Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-27 / 3. szám
1990. április 27., péntek SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Bocsánatkérés Batthyány Lajostól Az 1867-es kiegyezést úgy minősítette a kortársi közfelfogás, mint a nemzet és a korona megbékélésének alkotmányosan szentesített, törvényekkel szabályozott tényét. Vagyis hajszálra azt, amiért Batthyány miniszterelnökként küzdött, amit osztrák részről nem értettek meg, és amiért mártírhalált kellett halnia. Ezért vált megkerülhetetlen erkölcsi kötelességgé a neki adandó történelmi elégtétel. Az akkori államelmélet fejleményeiben pontosan tervezett sorrendiség figyelhető meg. Azzal, hogy létrejött a kiegyezés, éppen csak elkezdődött az alkotmányos királyság keretei között megvalósítandó modern polgári társadalom szervezése. További fontos lépéseket kellett tennie a törvényhozásnak. Amiként rendezést kívántak az osztrák— magyar kapcsolatok a dualizmus viszonyai között, úgy halaszthatatlanná vált a magyar—hor- vát kiegyezés a Magyar Szent Koronához tartozó országok államszervezetén belül. Ezt az ügyet is rendezvén, harmadik alapvető lépésként meg kellett alkotni azt a nemzetiségi törvényt, amely garantálta a magyar államisághoz tartozó más ajkúak teljes körű polgári jogait az anyanyelv használatában, a saját kultúra ápolásában, fejlesztésében. S mivel ennek a jogláncolatnak természetes és elmaradhatatlan eleme az állampolgári egyenlőség és a szabad vallásgyakorlás, szükségessé vált a magyar zsidóság alkotmányos egyenjogúsítása, más szóval az emancipáció. Minél alaposabban tanulmányozzuk e kor politikai történéseit és társadalmi jellemzőit, annál biztosabban megállapíthatjuk, hogy az ország ügyeit intéző személyiségek, élükön Deák Ferenccel, Andrássy Gyulával, Eötvös Józseffel, az időszerű polgári Európa élvonalában állottak mind képesség, mind képzettség, mind a megvalósítandó liberális eszmények vallása és vállalása dolgában. Ők határozták meg, hogy mikor a legalkalmasabb kinyilvánítani a Batthyányi megillető nemzeti kegyeletet. így történt az a „valakinek eszébe jutott”. A kiegyezést követően már 1867-től tartottak helyi kegyeleti ünnepségeket az önkény áldozatainak emlékére. Hallgatólagosan, sértődés nélkül tudomásul vette ezt a király. Az uralkodói türelem láttán a sokkal kevésbé megértő udvar sem merte kimutatni kétségtelen ellenszenvét. 1869. október 6-án, Haynau szörnytettének huszadik évfordulóján az egész országban nyilvánosan meggyászolták a vértanú katonákat. Még az év eltelte előtt szerkesztőségi vezércikk jelent meg a legtekintélyesebb országos napilap első oldalán. íme: Batthyány Lajos emlékére. A honfiúi kegyelet fölkeresi s megkoszorúzza sírját azoknak, kik az alkotmány és haza védelmében hullva el, nevök a nemzeti dicsőségnek apáról fiúra szálló traditioit alkotja. Az év folyamán több ily kiváló emlékünnepélynek voltunk tanúi. Fölkerestük a lezajlott csaták színhelyét, és szobrok és dalok hirdették a'hálás nemzet kegyeletét. A csaták hősei után gondoljunk az államférfiúra, a független nemzeti kormány első főnökére, kinek neve és emléke ott ragyog történetünk legfényesebb lapjain. Batthyány Lajos holt tetemei jeltelenül nyu- gosznak, nevét s emlékét semmi monumentális jel nem örökíti még. A családi kegyelet tisztelet- teljesen félrevonult, ahol csak nemzeti kötelességek teljesítéséről lehet szó, s meg vagyunk győződve, amint csak egy figyelmeztető hang szólal meg, a nemzeti közrészvét oly arányban karolja fel ez ügyet, mely a nagy elhullott