Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-03 / 7. szám
SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. május 3., csütörtök Fotósszerelem Egy évtizede végleg hazatért a kenguruk földjéről Szentivá- nyi Árpád, akinek a neve ismerősen cseng sokak fülében, hiszen fotóival gyakran találkozhat a somogyi megyeszékhely, illetve a megye művészetszerető közönsége. Elegáns kaposvári otthona relikviák kincsestára. Egzotikus országokból való dísztárgyak, hazai és nemzetközi díjak „társaságában” idézzük a múltat: — Az Újvidék melletti Bulke- sziben születtem, majd családunk Gyékényesen telepedett le. Apám vasutas volt, nyugdíját fényképezéssel egészítette ki. Kisgyermekként kaptam az első fotóapparátot, s ekkor lestem el a fotózás titkait. Én is vasutas lettem. Dárdán, Eszéken, Murakeresztúron kerestem a kenyeremet — mondja Árpi bácsi. Az életút jelentős állomása 1956, amikor a történelem forgószele Ausztráliába repítette. Az ott töltött csaknem negyedszázad munkanélküliséggel kezdődött, utána a General Motors következett, s a munkásból hamarosan műszaki rajzoló lett. Megnősült, született egy kislánya (jelenleg 23 éves). — Melbourne-ben laktam, s kiérkezésem után hamarosan beszereztem egy fényképezőgépet, fotóimat már akkor gyakran küldtem nemzetközi kiállításokra. A témát az utazás kínálta leginkább. Bejártam Ausztráliát, megfordultam a Hayman- szigeten, elhajóztam Japánba, melynek minden nagy városát megcsodáltam. Felejthetetlen élmény marad Kína, Thaiföld és Tajvan is. — Miből futotta minderre? — Saját keresetemből, amelyet néha pincérkedésből egészítettem ki. Többször hazalátogattam, s akkor bejártam Spanyolországot, megízlelhettem az olasz, a francia és a jugoszláv konyhát, járhattam Erdély szépséges tájain — ahova ötször jutottam ki —: ezeket a vidékeket még ma is szemem előtt látom. Amikor 1980-ban végleg hazatért, első dolga volt, hogy a somogyi fotóklub tagjainak sorába lépjen. Azóta meghatározó egyénisége a közösségnek. — Most, nyugdíjas éveiben is sokat utazik? — Csehszlovákiában, az NDK-ban és Indiában voltam az elmúlt esztendőkben. Feleségemmel az idén nyáron a jugoszláviai Barba készülünk. Árpi bácsi akár több hetes külföldi kinttartózkodást is megengedhet magának: nyugdíjat dollárban utaljak át számlájára. Hogy mekkora ez az összeg, azt nekem sem árulta el, kópes mosollyal csak ennyit mondott: — Not bad! Azaz: nem rossz! Ausztráliában is csak ennyit tudhat meg a kíváncsi kérdező a másik féíjövedelméről. „Hurrá!” A fotózás mellett az amatőr filmezés is szenvedélye lett, csakúgy, mint a bélyeg- és az érmegyűjtés. Hongkong című útifilmjéért közönségdiiat kapott, s néprajzi filmjei (Pipakészítés Somogybán, A mézes- kalácsos) is elismerést hoztak számára. De ő a fotózás szerelmese maradt. Pár éve Hódolat a női szépségnek címmel minikönyvet adott ki, amelyben művészi aktfotók találhatók. Most sem unatkozik. Ötven levelezőpartnerrel tartja a kapcsolatot: fotókat, bélyegeket rendszerez, fényképez, montázsokat készít, s hozzáfogott egy Ausztráliáról szóló könyv írásához is. Hamarosan elkészül két legújabb kiállítási anyaga. Az egyikbe legjobb portréi, a másikba legszebb tájképei kerülnek majd. Árpi bácsi tartalmas, színes életet vallhat magáénak. Egy bizonyos: nem azért ment ki a kenguruk földjére, mert itthon elviselhetetlen volt, s nem azért tért újból vissza, mert Ausztráliában szükséget szenvedett. Ő amolyan vándorlélek. Szeret utazni... Lörincz Sándor Fotó: Jakab Judit Adómentességet a földjáradéknak AZOKAT SÚJTJA AZ ELVONÁS, AKIKET TÁMOGATNI KELLENE... Manapság egyre többen tárják a nyilvánosság elé azokat az eseteket, amelyek bántják az igazságérzetüket. Én is olyan ügyről írok a következőkben, mely számot tarthat a közvélemény figyelmére, hiszen meglehetősen széles társadalmi rétegről van szó. Az eset jó pélá- dája annak, hogy a kellően át nem gondolt döntések miként váltanak ki jogos elégedetlenséget az érintettek körében. A földjáradék 20 százalékkal történő adóztatásáról szeretnék szólni. Az 1990-re érvényes adótörvényben egyszerűen kimaradt az adómentesség köréből a földjáradék. A mi szövetkezetünk adatain keresztül szeretném megvilágítani a döntés tarthatatlanságát. A kéthelyi termelőszövetkezet eddig 2 millió 150 ezer forintot fizetett ki földjáradék címén, melyből 100 000 forintot a jelenleg aktív dolgozók, 2 millió 50 ezer forintot pedig a nyugdíjas és járadékos tagok kaptak. A 2 millió 50 ezer forintot összesen 787-en kapták meg, melyből — jelentős szóródás mellett — átlagban 2605 forint jut egy személyre. Szövetkezetünk eredménye lehetővé tette, hogy a közgyűlés 25 százalékkal emelje a földjáradékot, ami valamivel jobban kifejezi annak a földnek az értékét, amely még tagi tulajdonban van. Ez a növekedés a tagok számára azonban nem jelent semmit, hiszen éppen ennyi adót fizetnek a földjáradék után. (Ahol nem történt emelés, ott 20 százalékkal csökken a kifizethető összeg). Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki ezt tisztességes eljárásnak tart\a\ Azoktól von el az állam, akik inkább támogatásra szorulnának: akik a szövetkezetek megalakulása után szinte a semmiért dolgoztak; akik a mezőgazdaságban elérhető alacsony jövedelmek és a magángazdálkodás éveinek be- számíthatatlansága miatt most kisnyugdíjasok; akiknek ma megélhetési gondjaik vannak. Nem akarom elhinni, hogy ezt a döntést a parlament tudatosan hozta, inkább arra gyanakszom, hogy a törvény alkotói nem hívták fel a törvényhozók figyelmét erre a javaslatra. Tisztelt Honatyák! Ezt a törvényt először 1990 végén vagy 1991 elején alkalmazzák, addig a hibát még ki lehet javítani! Van mit kijavítani! Mezei Lajos Kéthely TARTALMAS NYUGDIJASEVEK A helytörténész A nagyatádi műsorfüzetben, a helyi és a megyei lapban többször is találkoztam Horváth Ferenc nevével egy helytörténeti kiállítás vagy gyűjtőmunka kapcsán. Nagyatád bodvicai városrészében lakik, nyugdíjas, a hetvenedik évét a múlt évben töltötte be. A kertes családi házban ketten élnek feleségével. A zömök, ősz, de még mindig dús hajú férfival egy, a közelmúltban a bodvicai klubkönyvtárban nyílt hagyományőrző kiállítás apropóján kezdjük a beszélgetést. — Honnan a vonzódás a helytörténet kutatása iránt? Milyen aktív életút előzte meg az elmúlt tíz nyugdíjasévet? — A kötődés a mi kis falunkhoz (így mondja: falunk, és meg is indokolja: Bodvica 1941-ig önálló község volt, csak egy, a közigazgatási átszervezésről szóló belügyminiszteri rendelet szüntette meg önállóságát és csatolta Nagyatádhoz), azt hiszem, érthető. Én itt születtem egy kisparaszti családban, itt gyerm^keskedtem, s azóta is itt élek. Édesapánknak 6—7 kaRovatszerkesztó: HERNESZFERENC tasztrális hold földje volt, abban dolgoztam én is az elemi iskola elvégzése után. Horváth Ferencnek eseményekben gazdag az eddigi életútja: — 1940-ben vonultam be katonának Ceglédre, aztán hamarosan jött az orosz front. A Don partján sebesültem meg 1942- ben. Láblövéssel visszahoztak a kaposvári hadikórházba, de felgyógyulásom után újra a katonaság következett. 1944 tavaszán a Balaton-felvidékről hurcoltak el a Szovjetunióba. A Moszkvától mintegy 400 kilométerre levő Gomelben és környékén dolgoztam a hadifogolytáborokban, építkezéseken, erdei munkákon. A legnagyobb sikerélményem: leszoktam a dohányzásról! 1947 szeptemberében jöttem haza. Három évig ismét a szülői birtokon, majd 1950-től az atádi földművesszövetkezetnél dolgoztam. 1979-től nyugdíjas vagyok, de a szövetkezeti mozgalomtól sohasem lehet megválni... Felnőtt fejjel elvégezte az ügyvezetői iskolát, majd a kereskedelmi szakmunkásképzőt, utána a közgazdasági technikumot, s több tanfolyamon vett részt. Három évtizedes szövetkezeti munka után, hatÉdesanya az a serdülő kislány is, aki akkor a legboldogabb, ha őt bízzák meg a szomszéd vagy a rokon csecsemőjének, kisgyerekének az őrzésével. Vigyáz a kicsire, és közben arról ábrándozik, milyen gyerekei lesznek majd neki. Édesanya az a fiatal asz- szony is, aki már testében hordja a magzatát, aki úgy megy éjszaka egy pohár vízért, hogy a kezét a hasa elé teszi, óvón-védőn a jövendő életet. Önkéntelen a mozdulat, észre sem veszi, annyira természetes, annyira magától értetődő a számára, hogy a gyermeket védeni kell. Ki az édesanya? Édesanya az, aki fájdalommal megszüli az első gyermeKI AZ ÉDESANYA? két és utána azért boldog, mert éppen fiút szült, és azért boldog, mert éppen kislánya született. És a szülés közben azt gondolja, amikor a legerősebbek a fájdalmak, hogy „Úristen, ki az az őrült, aki erre másodszor is vállalkozik?!’’ És ezt gyorsan elfelejti, és egy-két év múlva újra vállalkozik. Ő az, aki kétségbeesik, ha úgy érzi, kevesebbet szopott a baba, mint kellett volna. Ő az, aki „meghallja”, ha az alvó csecsemő kinyitja a szemét; ő az, aki előbb megérzi, ha beteg a gyerek, mint ahogyan azt az orvos meg tudná állapítani. Folytathatnám a gondolatsort, de megállók. Nem akarom hamis glóriával, dicsfénnyel övezni az anyát, és világért sem lenne jó, ha az apáról megfelejtkeznénk az édesanyák napján. A jó házasságban éppen azért boldog és kiteljesedett az anya, mert jó társ van mellette. Ez így igaz, és így teljes még akkor is, ha folytathatom azzal, hogy az anya addig anya, amíg csak él. A nyolcvanéves édesanyának (nagyinak, dédinek) is kisfia a hatvanéves, éppen nyugdíjba készülő ember, mint kisfia volt neki, amikor megszülte, amikor az első lépéseit óvta, amikor először az iskolába kísérte, amikor katonasorba került a fiú, és ő reszketve várta minden sorát, vagy amikor apa lett a fia. Az anyai érzés sokszor boldogító, sokszor nehéz, néha fájdalmas is. Néha fájdalmas, ha figyelmetlenek a gyerekek, ha a testvérek nem úgy szeretik egymást, mint anyjuk óhajtaná, ha az édesanya úgy látja, hogy felnőtt gyermekeinek nem boldog a házasélete, ha úgy véli, nem ér el sikereket gyermeke a munkájában — egyszóval, ha a gyermek élete nem olyan szépen alakul, mint azt valaha az édesanya (és az édesapa) elképzelte. Mi a több az anyaságban, a boldogság vagy a boldogtalanság? Azt gondolom, nem lehet patikamérlegén kimérni, de nem is ez a lényeg. Az anyák sem mérik. Ők csak egyszerűen — édesanyák. — S — Holnapután, május első vasárnapján az édesanyákat köszöntjük. Hogy hányán vannak a somogyi nyugdíjasok között az édesanyák, nem tudjuk ösz- szeszámolni, mint ahogyan azt is képtelenség számba venni, hány gyermek, unoka, dédunoka fölneveléséből vállaltak részt. Nekik, az ő köszöntésükre szántuk a fenti jegyzetet — adja Isten, hogy jó egészségben olvashassák sorait. A rovat szerkesztője vanéves korában nyugdíjba ment. Azóta végez helytörténeti gyűjtő- és feldolgozó munkát. — Már gyermekkoromban írogattam — elsősorban verseket —, azután munkaköröm is megkívánta az írást, a jó fogalmazást. Szerettem olvasni, régiségek között bogarászni. Erre itt, a mi településünkön sok volt a lehetőség. Jó pár éve elvállaltam a bodvicai klubkönyvtár vezetését, ekkor jött az ötlet egy helytörténeti kiállítás anyagának az összegyűjtésére és bemutatására. Nagy volt a sikere, s ez újabb ösztönzést adott a gyűjtéshez. Kétévi kitartó munka eredményeként készült el Bodvica története, mintegy másfél száz gépelt oldalon. Elém teszi a vaskos kötetet, amely számos régi dokumentumot, fényképet is tartalmaz. A dossziéban van dr. Sipos Csabának, a Somogy Megyei Könyvtár helytörténészének, mint lektornak a szakvéleménye is. Ő írja: „Nagyon jól sikerült dolgozat, amelynek minden során átsugárzik a szűkebb szülőföld szeretete. Kötődés, e több, mint fél évezredet megélt, sokat szenvedett somogyi — újabban már csak az emlékekben létező — kisközséghez. Horváth Ferenc munkája hely- történeti irodalmunknak értékes nyeresége. Föltétlenül megérdemli a publikációt...” Horváth Ferenc szülőfaluja történetének feldolgozása után újabb fába vágta fejszéjét: hozzálátott a földművesszövetkezeti mozgalom helyi, járási történetének a feldolgozásához. Ezt mintegy 60—70 gépelt oldalon örökítette meg. Tartalmas és gazdag nyugdíjasévek ezek. Jut ideje arra is, hogy a feleségének a kiskertben segítsen, és a 100—120 nyula is naponta ad munkát. — Mindennek nagyon tudok örülni — mondja, majd így folytatja — de legboldogabb akkor vagyok, ha a bodvicai kis lakásunkban együtt a család: a három leánygyermek, a három vő és a három kisunoka. S szerencsére ez elég gyakran van így. Legutóbb húsvétkor voltunk együtt valamennyien. Dorcsi Sándor
