Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-27 / 3. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. április 27., péntek Mindenről, ami az időseket érdekli A szeniorok klubjának programjából Évek óta eredményesen — és a résztvevők számára igen­csak hasznosan — működik a Műszaki és Természettudomá­nyi Egyesületek Szövetsége Somogy Megyei Szervezeté­nek keretében a szeniorok klub­ja. Tóth Ferenc klubvezető elő­terjesztésében legutóbb azon az elnökségi ülésen vitatta meg a megyei MTESZ a klub idei munkatervét, amelyen — ünne­pélyes keretek között — meg­nyitották a XX. somogyi műsza­ki és közgazdasági hetek ren­dezvénysorozatát. Az elmúlt évek tapasztalata­ira építve erre az évre is gyakor­latias, a mindennapi élet vérke­ringéséhez kapcsolódó témá­kat helyezett előtérbe terveinek kialakításakor a szeniorok klub­jának a vezetősége. A megyei főépítész, a nyugalmazott ál­lamtitkár előadása éppúgy he­lyet kapott ebben a program­ban, mint a somogyi bankok, a pénzügyi helyzet időszerű kér­déseiről szóló tájékoztató, a Somogy megyei idegenforga­lom, a közrend biztonságának, az éppen érdekesnek számító kül- és belpolitikai helyzetnek a megismerése, hozzáértő elő­adók jóvoltából. Hogy ne csak halljanak, de lássanak is egyet s mást a me­gye érdekesebb vidékeiről, tá­jairól, gazdasági vagy idegen- forgalmi nevezetességeiről — kirándulásokat is szerepeltet programjában a szeniorok klub­ja. Természetvédelmi területe­ket tekintenek meg, a város nevezetességeivel Nagyatá­don, az állami mezőgazdasági nagyüzemmel Boglárlellén vagy Siófokon ismerkednek. Megtalálható a tervben a Kaposvári Villamossági Gyár, a barcsi Erdészeti és Vízügyi Szakközépiskola és Szakmun­kásképző Intézet meglátogatá­sa — összekapcsolva a barcsi ősborókásban tett kirándulás­sal. Hasonló céllal keresik fel a szőcsénypusztai erdészeti szakmunkásképzőt, illetve az intézmény környékét is. Láttuk, hallottuk, olvastuk... A rádióban hallottuk április közepén, hogy—állítólag — nem kell visszafizetniük a'választásokhoz fölvett állami pénzeket az egy százaléknál kevesebb szavazatot kapott úgynevezett fantompar­toknak. Mint olvasóink tudják, április 13-án, a Nyugdíjasok oldalá­nak hasábjain arról írtunk, hogy a kisnyugdíjasoknak bizony jól jönnének azok a tízmilliók, melyeket ezek a pártocskák a választá­sok előtt a „nagy kalapból” kaptak... Nos, ha nem, hát nem. Ezt a hírt a rádióban hallottuk, a választá­sok után, a visszafizetésről szólót az egyik országos napilapból vettük a két választás között. S még mondja azt valaki, hogy nálunk hetek múlnak el anélkül, hogy történne valami... (Csak megjegy­zem: a meglehetősen hosszú nyomdai átfutási idő miatt ezek a sorok április 19-én kerülnek a nyomdába, s a lapot, amelyikben megjelennek, április 27-én veheti kézbe az olvaso. Hogy eközben mit láthatnak, hallhatnak, olvashatnak, egyelőre rejtély...) A nagyhéten láttam Kaposváron, a Zselic Áruház élelmiszerosz­tályán. Mint a sorban előttem oly sokan, én is húsvéti sonkát szerettem volna vásárolni. Már csak ketten álltak előttem, amikor a következő beszélgetés zajlott le vevő és eladó között (a vevő úgy hatvanöt és hetven között, az eladó innen a második ikszen): — Azt a darabolt sonkát kérem, fiam, amelyik ott balról lóg... — Ezt?... No, nézzük csak! Négyszázhuszonnyolc ötven. Tes­sék, parancsoljon... — ...Mennyi, fiam?! (A sonka már a bevásárlókosárban.) — Mondtam, kérem, rá is írtam... Hajói emlékszem, négyszáz­huszonnyolc... (A hangban türelmetlen sürgetés.) — Sok az nekem, fiam. (Pillanatnyi tanácstalanság és pironko- dás után a csomag a kosárból az üveglapra kerül. — Vágjak le belőle egy darabot? (S a fiú már csomagolja ki a sonkát.) — Nem, nem! Inkább egy csülköt helyette, ha lehetne... Olyan középméretűt, fiam... Nem jön hozzám vendég, csak