emléke s a nemzet kegyeletével arányban áll. A ... szerkesztősége ennek folytán hazafiúi feladatot vél teljesíteni, midőn az e czélra szolgáló aláírásokat ezennel megnyitja, tiszteletteljesen fordul barátaihoz és ügytársaihoz a fővárosban és vidéken egyaránt, hogy e nemes közczélra közrejárulni és hazafiúi buzgalommal köreikben gyűjteni szíveskedjenek. Az e czélra szolgáló aláírásokat j. év január 31 -dikéig tartjuk nyitva, s minden adakozást, lapunk élén fölemlítve, e nyilvános számadást kérjük nyugtatványul tekinteni. A mint tetemesb összeg együtt lesz, egy külön bizottmányt fogunk fölkérni, hogy a terv minél célszerűbb valósulását foganatosítaná. Napjainkban az alkotmány iránti hűség törvényes téren és törvényes eszközökkel egyik legfényesebb diadalát ünnepelte meg. Emlékezzünk meg a dicső elhullottról, ki hasonló eszmék és hasonló irány törhetlen bajnoka vala, s e hűségét vérével pecsételte meg!” Arról szoktuk hinni, hogy nem fontos eléggé ismerni, amihez beidegződött előítélettel nyúlunk. Vagyis amikor a véleményünk fontosabb a tényéknél. Legalábbis a magunk szemében, mert egyébként a vélemény sohasem előzheti meg a tényeket. Különösen kirívó a valótlanságok állítása, ha ezzel fajsúlyos történeti és kegyeleti adatokat hamisítanak meg. Bármiféle tudomány, így a történelem is, csak mélyen gyökerező belső indíttatásból művelhető. Futó, felelőtlen kíváncsiskodással csak zavart okozunk és a komolyságot sértő kínos éretlenségünkről állítjuk ki a bizonyítványt. Nem vagyok teljesen igazságos ezzel a véleményemmel, mert a sokkal lesújtóbb hangvétel lenne az igazán indokolt. Gondoljunk bele: a kiegyezést követően már javában a modern időkben járunk, gyorssajtón készült, egészen korszerű napilapok jelennek meg reggeli és esti kiadásban. Özönével sorakoznak a polcokon az országgyűlési jegyzőkönyvek, több matuzsálemi életkorra elegendő kutatnivalót kínálnak a levéltárak. Nemcsak az évek és a hónapok, de az órák és a percek is rekonstruálhatók a rendelkezésre álló roppant forrásanyagból. Egyetlen történész nincs úgy elkényeztetve e tekintetben, mint a legújabb kor kutatója. Ezért nem lehet és nem is szabad egykönnyen napirendre térni az olyan henye nemtörődömséggel odalökött kijelentések fölött, hogy „valakinek eszébe jutott”... 14. Az 1869 decemberében közzétett felhívás után teljes hivatalossággal, a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlott a készülődés Batthyány Lajos második temetésére. Két bizottság alakult: a Batthyány Emlékbizottság Horváth Mihály vezetésével és a Gyászünnepélyt Rendező Bizottság Királyi Pál irányításával. Az előbbi a tervezett emlékmű megvalósításáért vállalta a felelősséget. Elnöke, Horváth Mihály a Csanádi egyházmegye püspöke volt Temesvár székhellyel a szabadságharc idején. De a függetlenség ügyéért küzdő püspök egyházmegyéjétől távol munkálkodott Kossuth oldalán, majd az emigrációban viselte gondját Batthyány árváinak. Kora egyik legképzettebb történésze volt, nemcsak hazai viszonylatban. Függetlenségi harcunkról, benne az első miniszterelnök működéséről megírta hatalmas, háromkötetes művét, amelyet a korszak egyetlen kutatója sem kerülhet meg. A Gyászünnepélyt Rendező Bizottság élére választott Királyi Pál egyike volt 1848-ban a vezető márciusi ifjaknak. Előzőleg, az 1847. évi választásokon, amikor Batthyány akadályokat nem ismerő támogatásával Kossuth bekerülhetett a pozsonyi országgyűlésbe, Királyi Pál is segítette sikerre vinni a szavazatszerző hadjáratot. Most, 1870-ben kettős jogon