Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-10 / 84. szám
1990. április 10., kedd SOMOGYI NÉPLAP 5 OKTATÁS— TANTEREM NÉLKÜL ? Nyolcvan év után A patkolókovácstól a karosszérialakátosig — Inasmúlt — Én nagyon fontosnak tartom, hogy milyen múltja van az iskolának, amelyben tanulok — vallotta Vessző Anita. Nos, a siófoki 523. Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet, ahol Anita a fodrászat csínját- bínját igyekszik elsajátítani, az idén ünnepli a helyi szakmunkásképzés 80. évfordulóját. A diákönkormányzat egyhetes rendezvénysorozattal állított emléket az „inaselődöknek”. Anitának egyébként a fodrászbemutató tetszett leginkább, amelyen Hajas László világbajnok segítségével megismerkedhettek a Nyugaton használt legújabb anyagokkal és trükkökkel. Kránitz Tündének a Mátyás király halálának 500. évfordulója tiszteletére szervezett vetélkedő maradt meg az emlékezetében. — Igazi csapatmunkát követeltek a feladatok, egy kis közösségnek kellett küzdeni a sikerért — mondta. — Mi végül a 3. helyezést szereztük meg a győztes Perczel Mór Gimnázium és az ádándi Mezőgazda- sági Szakiskola diákjai mögött. Míg a sportpályán a térség négy középfokú intézetének tanulói kergették a focilabdát (1. a kereskedelmi iskola, 2. a gimnázium, 3. a házigazdák), Pro- hászka Istvánnal, az ipari szakmunkásképző igazgatójával a napi munkáról beszélgettem. — Jelentősen megnőtt az igény a szakmunkásoklevél iránt — mondta. — Most tetőzik a demográfiai csúcs is, ezért átmenetileg meg kell szüntetnünk a könyvtárat, az olvasótermet és a raktárt, hogy helyükön tantermet alakíthassunk ki. A 120 helyre az idén eddig 210 (!) tanulót vettünk föl. A környező vállalatok nagy része segítőkész. Működésünket egyébként módosítani szeretnénk. A jövő évtől szakközépiskolát indítunk: épületgépészeket s az országban először környezet- védelmi és vízgazdálkodási gépészeket fogunk képezni. Most várjuk a minisztérium koncepcióját: milyen keretek között lehet „másképp” szervezni a munkánkat. Én azt tartanám a legjobbnak, ha 4 plusz 6 éves tanulást követően csak szakmai elméletet és gyakorlatot tanítanának az intézetben. Ehhez persze az alapvető tantárgyakat (szakrajz, anyagismeret) valamilyen mértékben be kellene csempészni az általános iskolák tantervébe. Prohászka István elmondta még: majdnem 40-féle szakmát oktatnak jelenleg; főként a szolgáltató szférának képeznek szakembereket. Sajnos, nincs olyan nagyüzem a térségben, ahol sok gyereket tudnának fogadni, így teljesen védtelenné, kiszolgáltatottá váltak. Hasznos volna, ha az állam különböző engedményekkel támogatná a kisvállalkozókat, a maszekokat, a most alakuló kft- ket, hogy vállaljanak szerepet a szakemberképzésben. Másrészt a társadalmi szemléletnek is meg kell változnia, hogy a gyerekek maguk is tudják: érdemes szakmát tanulniuk. — Fölvetődött az is, hogy vállalkozzon az iskola — folyatta az igazgató. — De nincs induló tőkénk. Bővíteni kellene az intézetet is, de már nincs hová; most a tetőtérbeépítéssel utolsó lehetőségünket használjuk ki. Ha kilép az iskola bejárati ajtaján, már a SZOT földjén jár. Valamikor az egész terület egy egységet képezett. A munkaügyi minisztérium felépíttette ide az iskolát, de csak az épületet adta nekünk; telekkönyvileg minden átkerült a SZOT tulajdonába. Most próbáljuk visszaigényelni. A szakszervezet középiskolás-üdülőjében (ők a szomszédaink) jelenleg csak bérleti díjért étkezhetünk, nem jól van ez így. Az iskolában fölnevelt diákok — különösen a hegesztők, a karosszérialakatosok és nőiruha-készítők — rendszeresen jól szerepelnek országos szakma vetélkedődön. A szellem mellet; a test edzésével is foglalkoznak: Polgár Nándor például országos ifjúsági bajnok címet ért el triatlonban. Persze ahhoz, hogy a mindinkább növekvő követelményeknek a diákok meg tudjanak felelni, szükség volna a szülők nagyobb segítőkészségére. Az igazgató elmondta: sokan a tantestülettől várják a csodát, pedig a tanulás és főleg a fegyelem terén többet kellene foglalkozniuk csemetéikkel az apukáknak, anyukáknak is. Időközben csatlakozott hozzánk Virág Erzsébet, az egyhetes intézeti napok szervezőinek motorja. Örömmel újságolta: a lövészversenyben a „Lovagi párbaj” a vetélkedőn lányoknál és a fiúknál egyaránt a házigazdák sportolói diadalmaskodtak. Aztán a kiállításhoz kalauzolt, amelynek anyagát diákok, tanárok közösen gyűjtötték. Az oklevelek, vizsgamunkák színesen beszélnek a helyi szakmunkásképzés eddigi 80 évéről. Nemrég Kenedy Ferenc állt ezen a helyen, az 523. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet alapító igazgatója, a most már nyugalomba vonult helytörténész. Megnyitójából megtudtuk: 1910-ben a Balaton című lap megírta, hogy Siófokon elérte az 50 főt az inasok száma. — Ezért inasiskolát alapítottak; se tanárok, se épület nem állt rendelkezésükre — mesélAz iskola te. — Csak közismereti tárgyakat tanítottak az inasoknak. A mesterek nagy része aztán katonának vonult be az első világégés idején, s megszűnt a képzés. A borzalmak elvonultával előbb a katolikus, majda polgári iskolában kezdték meg az oktatást, mintegy 120 inasnak. 1945 után ahelyett, hogy a gyerekeket több szakma rejtelmeire tanították volna meg, egyenruha viselésére kötelezték őket... 1953-ban létesült a szakmunkásképző iskola. Kilenc diák kezdte e falak között; öt szakmában. Még ekkor is csak közismereti tárgyakat és rajzot tanultak, gyakorlati vizsgáikat a Kiosz-nál tették le. Akkor két évig tartott a képzés. Egyre iparosodott a térség, s mind több szakemberre volt szükség. Aztán megjelentek az első könyvek. 1962-ben került ide az első főhivatású tanár, Borsos László — ma is itt tanít. Patkolókovácsoknak is oktatott szakmát. De végzett itt mézeskalácsos és gyertyaöntő, hajóépítő és kádár is; vizsgamunkáik a kiállításon megtekinthetők. Az intézet 1973-ig mintegy 2000 szakembert képzett. Abban az évben vette föl az 523-as nevet, amit*most meg akarnak változtatni. A 770 tanuló és 54 pedagógus tovább írja az intézmény történetét. Czene Attila Fotó: Gáspár Andrea Az oktatást régen ezek a műszerek segítették Stanislaw Wyspianski A sokoldalú krakkói művész Amikor Nyugat-Európában a válságot jelző és a megújulást vagy legalábbis változtatást követelő szellemi mozgalmak hatása növekedett, a kontinens középső részén még a nemzeti historizmus és az akadémiz- mus volt a meghatározó. A francia szimbolisták már Mallarmé keddjein szerveződtek, nálunk pedig a romantika utóhatásaival és a népies epigonizmussal kerültek szembe az újat akarók. Krakkóban ugyanakkor — épp a lengyel nemzettudat erősítése érdekében — Jan Matejko hatalmas méretű, erőt és győzelmet sugárzó történelmi tablóinak volt a legnagyobb hatása. Nyilván nem véletlen, hogy a szobrász apa hatására művésznek készülő Wyspianski Matejko mellett tanulta a festészetet. Aztán a szerencsések közé tartozott, akik eljutottak Párizsba — 1891 és 1894 között —, ahol Gauguin és Van Gogh képei gyakoroltak rá múlhatatlan benyomást. Megismerte Wagner zenéjét és Nietzsche filozófiáját. Mindkettőjüknél megérezte a mítoszteremtést; ez későbbi pályája szempontjából meghatározó volt. Azért, mert tudta, csak a sokféle hatás vegyületéből teremthető az új. Hogy Krakkó történelmi miliőjére éppúgy építenie kell, mint Nietzsche görögös ihletésű filozófiájára, Slo- wacki költészetére akként, ahogy a francia szimbolistákra. A 'célzásokból kitűnik: Wyspianski a történelem egészében gondolkodott, méghozzá úgy, hogy a legrégibb idők tanulságait azonosította a korának lengyel létével. Ezért is tartja őt úgy számon az irodalom- történet, mint a „legnagyobb legendateremtőt”. Illőbb lett volna persze művészettörténetet mondanom, hiszen festőként is megtalálta a saját helyét. Mégis írói munkásságával gyakorolt nagyobb hatást, váltott ki élénk vitákat. Elsősorban azért, mert a biológiai determinizmus (vagy egyszerűbben: az életösztön) és a fatalizmus (azaz a végzet kikerülhetetlensége) jegyében vallotta: a görög mitológia lényegét tekintve azonos a földművelő szlávok gondolatvilágával. Mindkettőben az erkölcsé a központi szerep, és az elválaszthatatlan az egyén biológiai struktúrájától. Az etikai elvek mintegy a vérrel öröklődnek, s akik megsértik vagy hűtlenné válnak az erkölcshöz, azok — mutatis mutandis — az élet ellen lázadnak. Ez pedig nagyon súlyos bűn! A veszélyekkel szembe kellett szállnia. Azaz cselekedni, mert aki nem tesz, az a lét értelmét kérdőjelezi meg. Korának lengyel társadalmában éppen azt látta a legnagyobb gondnak, hogy „nem akarnak akarni”, csalfa képzetek után futnak, menekülnek az álmok vagy az elmúlás birodalmába. E ponton — látszólag távoli párhuzamként — emlékeztetnem kell Zichy Mihály A rombolás géniuszának diadala nagy erejű festményére. Az élet végének, a pusztulás megrázó víziójának képe ez. Azért kellett e festméyt említeni, mert Wyspianski művészetében is ott volt a megtestesült Géniusz, aki bénítólag hatott korának embereire, és ezért — szerinte — a legnagyobb akadálya volt a lengyel nemzet felszabadulásának. A drámaíró Wyspianski néha csaknem tételszerűen illusztrálta műveiben elveit. A magyar romantika kiemelkedő egyénisége, Vörösmarty Mihály nézett szembe a dilemmával: meghalni vagy élni nehezebb a hazáért. Válasza az volt: élni nehezebb! De az igazi honfinak mégis ezt kell választania. Hasonlókat mondott hőseiről Stanislaw Wyspianski például a Warszawianka (1898) vagy Le- lewel (1890) című drámáiban. Elítélte őket a „dicsőséges halál keresése” miatt, hiszen annak jegyében már nem a győzelem volt fontos. Még az általa csodált Adam Mickiewicről is bírálóan szólt a Légióban (1900). A költő 1848-ban az itáliai légió vezéreként elfogadta a pápa áldását, azaz a vértanúság lehetőségét, és ez képtelenné tette őt arra, hogy győzelemre vezesse népét. A dráma utolsó jelenetében viharos tengeren hánykódó hajó kormányosa Mickiewicz, s az a borzongató jelkép, hogy tőle a Halál veszi át a kormánykereket. Joachim Lelewelt, a vilnói egyetem tudós professzorát azért kritizálta, mert a felszabadító harcok idején kiállás helyett a család békéjét választotta. Máshol, a Novemberi épen azért mondott éles szavakat Chlopicki generálisról, mert hite megingott a győzelemben, s azután kártyajátékos módjára csatázott. Mindez így aligha lett volna kora számára felrázóan serkentő. A Wyspianski-mű- vekből kicsendül az is, hogy az író hitt a forradalmi harcok értelmében. A harctéren megjelenő Kora nemcsak az elesetteket dicsérte, hanem a nemzet bizton megérkező szabadságát is megjósolta. A múlt mellett korának lengyel élete, a feszítő társadalmi kérdések is foglalkoztatták. A história Wyspianskinak is tükör volt, amiben megmutathatta a századelő igazi arculatát. Elegendő itt a Menyegző (1901) című remekművének második felvonására utalni, A mulatozó értelmiségiek és parasztok (kik testvériesülni óhajtanak) közös álomképet láttak. A „chochol” (a szalmacsutak) hívására megjelentek azok a szellemek, akikkel az ott ülők gondolatban foglalkoztak. Persze azok is, akiket egyesek elődjüknek tekintettek. A jelenés mindenkit ráébreszt a történelmi kérdések megoldatlanságára, illetve az utód nemzedékek törpeségére. A századelő lelkes polgársága képtelen a parasztokat a szabadság útjára vezetni. A „chochol” mást nem tehetett, mint altató zenébe kezdett, s hegedűjének szavára az álomlátók lassú táncba kezdtek... A zárókép szimbolikája többrétegű. Létezett testvérieskedés az intelligencia és a parasztság között; emlékezni együtt szépen tudtak. S a tettek? — kérdezte az író.. Ott már a távolságra került a hangsúly, illetve arra, hogy a Wyspianski szerint külön osztályként kezelt értelmiség nem hajlandó vezetni a parasztokat. Az író valóságos és nem álomkép Lengyelországot akart akkor,.amikor Polónia nem szerepelt Európa térképén. Az akaratot gúzsba kötő hitek, ábrándok ellen szólt, hogy kortársai számoljanak le az álmok Lengyelországával. „Azt akarom, ami mindenütt van” — mondta. Azaz a létezőt, az egszerűt, a bajokkal, bűnökkel teli hazát, amely mégis csak jobb lehet, mint a tudatban nagyszerűnek látott. Üzenetének főszólama a sokrétűség mellett is észreve: hető, hiszen mint a romantika tanítványának s a szimbolizmus követőjének elsődleges törekvése az volt: miként lehetne népét és hazáját boldoggá, megelégedetté tenni. Az utat illetően is voltak javaslatai. Az már a későbbi idő és jelenünk tanulsága, hogy az eszmények megvalósításáért a küzdelmet koronként újra kellett kezdeni. Laczkó András