éppen az íze miatt... — Tessék. Százhuszonhat forint. Ez így megfelel? — Meg, meg lelkem, csak adja! A pénztárosnő ezen a napon mindenkinek kellemes húsvéti ün­nepeket kívánt. Ennek az öregasszonynak is. — H — TAVASZI CSENDÉLET A felvételek éppúgy készülhettek volna a barcsi parkok egyiké­ben és a Dráva horgászok által kedvelt partszakaszán, mint mond­juk Nagyatádon és a Rinyánál, vagy éppen Siófokon és a Balaton­nál. (Valójában a kaposvári Cseri parkban és a Töröcskei-tónál örökített meg egy-egy pillanatot a fotós). Mert bármely csücskében fordultunk is meg a megyének, tapasztalhattuk: az idén korán jött és rendkívül kellemes napokat kínált a tavasz! Az idős ember talán mindenki másnál jobban várja a téli tétlenségre, a falak közötti bezártságra kárhoztatás után a tavaszt — az újbóli rügyfakadást, az éledés évszakát. Fotó: Gyertyás László NYISSUK RÁJUK AZ AJTÓT! MEGHÍVÓ kisbajomból Nevek a márványlapon Március 15-re meghívót kap­tam Kisbajomból. Harangozó László írta — néhány évvel fia­talabb nálam —, és arról értesít, hogy ezen a napon avatják fel azt az emlékoszlopot, rajta már­ványtáblával, melyre azok ne­veit vésették, akik a második világháborúban estek el, illetve tűntek el. Amikor a levelet megkaptam, mérhetetlen fájdalom szoron­gatta amúgy is megfáradt szí­vemet, sfeleségemmel kezdtük számba venni: kik estek el, há­nyán váltak a második világhá­ború áldozataivá. „Csak” 18 név került elő emlékezetünk­ből... A most készült emlékoszlop ott áll az első világháborúban elesettek emlékműve mellett. Arra huszonnégy nevet véstek, az utóbbira huszonkilencet. A délutáni gyászünnepségre a falu lakossága sereglett egybe, meg azok a távolabb élő hozzá­tartozók, akik közben elköltöz­tek a településről. Magam is részt vettem a legutóbbi eszte­len és oktalan háborúban, távol a Don mentén, 18 bajtársammal együtt. Hatan jöttünk haza, a többiekről soha nem érkezett hír: azt sem tudja senki, hol föl­delték el őket 1943 rettenetes telét követően... Jelenleg hárman élünk a volt „doniak” közül. Horváth József, aki most 79 éves, Dunaújváros­ból, Szilvási Lajos 72 éves, Kis­bajomból indult a frontra, jóma­gam ma 75 éves vagyok és Pécsről mentem el annak ide­jén. A volt harcostársaktól én búcsúztam fájó szívvel, köny- nyes szemmel a kisbajomi em­lékműnél. Ott mondott nagyon szép, szívhez és értelemhez szóló beszédet a lábodi refor­mátus és a kutasi római katoli­kus lelkész. Verset mondott az egyik elesettnek az unokája és dédunokája. Hullott a szemek­ből a könny, zokogás hallatszott a sokaságból: a még élő hozzá­tartozók sírtak. Az emlékoszlop és a már­ványlap költségét a község köz­adakozásból fedezte. Jól ismer­tem azokat, akiknek a nevét táblára vésették: 1936-tól 1949- ig ennek a községnek a refor­mátus kántortanítója voltam. A sok virág és koszorú elborí­totta az új, de a régi emlékművet is, miközben felhangzott a Szó­zat s az egybegyűltek énekel­tek: „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, s halnod kell!” Kiss József Egy idős, vidéki asszony mondta egyszer: — Három nagy fiam van. Emlékszem, amikor még itthon élő, fiatal legények voltak, úgy jöttek haza nap nap után a mun­kából, jól kiéhezve az én főz- tömre, hogy szinte egyszerre estek be az ajtón, szinte rám törték az ajtót. — Azután kese­rűen hozzátette: — Akkor csak­nem rám törték, most meg rám sem nyitják az ajtót... Még azt is elmondta: nem rossz emberek az ő fiai. Egy lakik közülük a faluban, kettő városba költözött. Néha anyagi segítség is jön tőlük, kará­csonykor mind hazajöttek, de most várhatja az újabb kará­csonyt, hogy lássa őket. Eset­leg nyárra kap egy-két unokát kis időre, de hát... De hát! Akár falun, akár városon él az öreg szülő, bizony nagyon el­kelne a segítség. Persze, nem mindig egysze­rű. Nem egyszerű, mert