vett részt a törvényhozásban. Úgy is, mint Pest város követe, úgy is, mint akit országos listán bíztak meg képviselőséggel a választók. Ekként tehát, noha forma szerint Pest városáé volt a gyászünnepély rendezési joga, mégis országosnak minősült az esemény a bizottsági tagok és az élükön álló elnök közjogi rangja révén. S mindenekelőtt: Királyi Pál az a „valaki”, akinek „eszébe jutott” megadni Batthyány Lajosnak a méltó végtisztességet. Kevéssel azután, hogy a tekintélyes központi lap felhívással fordult a közvéleményhez az első felelős kormány elnökének emlékét megörökítő monumentum állítása ügyében, e kiváló közéleti ember indítványozta Pest város tanácsának az országos temetési szertartás megrendezését. Választott tanácstagokból hívták életre a Gyászünnepélyt Rendező Bizottságot, amely 1870. március 29-én nyitotta fel Batthyány Lajos mindeddig titokban tartott ideiglenes nyughelyét a ferences-templom kriptájában. Olyanok segédkeztek az azonosításban, akik a mártír egykori közelebbi környezetéhez tartoztak. Szakértőnek a legjelesebb orvosprofesszorokat kérték fel. Jelen voltak az első temetést végző szerzetesek közül a még életben levők. A családot Batthyány Lajos legidősebb gyermeke, az akkor huszonhárom éves Elemér képviselte. Miután igazolódott, hogy a tetem kilétéhez semmi kétség nem férhet, bolygatás nélkül hagyták azon mód, ahogy 1849-ben az október 7-re virradó éjszaka eltemették. A sima fenyőkoporsót átemelték a bronzból vert, aranyozott díszkoporsóba. Megállapodtak, hogy június 9-én, csütörtökön lesz a temetés. Addig a kellő óvintézkedések betartásával továbbra is a ferencrendi szerzetesek őrködtek Batthány hamvai felett. Június 7-én vitték fel a kriptából a díszkoporsót, hogy a templom hajójában emelt ravatalra helyezzék. Zár rögzítette a koporsótetőt. Ehhez a zárhoz három kulcsot készítettek. Az acélból valót a pesti rendőr-főkapitányság gondjaira bízták. A két aranykulcs egyike a városi levéltárba került letétbe, a másikat a család tulajdonába adták. Fekete bársonnyal bevont ékszertokba tették ezeket az aranykulcsokat, amelyek tömör aranyból készültek. Fogantyújuk egyik oldalán a Batthyány-család grófi címere, másik oldalán a mártír nevének monogramja, egymásba fonódon a művészien cizellált B és L betű. A ravatalozást követő napon, június 8-án fél tizenkettőkor kereste fel a bizottság, élén Királyi Pállal az özvegyet és gyermekeit, Pest város vendégeit, hogy átnyújtsa a koporsó aranykulcsát, s meghívja a családot a másnapi temetésre. A mindeddig nagy önuralmat tanúsító Zichy Antónia ezúttal — mások szeme láttára először és utoljára — hangos zokogásban tört ki Királyi Pál szavai hallatán. Alig tudott elrebegni egy szaggatott ,,köszönöm”-öt. Amint a korabeli tudósítók közük, ez az ünnepélyesen nyomasztó esemény az István Főherceg Szállodában történt. Helytörténeti kiadványok tömegét kutattam át, hogy megtudjam, hol is volt ez az István Főherceg Szálloda. Hónapokon át nem jutottam dűlőre. Végre aztán egy százévesnél idősebb, kőnyomatos pesti térképen megtaláltam. Nem más ez az épület, mint az ifjú Zitterbarth Mátyás által 1835-ben épített szép klasszicista ház az Akadémia utca legelején, a Vigyázó Ferenc utca sarkán, átellenben a Magyar T udományos Akadémiával. Mostanság irodaház. Sokat, igen sokat tudna mesélni az elmúlt másfél évszázadról a reformkori mozgalmaktól Ratkó Anna miniszterségéig. Két emléktábla hívja fel magára a figyelmet. Az egyik: „E házban lakott 1848. nov. 9—27-ig Bem József tábornok, Lengyelország szülötte, Magyarország hőse, Törökország halottja. Emlékének a Magyar—Lengyel Egyesület 1926.” A másik: „Ebben a házban lakott élete utolsó éveiben Klapka György honvéd tábornok, a komáromi vár védője és itt halt meg 1892. május 17-én. Budapest Főváros Tanácsa 1970.” Azért laktak itt, mert az épület szálloda volt. A hírneves, patinás István Főherceg Szálloda. És ezt hónapokig tartó keresgéléssel lehet csak megtudni, mert némelyek nemlétezőnek tekintik a helytörténeti munka elemi szabályait. 