyszerűen munkásra. Egyszerű munkásszülők egyszerű fia, aki maga is a munkapadnál kezdte az életét, ismeri a gyári sziréna hangját, a váltóműszakok embert próbáló terhét, az órabéremelés lassú tempóját, a géptörlőrongyok és az öltözői pléhszekrények átható szagát. Nem is olyan rossz! Ráadásul van is benne némi igazság. Már-már örülnék neki, amikor rájövök, hogy honnan ismerős és miért ellenszenves ez a képlet. Minden kihízott, despota funkcionárius a munkásmúltjával takarózott. Ajaj, felejtsük el minél előbb!

Az ötlet, a gondolkodási mechanizmus azonban nem eldobandó. Ha a bolsevikság- tól eljutottunk a munkásig, a munkásról már igazán eszünkbe juthat a gyár, a gyárról pedig konkrétan a Dunai Vasmű, a vasműről Dunaújváros, és innen már egyenes út vezet a dunaújvárosi lokálpatriotizmusig.

— Hát persze! — kurjantok föl hangosan, és szerencse, hogy mint minden nagy elme, egyedül vagyok a felfedezés pillanatában. Különben agyerek még azt hihetné a másik szobában, hogy áldásomat adtam arra a francos motorvezetői tanfolyamra, gjniért hónapok óta rágja a fülemet.

Mostantól semmi sem állhat közelebb hozzám, mint a tántoríthatatlan dunaújvárosi lokálpatrióta imágója.

Uraim, és dunaújvárosiak! Hát nem közöttetek töltöttem-e el harminchét szép éveimet? Nem írtam-e három szép könyveket Dunaújvárosról, úgymint: Az első évtized, Velem üzentek, és Város lesz csak azért is...? Nem védte- lek-e meg titéket minden gonoszok támadásaitól?

— Igen, igen, igen! — hallom zúgni a még mit sem — engem legalábbis nem — sejtő választók tömegeit.

Imago (Imágó) lat