Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-16 / 18. szám

4

SOMOGYI HÍRLAP

1990. május 16., szerda

EMBEREK, SORSOK IZRAELBEN (IL)

Versengő pénztárosok

Az ünnepség után a tágas teraszon pincérek sürögtek-fo- rogtak: narancslével, harapni- valóval, kávéval kínálták a vendégsereget, s közben a szabad ég alá kiköltözött zenekar frissítő muzsikát játszott. Az emberek kis csoportokban álldogáltak, pohárral, kistányérral a kezükben; társalogtak, nevetgéltek, élvezték a kellemes estét. Én egy nyíregyházi származású földrajztanárnővel, Zatmovitz Saro/fáva/beszélget- tem, akivel már néhány nappal ezelőtt, az elesett katonák tiszteletére rendezett gyászünnepségen (ahol a siófokiak is megkoszorúzták az emlékművet) megismerkedtem. Idegenvezetőnek szegődött mellém, s bemutatott néhány magyarul beszélő ismerősének is, a többi között a pesti származású Vink- ler Veronikának és fíóth Jóska bácsinak, aki 1938-ban illegálisan „kötött ki” egy lélekvesztőn az izraeli parton. Azt mondják, még az angolok börtönét is megjárta. Most is fel-feltűnik szálas alakja, ősz feje a soka- dalomban, mosolyogva integet, melegen megszorítja a kezem.

— Minden háborút megjárt— mondja róla Sarolta —, ott vqlt mindig, ahol a halál aratott, de szerencsésen túlélte a veszedelmeket. A fia azonban elesett. Az unokája most katona, ha jól tudom, Jeruzsálemben szolgál.

Sarolta férje mérnök, gyönyörű kislánya az idén érettségizik. Utána két évre bevonul katonának.

— Már alig várja—mondja az anyja.

Elképedek.

— Úgy érti, repes a vágytól, hogy mielőbb mundérba bújhasson?

— Úgy. Higgye el, belebetegedne, ha nem vennék be katonának. Nálunk ez így van. Afiúk érettségi után három, a lányok két évet szolgálnak. És mindenki arra törekszik, hogy lehetőleg ne valamilyen könnyű helyre osszák be. Itt irodista például senki sem akar lenni.

— Hm...

Pedagógiai munkájáról, a tanári életéről kérdezem. Elmondja, hogy a fizetésből élők közül a pedagógusok a megbecsültek közé tartoznak ugyan, de az igazán jól keresők itt is a kereskedők, az ügyvédek és az orvosok. A pedagógusok hatévenként egy-egy esztendő tanulmányi szabadságot kapnak, hogy „feltöltődjenek”, tudásukat gyarapíthassák. Az egyetemi tanárok ilyenkor rendszerint külföldre mennek előadásokat tartani, kutatni. Ö legutóbb egy évig Jeruzsálem történetével foglalkozott.

Vacsora után Pensonék hívnak meg bennünket otthonukba. Borisz, a férj festőművész (műterme egy toronyszerű épület a tengerparton, szállodai szobánkból éppen rálátunk), a felesége, Júlia pedig magyar—orosz szakos tanárnő, az ELTE egykori hallgatója. (Netanyában egy művelődési központ könyvtárának a vezetője).

A házaspár 1979 óta él Izraelben; Júlia körülbelül egy hónappal előbb érkezett, mint Borisz, és a héber nyelvtanfolyamon találkoztak.

— Először Boriszt a tévében láttam — mondja Júlia —, amikor mint nemzeti hőst ünnepelték társaival együtt, miután a szovjet börtönből kiszabadultak. Talán emlékszel az esetre, akkoriban tele volt vele a nemzetközi sajtó, Szaharov professzor is sokat nyilatkozott róla. A lázadók fiatal értelmiségiek voltak valamennyien. Rigaiak. A brezsnyevi érában volt egy sajtótájékoztató a zsidók kivándorlási igényével kapcsolatban, ahol a nyilatkozók kifejtették, hogy eszük ágában sincs elhagyni a Szovjetuniót, nekik ott jó, s minden ellenkező értelmű híresztelés hazugság, provokáció. Nos, akkor ezek az elkeseredett fiúk elhatározták, hogy ha kell, az életük árán is tudatják a világgal, hogy igenis sok oroszországi zsidóban él a vágy, hogy Izraelbe távozhasson. Kifundáltak egy tervet, mely szerint elloptak volna egy kisebb repülőgépet, hogy azzal kíséreljék meg a szökést. Volt köztük gyakorlott repülővezető, s még arra is gondoltak, hogy a megkötözött két pilótának (akiket egy erdőben akartak hagyni) jó meleg takarókat szerezzenek. Naiv elképzelés volt persze, de ők arra is felkészültek lélekben, hogy esetleg lelövik őket. A repülőgépnek természetesen a közelébe sem jutottak. Volt köztük egy ismert polgárjogi aktivista, akit régóta figyeltek, így könnyen felgöngyölítették az „összeesküvést”. A bíróság kemény ítéleteket hozott. A 24 éves Boriszt tíz évi börtönre büntették, s ebből kilencet letöltött. 33 éves korában szabadult...

Az immár 42 éves festő egyetlen szót sem ért abból, amit a felesége mond, egykedvű arccal hallgat. Ők ketten oroszul vagy héberül beszélnek, de tudnak angolul és franciául is. A lakás falán Borisz néhány fontosabb képe. Az első pillanatban látom, hogy a házigazda nagyon tehetséges festő, kompozíciói eredeti látásmódra s biztos mesterségbeli tudásra vallanak. A színei... Nos, hát ez esetben legföljebb színről beszélhetünk, pontosabban az ónszürke különböző árnyalatairól. Mintha a börtön nyomasztó hajnalai kísértenének, ködlenének az alakok körül. Mert szinte valameny- nyi műve az emberről szól, őserejű kíváncsisággal kutatja a homo sapiens sok-sok titkát, figurái szemében ónosan csillan a XX. századi kétségbeejtett, csalódott lélek.

Amíg a képeit nézem, rezzenéstelen arccal, szenvtelenül áll mellettem. Mint akinek teljesen közömbös, mit tartanak a munkájáról.

— Nagyon is fontos számára minden vélemény — mondja Júlia —, de a börtönben leszoktatta magát az érzelemnyilvánításról. Nem akarta, hogy lássák rajta, mikor szenved vagy éppen örül valaminek. Mivel az átlagnál sokkal érzékenyebb ember, ez az elhatározás igen nagy akaraterőt követelt tőle. Kezdetben ez a megrögzött szokása nagyon zavart, de ő elmagyarázta az okát, és én megértettem. Képzeld el: 9 évig nem rajzolhatott. Egyszer azt ajánlották neki, csináljon plakátokat, de nem vállalta. Pedig meg- könnyíthette volna a sorsát, de inkább kesztyűt varrt, és más efféle „képzőművészethez méltó” tevékenységet folytatott. Az igazsághoz hozzátartozik: fizikailag sohasem bántották, s a legnagyobb ámulatára olyan olvasmányokhoz is hozzájuthatott a börtönben, amelyekhez odakint soha. Kitűnő könyvtár állt rendelkezésükre, s külföldi újságokat is olvashattak. Közben az édesapja meghalt. Az édesanyja, aki imádta a fiát, s művészi törekvéseit is mindig megértéssel segítette, később itt hunyt el Izraelben... Amikor Borisz megérkezett a barátaival, nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletükre. Aztán egy amerikai körút következett, ahova a férjem nem ment üres kézzel. Jó sok akvarellt készített Izraelről — ujjgyakorlatként —, s a lapokat magával vitte. Noha ezért „prostituáltnak” nevezte magát, igen jól jött az a pár ezer dollár, amit Amerikában a vízfestményeiért kapott. Lehet, hogy akkor festett akvarellt utoljára.

1986-ban ösztöndíjasként nyolc hónapig Párizsban élt a családjával. Ott talált újra önmagára. Felszabadító hatással volt rá a nemzetközi művészközpont eleven, színes élete; barátokra talált, sikereket ért el. Jelentős kiállításai voltak, elismerő kritikákat kapott, s egy időben fölmerült benne a kérdés: nem lenne-e okosabb, ha Párizsban telepedne le? Aztán mégsem... Már volt hazája, s ragaszkodott hozzá. Netanya városa igen méltányos bérleti díjért rendelkezésére bocsátotta a tengerparti műtermet, itt elmélyülten dolgozhat, s fogadhatja tanítványait. Mert a festményekből Izraelben sem könnyű megélni. A tanítványait azonban megválogathatja. Csakis tehetséges fiatalokkal hajlandó foglalkozni, s a legtehetségesebbektől, noha lenne mire költenie, nem fogad el pénzt. Netanyán egyenlőre nem tervez kiállítást rendezni (Izraelben egyébként az övénél derűsebb, színesebb képeket kedveli a közönség), de talán majd Párizsban újra, nemsokára...

(Folytatjuk)

Szapudi András

Szántódon, az Oázis üzlet- központban tartották a XI. Országos Pénztárosversenyt. A Balaton Fűszért, a Schwa-Bo Kft. és a Kereskedelmi Minisztérium által sponzorált versenyre 52 pénztáros jelentkezett. Dr. Severné Darinka főszervezőt kérdeztük arról, milyen feladatokat kaptak a versenyzők.

— Tíz bevásárlókocsiban 200 árut helyeztünk el, ezt minden pénztárosnak le kellett blokkolnia. Minden pénztárgépnél egy felügyelő ellenőrzi a verseny szabályosságát és stopperrel mérik a felhasznált időt. A legfontosabb szempont a blokkolási és a pénzvisz- szaadási pontosság.

— Kik jelentkeztek?

—Azok, akik a vállalatok házi versenyein a legjobb helyezést érték el. Összesen 12 csapatunk van. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy kevesebb jelentkező volt, mint amire számítottunk.

Ennek több oka is van: a vezetők érdektelensége, az, hogy csak a nagyobb üzletek képviseltetik magukat és az egyre növekvő számú maszek üzletek távol maradnak ettől a versenytől.

— Milyen hagyományai vannak ennek a versenynek?

— Régebben a szektorok közötti versenyek is igen népszerűek voltak. Újabban már csak az élelmiszer-kereskedelemben dolgozók jelentkeznek. Ők a kereskedelem napszámosai, mert kevés a jövedelmük és sok a munkájuk.

Meggyőződésem, hogy szükség van ezekre a versenyekre ahhoz, hogy érezzék ezek az emberek is az odafigyelést, azt, hogy elismerik őket.

A 24 éves Andrási Gizella Csongrád megyéből, Hódmezővásárhelyről érkezett. Már túl volt a versenyen, amikor beszélgettünk.

— Nagyon izgultam és sajnos egy helyrehozhatatlan hibát is elkövettem: 4,70 helyett 0,47 forintot ütöttem be és nem volt időm kijavítani. Más pénztárgéphez szoktam, mint amivel most versenyeztem.

Az országos verseny a díjkiosztással ma délelőtt ér véget.

(Hunyadkürti) Fotó: Kovács Tibor

A Park Autószerviz

belvárosi, jól felszerelt műhelyében,

kedvező díjtételek mellett, megbízhatóan

és gyorsan vállalkozik

személygépkocsik gépi- és kézi mosására, tisztítására, műszeres ellenőrző mérésekre, beszabályozásokra, olajcserékre, és más javítások elvégzésére, hozott anyagból is.

Park Autószerviz:

Kaposvár, Lenin u. 14.

Telefon:

19-566

Nyitva tartás: munkanapokon 7—16 óráig

Üzemeltető:

a Somogy Megyei Tanács V. B. Ellátó Szervezete

(110753)

"1

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

> J

A SomogykerRt.

német és angol nyelvtudással, megfelelő szakképesítéssel és gyakorlattal rendelkező munkatársat keres külkereskedelmi ügyintéző munkakörbe.

A munkakör főálláson kívül is betölthető

A jelentkezéseket az Rt. személyzeti vezetőjéhez címezve kérjük (Kaposvár, Ady E. u. 2.).

(110843)