15. Ugyanezen a napon, június 8-án, szerdán délelőtt kilenc órától estéli kilenc óráig róhatta le kegyeletét a nagyközönség Batthyány ravatalánál. Két hatalmas gyászlobogó díszítette a templom homlokzatát. A homlokzat tengelyében, az oromfal és a főbejárat kapuboltozata között fekete bársonykárpit feszült, közepén a Batthyány-család címerével. E címer ábrázolata: zöld mezőben barlang, ennek nyílásában ágaskodó oroszlán, amely kardot tart fogai között. A barlang felett pelikán. Ezüst zsinórzatú, fekete ruhás városi hajdú gondoskodott a szakadatlanul özönlő tömeg fegyelmezett áramlásáról. Fejedelemhez illő gyászpompa borította az egész templombelsőt. Túlzás volt-e a komor ünnepélyességnek ez a gazdag megnyilatkozása? Pontosan tudták a rendezést vállaló férfiak azt, ami mára teljesen feledésbe ment. Idézzük tehát a jelen emlékezetébe, hogy II. Rákóczi Ferenc mellett Batthyány Lajos volt az a hazafi, aki magánvagyonából a legtöbbet áldozott az ország jó ügyéért. Tudatában volt politikai magatartásának anyagi következményeivel, mert búcsúlevelében határozottan meghagyta feleségének, hogy soha ne kérje Bécstől az ingatlan birtokaira és ingó vagyonára vonatkozó elkobzá- si ítélet törlését. Be is következett a konfiskálás. Az özvegy a maga nászhozományából és családi örökségéből élt gyermekeivel a svájci emigrációban. Nem volt tehát túlzás az a fejedelmi gyászpompa. Noha tízezrek vonultak el Batthyány ravatala előtt, megőrizte a tömeg a teljes fegyelmezettséget. A kegyelettel adózók sokasága ellenére nem fordult elő tolongás vagy túlzott zsúfoltság a templomban, mert a főbejáratnál szolgálatot teljesítő öt felvigyázó mindig akként engedte a ravatalhoz a kint várakozókat, ahogy a zavartalan folyamatosság megkívánta. Kegyeleti főhajtásuk után a kolostor felé nyíló ajtón át távoztak a tiszteletadók. A mauzóleum megszentségtelenítésével kapcsolatos újságcikkek, a sajtóban idézett szakértői vélemények szerint nem vett tudomást erről a második temetésről a hivatalos Magyarország. Ez az állítás merő valótlanság. Olyannyira azonosult a kormányzat—vagyis a végrehajtó hatalom — az egész nemzetet mozgósító demonstrációval, hogy maga sürgette a félrehúzódók színvallását. Még az országgyűlés tekintélyét sem kímélte. Mivel az előkészületek során, kezdettől egészen a temetés előtti napig néma semlegességet tanúsított a parlament, eléggé kíméletlen hangon küldték el címére a nyilvános szemrehányást. Azon a napon jelent meg a vezető kormánypárti napilap első oldalán ez a szemrehányás, amelyiken ravatalra emelték Batthyány Lajos koporsóját. Ide másoljuk a glosszát annak bizonyságául, hogy soha, még a gyász és a kegyelet óráiban sincs politikai légüres tér. „Gróf Batthyány temetése alkalmából Kétségkívül országszerte meglepő lesz azon tünemény, hogy gróf Batthyány temetésén, ki éppen kiegyezkedési hajlamainak és békepolitikájának lett áldozata, éppen azon törvényhozó testület nem lesz testületileg jelen, mely éppen egy kiegyezkedési politika alapján jött létre. Most