ha egy községben, egy városban lak­nak is, akkor is dolgoznak nap­közben, el kell látni a saját ház­tartást, hogyan jutna idő és erő még az öregre is? Nincs recept a hogyanra, de talán néhány lehetőség: A hét végén segíthetne valaki a gyerekek vagy a nagyobb unokák közül a tüzelőt behorda­ni, szombaton akár egész hétre előre bevásárolni, alkalman­ként egy alapos nagytakarítást rendezni és így tovább. De a nagyobbacska unokák nem segíthetnének-e hét közben is? Tudom, sok helyen ezt meg is teszik. Azután sok olyan idős ember is van, aki nem is a segítségre szorul rá. Megoldja maga a sa­ját ellátását, vagy naponta eljár a napközi otthonba a többi öreg­ember közé. Nemcsak azért, mert ott készen találják az ebé­det, de azért is, mert van kivel szót váltani. Igen ám, de hiába van kivel szót váltani, ha nincs miről. Pedig ha a felnőtt gyerekek, az unokák legalább hetenként egyszer rányitnák az ajtót az öreg szülőre, vagy ha távol lak­nak, legalább néhány soros le­vélben tudatnák, mi újság a családban, akkor bizony már lenne miről mesélni szomszéd­nak vagy bárkinek a napközi ott­honban. A törődés sokféle lehet asze­rint, hogy mire van szükség és mire van lehetőség. De nagyon jó lenne, ha ez a kettő minél több családban találkozna. — sm — V/SCr-Y” € £> n>OLTt~ MÁZLI — Ennek mindig jól jön valami! Amióta például gyomorszűkülete van, alig kell ennivalóra költe­nie. .. így persze, hogy meg tudta magának venni a tavaszi kabátot! (Takács Éva karikatúrája) HÉTKÖZNAPOK ÖRÖMEI (Egy nyugdíjas feljegyzései) Turgenyev írja az Apák és fiúk-ban: „Miért van az, hogy még akkor is, mikor például él­vezzük a zenét, élvezünk egy szép estét, egy társalgást ro­konszenves emberekkel, úgy érezzük, hogy ez az öröm is inkább csak utalás egy mérhe­tetlen, valahol létező boldog­ságra és nem valódi, vagyis olyan boldogság, amit magunk is elérhetünk? Miért van ez?" Úgy gondolom: a boldogság — búvópatak, melynek apró erecskék a táplálói. A forrásvi­déket keresők számára biztos tippet a ma embere sem adhat. Legfeljebb szeletkéket saját apró örömeinek forrásvidéke­iről... * * * Állítom, hogy egy szép szőlőt (szóló-szőlőt, szőlőlugast) sze­retni lehet, sőt a vonzódás hoz­zá egy kicsit hasonlít a szere­lemhez is. Mikor kezdődik ez a szerelem és mikor válik szere­tetté — ki ennek a megmondha­tója? Örömöt adó, keser-édes, tavasztól őszig tartó gondokat terem a szőlő. Nem ilyen-e a szerelem is? De hát egy élet mit ér szerelem, szeretet nélkül? * * * Csini, az okos, nyugodt járá­sú kanca rövid időre „szülési szabadságon” van. A napokban életerős, mokány csikónak adott életet. Csikaját észrevét­lenül, éjjel hozta világra, miköz­ben gazdája az igazak álmát aludta. Kincsét, újszülöttjét meglepetésnek szánta: kora reggel a gyanútlanul belépő gazdát — így mesélik — a této­va járású kis jövevény fogadta és rúgós kedvében lévő világra- hozója. Á meglepetés sikerült. De mi váltotta ki? A kiscsikó megjele­nése vagy a korábban nyugodt járású kanca „átváltozása” rú­gós lóvá? Bevallom, a gyümölcsfa oltá­sát és szemzését amolyan fura hobbinak tartottam a közelmúl­tig, „tiszta munkának” csupán az új, korszerű fajták telepítése számított. Gyümölcsfa-leraka- tokban vásárolt franciabarack- fáim azonban rendre csődöt mondtak (elfagytak, mézgá- sodtak, millió bajuk lett). Fele­ségemnek jutott először eszé­be: helyben kelt sarjakat pró­báljunk beszemeztetni. Feri szomszédom szemzései sorra megeredtek, s ma már ontják a termést nekem is. Az idén tavasszal újabb lépésre szántam el magam: a kényes- kedő pándimeggyet korai, nagyszemű fajtával váltattam le. Nagyfi Jóska barátom gon­dos oltása nyomán a beültetett oltóágak megkezdték önálló életüket. Itt, Pósteleken, bol­dogságaim forrásvidékén... * * * Kerner Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom