Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-19 / 91. szám
1990. április 19., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 3 / \ JÓ kapcsolat ( n' J Évek óta jó a kapcsolat a Kereskedelmi éé Ven- déglátóipari Főiskola és a Balaton Fűszert között. Tegnap a szolnoki tagozat 53 másodéves hallgatója tanulmányi kiránduláson látogatta meg a vállalatot, délelőtt megtekintették a kapos- , vári raktárbázist, ahol Hajdú György raktárházigazgató kalauzolta a hallgatókat a telepen. Ma a balatoni üzletházakkal ismerkednek. Fotó: Jakab Judit V _______________________________' M l LESZ VELED, MAGYAR MEZOGAZDASAG? Az élelmiszergazdaság devizaszerző ágazat marad BESZÉLGETÉS DR. SZABÓ FERENCCEL, A MÉM ÁLLAMTITKÁRÁVAL Politikai csatározások kísérik az agrárátalakulást; a földosztásról, az új tulajdoni formákról többet beszélünk, mint az idei termelésről, pedig ez a lakossági ellátás alapja. Politizálni persze szükségszerű, ám az is vitathatatlan, hocjy ez sem rövid, sem hosszú tavon nem pótolhatja a termelést. Ezért is kérdeztük dr. Szabó Ferencet, a MÉM államtitkárát, lesz-e kenyerünk 1990-ben? — Az idei ellátás nincs veszélyben. Ez minden termékre érvényes ami Magyarországon megtermelhető. Ez nemcsak amiatt van, hogy a fizetőképes kereslet csökkenése — az áremelések óta — tartós tendencia; hanem a mezőgazdasági termelés is megfelelő színvonalú. A kenyérnek való őszi vetés- területe a szokott nagyságrendű, az őszi vetések áttelelésé- nél sem szenvedtek károkat. Az állatállomány ugyan csökkent, de ezt kiegyensúlyozza, hogy a korábbinál kevesebb tejet fogyasztunk, a tehenek pedig átlagosan több tejet adnak. Sőt, egyre inkább a felesleges készletek értékesítése a kereskedők gondja. A sertésállomány is csöRkent, de az exporthoz és a csökkenő vásárlói szükséglet kielégítéséhez így is elegendő. A baromfihús külpiaca rendkívül rossz, következésképpen a belső ellátás — mintegy kényszerűen — javul. A zöldségtermelésben meglehetősen felemás a helyzet: a Szovjetunió csökkentette vásárlásait; ez a hazai fogyasztóknak előny, hiszen javul a kínálat, ugyanakkor a termelőknek várhatóan értékesítési nehézségeik lesznek. zásra. Sokan vélekednek úgy, hogy a minőség az ellenőrzés dolga. Azt viszont minden termelő tudja, hogy ellenőrzéskor nem lehet változtatni a minőségen. Ez egyébként termelői érdek is, hiszen hosszabb időn át csak jó áruval lehet megélni a piacon. A minőségnek ezért a termelők és a feldolgozók közötti konszenzusban kell kialakulnia, érvényesülnie. Ezt az együttműködést a szakmai érdekegyeztető fórumok szervezhetik. — A jelenlegi szervezeti rendszerben mi jelentheti a fórumot? — Például a Magyar Agrárkamara, melynek szervezése elkezdődött, de az együttműködés kialakítása meglehetősen lassú. A kamara olyan szervezet lehet, amely integrálja a termelők jelentős részét, hiszen hozzá szakmai szervezetek, egyesületek, érdekképviseleti testületek csatlakozhatnak. Várhatóan az idén az Ország- gyűlés elé kerül a kamarai törvény, amely megerősítheti az új szervezet jogstátusát. Egy jól körülhatárolt működéssel bíró szervezetnek át lehetne engedni olyan feladatokat, amelyeket eddig az állam látott el. így a kamara a termelői érdekek képviseletében részt vehet a kormány agrárpolitikájának kialakításában; saját érdekében annak végrehajtásában is szerepet vállal, amikor az érdekegyeztető fórumokat működteti. GAZDASÁGOK CSŐD SZÉLÉN A NÉGY NAGY VESZÉLY A magyar mezőgazdasáa- ban most négy nagy veszély van. Az első az aszály, hiszen hét éve vízhiány van az országban, s most különösen száraz ősz és tél volt. A mérések szerint a harmincéves csapadékátlagnak a fele sem esett le. A második nehézség a rubel-piacokon tapasztalható vásárláscsökkenés. Ez ugyan a hazai fogyasztóknak kedvező, de a termelők biztosan megsínylik. Nehéz helyzetbe hozta és hozza a termelőket a hitelkeretek szűkítése, s a kamatlábak emelkedése. Már az a helyzet, hogy a kamat nagysága az eszközarányos jövedelemnek négy-ötszörösét is eléri. Ezt az önmagában is rossz gazdasági helyzetet erősíti a politikai bizonytalansáp, a földosztással, a tulajdonváltozással kapcsolatos felemás hírek. Nem lehetnek biztosak a termelők, hogy aki elvetett, az aratni is fog. Ezek együttesen a mezőgazdasági befektetések elhanyagolásával járnak együtt, a