Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-29 / 5. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP —ÁLLÁSPONTOK 1990. április 29., vasárnap Szégyenként él az emberekben Eörsi Istvánnal beszélget Várhegyi Erzsébet Az Ön politikai nézetei közismertek. Ma is baloldalinak vallja magát? — Igen, noha ez a fogalom nagyon tisztázatlan. Sajnos, ma Magyarországon a balol- daliságot a kommunista párt által bevezetett értelemben használják. Baloldali az, aki kommunista, a kommunista politikát segíti, a Szovjetunió érdekeinek hasznos. Ez volt harminc éven át a baloldaliság kritériuma. Én azonban a baloldaliságnak klasszikus és állandó érvényű megfogalmazását keresem. Egyszerűen fogalmazva: baloldali az a társadalmi beállitottság, amely az emberek egyenlőségére törekszik, és egész gondolkodás- módját ez a nézet hatja át, hogy ha különböző politikai vagy erkölcsi elvek összeütköznek, akkor az egyenlőség elvének elsőbbséget kell biztosítani. Mondok egy példát. A francia forradalom szép hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség. A forradalom idején ez a feudális kötöttségektől való felszabadulást jelentette. Később a szabadság fogalma a tulajdon szabadságára helyeződött. A tulajdon szabadsága valóban rendkívül fontos. Ha azonban a tulajdon semmi által nem gátolt, akkor a spontán társadalmi, szociális folyamatokban létrejövő és egyre növekvő egyenlőség nem tartóztatható fel. A baloldali ember problémája: hogyan lehet a tulajdon szabadságát úgy biztosítani, hogy a társadalom, az állam szervei egyszersmind korrekciós, szabályozó szerepet töltsenek be s ezzel a hátrányban levőket segítsék. A baloldaliság másik ismérve a változások iránti rokon- szenv. Az a felfogás, amelyet igen lejáratott szóval — mert minden szót lejárattak, aminek a marxizmushoz köze volt, de én mégis használom e szót — dialektikának neveznek. Tehát annak felfogása, hogy a dolgokban ellentétek vannak, s ezek az ellentétek váratlan fordulatokat hozhatnak létre. Robbanásokat is. A konzervatív emberek abban a tudatban kívánnak élni, hogy egy állandó, biztosított világ veszi körül őket. A baloldali embert mindenképpen az jellemzi, hogy örül a változásoknak, és ezeknek az irányát a már előbb ielzett módon befolyásolja. — Ön az SZDSZ alapító tagjai közé tartozik. Elmondta, milyen ismérvek alapján baloldali, most azt kérdezem: mely kritériumok szerint szabaddemokrata? Hol vannak az érintkezési pontok? — Az SZDSZ nem világnézeti alapból szerveződött. Abból a csoportból alakult ki, amely a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején felmondta a kádári rendszerrel való megegyezést. Azokból, akik úgy gondolták, hogy az illegalitást is vállalni kell. ennek a morálisan és gazdaságilag csődbe menő, hasznalhatatlan rendszernek a felváltását akár nem törvényes eszközökkel is szorgalmazni kell. Akik erre a belátásra jutottak, azok természetesen nem voltak filozpfiailag azonos nézeten. Voltak köztük liberálisok, szocialisták, sőt reformkommunisták is. Ezek közös vonása a kádárizmus radikális elutasítása és az emberi jogok teljességének a felvállalása. Az emberi jogok teljes felvállalása két filozófia alapján is megtörténhet: egyik a liberális, másik a szocialista filozófia alapján. A liberális filozófia, amely törvény előtti egyenlőséget és személyi szabadságot hirdet, egy húron pen- dülhet a szocialistával — nem á sztálini és nem a lenini értelemben szocialistával, hanem a marxi, illetve még a Marx előtti szocialistával —, aki azt vallja, hogy az ember elidegenedett állapotából való