Istennek hála, békés időket élünk, a nemzet nem tüntetési vágyból, sem tumultusok keresése czéljából, hanem egy szent kötelesség teljesítése czéljából, úgy szólván házilag Pestváros hatósága által teszi egyik nagy halottját örök nyugalomra. A kezdeményezés is még csak nem is az ellenzék valamely árnyalata részéről, hanem egy kormánypárti, nagyon is békés szellemű journalista részéről történt. E szerint méltán kérdheti mindenki, hogyan lehetséges, hogy a képviselőház a nemzet első miniszterének temetéséről még csak tudomást sem látszik venni? Állítólag Pest városa beadta a meghívót az országgyűlésnek; hogyan juthatott ez egyetlen hang vagy megjegyzés nélkül a kérvényi kosárba? Hogy történhetett, hogy az alsóház elnöke még csak kérdést sem intézett az iránt a házhoz annak idejében? Miként történhetett, hogy midőn a képviselőház magát az ünnepekre elnapolta, újra nem jutott eszébe az elnöknek ezen eseményre hivatkozva, a házat figyelmeztetni? Mindez talányosnak tűnhetik fel mások előtt; mi előttünk — nem. Jó iskolába jártunk e három év alatt, hogy megtanuljuk, miszerint a „bölcs és előrelátó” politikához tartozik egy nemzetnek történeti múltját elfeledni; hazafiság régi aspiratioiról lemondani; szabadabb institutióit megsemmisíteni; és innen csakugyan csekély lépés kell odáig, hol már ke- gyeletes érzelmei között is válogathat s az op- portunitás politikája szerint elhatározza: ezt helyes tenni, azt nem loyalis, nem időszerű. íme ez az a forrás, melyből a képviselőház hallgatása vagy közönye létét vette. Az ellenzék, mely nem initiálta a temetést s mely Batthyányban az ország martyrját igen, de a politikai nagyság és határozottság eszményképét nem kereshette, hallgatva várta, mi fog ez esemény alkalmából a képviselőházban fölmerülni s csak midőn már szétfoszlott, vette észre a strucz madarat, mely orrát a homokba dugta. Ekkor már nem maradt hátra egyéb, mint hogy magát a temetésen legalább mint clubb képviselje, s tagjait e hazafi kötelesség lerovására felszólítsa. Arra kevés ember gondolhatott, hogy bekö- vetkezhessék azon eset is, midőn egy többség saját elv-elődjét is megtagadja, s azon férfiú érdemei iránt, ki csak annyiban követett más politikát tőle, amennyiben szerencsétlenebb volt utódainál. Mi igen jól tudjuk, mit keres a servilismus, vagy ultraloyalitás az ilyszerű ellentüntetésben: de azt hisszük, kivált ezúttal, igen tévesztett úton jár. Az a fejedelem, ki őszintén fátyolt vetett a múltakra; ki az ellene utolsókig küzdött, vagy éppen zászlóit elhagyottakról is gondoskodott, nem hordhat kitörülhetetlen ellenszenvet oly férfiú iránt, ki a legzaklatottabb korszakban még mindig a hűség és béke politikájának szavait han- goztatá s bátor volt szembe szállani azon közvéleménnyel, mely egyáltalában nem adott igazat neki. Történelmileg ismeretes, hogy az elhunyt dereknek családja századokon át mennyire híve volt a dinastiának; hogy tagjai elsők voltak azok között, kik a szorongatott Mária Teréziának „életűket és véreket” fölajánlák s elvégre a sír még az engesztelhetetlenség érzetét is el szokta temetni. E nemleges hódolat tehát olyan, mely megalázza a nemzetet a nélkül, hogy bárkire nézve is hízelgő lehetne. Nem akarjuk e megpirító eszmelánczolatot tovább fűzni; de helyén valónak látjuk az illetőket figyelmeztetni, hogy a túlvitt opportunitásnak is megvannak határai, s elvész az a nemzet, mely kegyeletes érzelmeit is folyvást a napi politika nem egyszer nyomorult mértékével mérlegeli." (A következő csütörtökön folytatjuk.)