felszabadítása és az emberi teljesség kibontakozása csak a szabadság által lehetséges. Amikor megvan ez a közös alap, akkor következnek a különféle szétágazódások. Például a liberális a törvény előtti egyenlőségre helyezi a hangsúlyt, a szocialista a valóságos, a szociális egyenlőséget tekinti végcéljának. Amikor a pártállam szétesik, de egy ilyen képződmény együtt marad, akkor azok az emberek, akik közös céllal léptek föl, most már egyre több külön célt is követnek. Tágabb értelemben vett filozófiai egység nem létezik, de az együttmaradásra van még elég alapjuk. — Ön Lukács, György tanítványa volt. Őrzi Lukács szellemiségét. Beszélne erről? — Negyvenötben gyerek voltam még, s a beköszöntő új világot lelkesedéssel fogadtam. Azt vártam tőle, hogy megszünteti az összes osztály? nemzeti, faji különbséget, a gyűlölködést. Buzgó, fiatal kommunista, tizennégy éves voltam, aki azonban polgári kultúrában nőttem föl. Ösztönösen kerestem magamnak olyan mestert, aki megengedi nekem, hogy úgy legyek kommunista, hogy közben szerethessem Thomas Mannt és Babits Mihályt. Tizenhat éves koromban került a kezembe Lukács könyve. Az írástudók felelőssége. Láttam, hogy itt a polgári kultúra és a marxizmus találkozásáról van szó, amire vágytam. Később személyesen és a művein keresztül megismerkedtem Lukács György- gyel, esztétikai szemináriumára jártam. Amikor az utolsó szeminárium elhangzott, odalépett hozzám, és azt mondta: ha van kedve, akkor továbbra is fenntarthatjuk a kapcsolatot. A kapcsolat gyakorlatilag nagyon sok munkában csapódott le. Először is lefordítottam már 56 előtt sok tanulmányát, később öregkori műveit, ez Esztétikát és az Ontológiát. Másrészt a mesterem lett: bámultam benne a hatalmas filozófiai képzettségét, a rendkívüli szellemi erőt, a személyes hiúság tökéletes hiányát, a történelmi nagyvonalúságot. Börtönéveim után gyökeresen kiábrándultam a kommunista mozgalomból, a szovjet rendszerből, de egy sereg marxi alaptételből is. Akkor, a beszélgetéseink során — melyek mindig barátiak voltak; amennyire egy óriás filozófus és egy nála negyven évvel fiatalabb ember között barátiak lehettek—már szabadulni igyekeztem a hatása alól, de úgy, hogy közben megőrizzem mindazt, amit tőle kaptam. Ennek a törekvésnek sokszor kifejezést próbáltam adni. A Játékszínben most játsszák az Interjú című darabomat, ebben már a haldokló LuJelenet Eörsi István „Kihallgatás” című darabjából. A Csiky Gergely Színház előadása. (Fotó: Csobod Péter) kácscsal és annak emlékével beszélget a tanítvány. — Upy tudom, a dráma valóságos alapból íródott. — Amikor Lukács nyolcvanhat évesen már súlyos beteg volt, írni nem tudott, de gondolkodni igen, akkor Vezér Erzsébet irodalomtörténésszel rábeszéltük, hogy mondja magnóra nekünk az életrajzát. Ezek az életrajzi beszélgetések a darab egyik alappillére. Lukács megpróbálja igazolni a kommunizmust. A tanítvány ugyanakkor emancipálódni akar a hatása alól. Nagyon nagy szeretettel, de politikailag elhatárolva magamat a lukácsi állásponttól, próbáltam szintézisre jutni. Később Nyugaton, saját tapasztalataim alapján, meggyőződtem arról, hogy Lukácsnak majdnem mindenben igaza volt abban, amit a kapitalizmus bírálatáról írt, de szinte semmiben sem volt igaza, amikor a szovjet társadalom lényegét próbálta meghatározni. Az utóbbinál mentegetőzött, az előbbinél kegyetlen volt. Én megpróbálok mindkét irányban kellően kegyetlen lenni. — Rosszmájú kritikák szerint íróként is két alapélményből táplálkozik: Lukács és a börtönélmények. Tudjuk, hogy a Kihallgatás 1989-ben megkapta a kritikusok legjobb magyar dráma díját. Mindig ugyanarról ír tehát? Ez igaz? — Ez egyáltalán nem igaz, ezt tökfejek mondják. írtam természetesen börtöndarabot, de írtam Széchenyiről, Marinovicsról. Középkori darabot a boszorkányégetésről, egy félabszurd darabot Marxról, aki nem Marx, hanem egy gyerek, aki Marxnak képzeli magát és a bolondok házába csukják. írtam Szophoklész-átdolgo- zást. Novelláimban, verseimben, esszéimben, publicisztikai írásaimban a Lukács-téma elég sokszor szerepel, talán nyolcszor, tízszer, de ha belegondolunk, hogy legalább tízezer dolgot írtam már, akkor ez nem sok. A börtönről pedig egy darabot és egy visszaemlékezést adtak ki. Természetesen ezek nagyon fontos élmények voltak. De nemcsak a börtönélmények és Lukács volt fontos, hanem Ady Endre, az 56-os forradalom, a fasizmus, ez a 30 év kádárizmus, a szellemi elsivároso- dás, a rossz kompromisszumok... Ezekről sokkal többet írtam. Akik mindent leegyszerűsítenek és nem veszik a fáradságot, hogy gondolkodjanak, találnak ki ilyen skatulyákat. Ez ellen nem is érdemes védekezni. Ha az, amit csináltam, nem elég erős, akkor megérdemli az előítéleteket. —Az Interjúban sikerült Lukáccsal való személyes kapcsolatát közüggyé emelnie. Gondolja, hogy a társadalmi haladás dialektikája érdekli ma az embereket? — Nem hiszem, ha ebben a megfogalmazásban kérdeznénk meg az embereket, akkor bárkit is érdekelne. Viszont a társadalmi ellentmondásokat a saját bőrén mindenki megérzi. Azokról az ellentmondásokról is beszélek, amelyek csak a dialektika segítségével érthetők meg. Például egy jó kormánynak először népszerűtlen intézkedéseket kell hoznia, annak érdekében, hogy később jó legyen. A közvetlen és távolabbi érdekek majdnem mindig ellentmondásba kerülnek egymással. Ennek dialektikája minden ember életét döntően meghatározza. — Véleménye szerint mik voltak a legmeghatározóbb társadalmi-politikai események 89-től a mai napig Magyarországon? — Az utolsó évek első számú fontos eseménye Kádár János lemondása volt. A második az uralkodó párt kettéválása. De nemcsak az volt fontos, ami a párton belül lezajlott, hanem kiderült, hogy a társadalom, amely először rendkívül bizalmatlanul nézte az ellenzéki pártokat, egyszercsak rájött, hogy pluralista társadalom nélkül kibontakozás nem lehetséges. Tehát egyrészt, hogy szétesett a pártállam, másrészt, hogy pluralista társadalom nélkül kibontakozás nem lehetséges. Tehát, hogy pluralista társadalom kezdett kialakulni. Ennek azonban sok átalütője van. Ellentétben, mondjuk, a cseh társadalommal: ez a társadalom rossz lelkiismerettel él, ám ezt a rossz lelkiismeretet nem vallja be magának. A kádárizmus értett ahhoz, hogy a lakosságot érdekeltté tegye saját fennmaradásában. Meg tudta vásárolni a társadalmat. Ez most szégyenként él az emberekben, megpróbálják elfelejteni. A történelmi tudatuk homályos, sok a fehér folt. — Ezzel kell hát együtt élnünk? — Kapcsolja ki a magnót! Most én kérdezek. Vörös Márta tárcája A HOLNAPI FELADAT Monológ dialógusban — Látom, megint rosszkor jöttem. Úgy látszik, mostanában mindig rosszkorjövök. Akkor, amikor te halaszthatatlanul, megszállottan, csak-most-és-más kor-soha módon csinálsz valamit. —Ne haragudj, de tényleg egy kicsit összejöttek a dolgok. Te igazán tudhatod, van ez így-—Persze, hogy van! Megesik. Csakhogy én ebben az ,,ezer halaszthatatlan elintéznivalómból", meg a ,,tovább-nem-odázható-ból", amit most vallasz, valami hamisat hallok kicsendülni... — Hamisat? . — Igen. Valami olyasmit, amiről a bölcs emberek úgy szoktak beszélni: pótcselekvés. Vagy olyasmit: kényszercselekvés... — Vagyis nem hiszed el, hogy ezeket a munkákat, amelyeket végzek, most(!) kell elvégeznem?! — Dehogynem! Nagyon is jól tudom, hogy ezeket a munkákat mind el kell végezni. —Akkor mi a hamis? — Na, idefigyelj! Jó ideje, és meglehetősen jól ismerjük egymást. Neked is, nekem is, mindig volt valamifeladat, melyet a fontossági sorrend miatt el kellett hagyni, mert a másik előbbrevaló volt. Vagyis holnapra, hol- naputánra kellett halasztani. Nem egy megnyugtató, békés éjszakát ígérő érzés, mert jó lenne mindent aznap befejezni; de meg kellett szokni. És megszoktuk! Beletörődtünk abba. ha el akaijuk végezni a holnapra halasztottfeladatot — ami legalább olyan fontos, mint a mai, akkor tudomásul kell venni ezt a helyzetet. — Figyellek. — Tehát a ma el nem végzett, holnapi tennivaló miatt, az ember igyekszik pihenni egyet, sétálni, kikapcsolódni; bármit csinálni, ami lelkileg, fizikailag felüdít. erőt ad. Pont azért, mert a holnapra maradt munka is Jóntos. — Hát persze! Egyetértünk. Nem egyszer beszéltünk már róla. hogy valahol versenylovak vagyunk. Ha ment a száznyolcvanas akadály, akkor már csak az az érdekes és a fontos, hogy tízzel, hússzal emelni lehet-e még az akadályt. Amire ma nem futotta már az erő. az holnapra újabb tíz centitjelent. És ma este — minden este — már a holnapi akadály a lényeges... — Nincs vita köztünk. Egyáltalán nincs! — Akkor miért mondod nekem, hogy hamis? Hogy hamis, amit csinálok. Nem érted, hogy ezt már régóta el kellett volna végeznem?! — Mostanában mindig felcsattansz. Nem azt mondtam, hogy nem kell elvégezni. Nagyon jól tudjuk, hogy a holnapi .fontos" mellett is mindig maradnak el kevésbé fontosak, melyeket aztán a képzeletbeli tarisznyánkban úgy viszünk magunkkal, hogy ,,majd egyszer erre is sor kerül". Csakhogy — maradjunk a tarisznyás hasonlatnál — te most olyan dolgokat emelsz ki ,,csak-most-és-soha" módon a tarisznyából, hogy... Hogy szóval: nemjó helyre nyúl a kezed. — És ezért vagyok hamis? — Ne kapaszkodj görcsösen ebbe a szóba! Jelképesen mondtam. Féltelek. — Ez aztán igazán nagyszerű! Beállítasz hozzám, a lehető legalkalmatlanabb időpontban, kifejted, hogy amit csinálok az elég nagy hülyeség, és eljutsz oda, hogy mindezt azért teszed, mert féltesz! — Indulatos vagy. Meg*''— M, hogy végre leülsz egy két pillanatra? kői nézném magunkat, olyan a kép. ah \ én meg kényelmesen ülök, mintha te ugortál volna be hozzám egy pillanatra. — Hát nem érted, hogy félben van a munkám és szeretném befejezni? — Dehogynem értem! Akkor sem állok fel addig, amíg egy kissé nem tisztázom benned, hogy miért mondtam mindazt, amit mondtam. Olyanokat, hogy hamis, hogy pótcselekvés, hogy féltelek. — Ez kedves tőled. — Te általában és hosszú idő óta jó kézzel nyúltál a tarisznyádba. Este pontosan tudtad, hogy melyik az a tíz centi, amivel a holnapi akadály emelkedik. És tudtad azt is, hogy mikor kell hozzáfogni a tarisznyáiban hordott, kevésbé fontosak elvégzéséhez. Most pedig mit csinálsz? Azonkívül, hogy látom, végre leültél, idegesen kotorászol; kircmtod, ami a kezed ügyébe kerül, kikiáltod , fontosnak", és eszelősen végzed. — Úgy gondolod, hogy megzavarodott a rendszerezőképességem? — Pontosan! Ámítod magad, hogy ez a legfontosabb, pedig tudod, hogy nem így van. A tarisznyában közben pedig gyűlnek a valóban mcisnapi fontosak, benned meg a feszültség, hogy nem győzöd. Rendet kéne tenni! — Szerinted hogyan? — Hagyj itt mindent! Menjünk egyet sétálni. Hátha segít a holnapi tíz centinél...