termelők várnak, nem gondolkodnak előre, ami a következő évekre feltétlenül kedvezőtlen hatású. — Magyarország az ötvenes évek politikai jelszavai ellenére is agrárország volt, s ökológiai adottságai miatt a jövőben is az marad. A mostani politikai csatározások során ezt a tényt nem ritkán kétségbe vonják. Ón szerint van-e jövője a mezőgazdaságnak? — Meggyőződésem, hogy az agrártermelés szerepe a politikai kurzusoktól függetlenül jelentős marad Magyarországon. Az ország gazdasági állapota, fizetőképessége arra nem nyújt lehetőséget, hogy élelmiszert importáljunk. Erre nincs is szükség, sőt éppen fordított a helyzet, jelentős feleslegeink vannak, s belátható időn belül az élelmiszer-gazdaság — az exportja révén — devizaszerző ágazata marad az országnak. Jövője van tehát az agrártermelésnek, s a mindenkori kormánynak az a feladata, hogy ezt ne csak kinyilatkoztassa, hanem a termelői bizonytalanságot kerülendő, gazdasági gyakorlatával is erősítse. A MINŐSÉGÉRT — Az elmúlt évtizedben a mezőgazdaság eredményeit elsősorban a mennyiségi mutatókkal jellemeztük. A mennyiségi szemlélet ideje azonban lejárt, hisz a hazai fogyasztás nem nő, a külpiacon pedig nem a mennyiséget, hanem a minőséget keresik a vásárlók. Felkészültünk-e az átalakulásra ? — Az 1991-ben induló európai integráció számunkra is elkerülhetetlenné teszi, hogy a termelés minőségi jegyeit erősítsük. A mostani, átmeneti helyzet azonban ezt a gyorsítást nem teszi lehetővé, sőt mind többször tapasztalható, hogy a viták közepette a követelmények lazulnak. A feldolgozók nem tudják érvényesíteni a szabványokat, mivel más árut nem kapnak, egyszerűen meg- alkusznak a gyengébbel. Ez különösen érvényes napjainkban a sertéstartásra és a feldolgo— Az átálláshoz, a termelés minőségi jegyeinek erősítéséhez nem csupán kormányzati és termelői szándék szükséges, hanem mindenek előtt pénz. Ez azonban hiányzik, a gazdaságok működési zavarokkal küszködnek. A fejlettebb országokban egyedülálló jelenség, ami a magyar mezőgazdaságban tapasztalható: az elvonások mértéke meghaladja a támogatásokét. — Nem az adó és más költségvetési befizetés teszi tönkre a magyar mezőgazdaságot, hanem az ipari költségek folyamatos emelkedése, valamint a kamat mértéktelen elszabadulása. Ezzel a mezőgazdasági termelés nem képes Tépést tartani, így a gazdaságok nagy része egyre rosszabb helyzetbe kerül. Az önhibájukon kívül a csőd szélére jutott gazdaságok számára programot dolgozott ki a kormány, s ezt pályázati rendszerben érvényesíti. A program célja nem az elvtelen támogatás, hanem a termelés fenntartása azokban a gazdaságokban, amelyek saját hibájukon kívül — külső hatásokra — kerültek kilátástalan helyzetbe. Másutt, ahol belső hiányosságok, rossz munkafegyelem, gyenge hatékonyság tapasztalható, a kormány sem ad mentőövet, hanem más gazdasági formációt javasolunk az ellehetetlenült termelőszövetkezeteknek, állami gazdaságoknak. — A mezőgazdasági termelésnek gátjává válhat az is, hogy az agrártermelők egy része mind rosszabbul él. Korábban az ágazatban dolgozók jövedelme felzárkózott az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatottakéhoz, de az utóbbi időben a különbség nőtt a mezőgazdaság kárára. — Tagadhatatlan, a termelőszövetkezetekben a közösből származó jövedelem alacsonyabb, mint más ágazatokban. Ez azonban nemcsak a bérszabályozás következménye, hanem az agrártermelés nyereséének hanyatlásából is követezik, hiszen korábban a nagyobb bérnek sokszor nem volt jóvedelemfedezete. A számítások szerint a helyzet az idén változatlan marad. Ez azonban arra figyelmezteti a kormányzatot, hogy a mezőgazdasági termékek arait nem Tehet szociális alapon megállapítani — mint ahogy tettük ezt évtizedeken át —, mert ez ebben az ágazatban okoz szociális problémákat. A VIDÉK FEJLESZTÉSE — A mezőgazdaság megtorpanásával együtt a falu is lassú sorvadásnak indult. Az alapvető ellátás zavarai visszahatnak az ágazat fejlődésére is, következesképpen a falunak és a mezőgazdaságnak csak együtt lehet jövője. — Valóban elválaszthatatlan egymástól a falu és az agrártermelés; de azt tisztázni kell, hogy a vidék fejlesztése nemcsak a mezőgazdaság ügye. A múltban a mezőgazdaság szenvedő alanya volt a hibás vidékfejlesztési politikának. Fejlett vidék nélkül csak nehézségekkel lehet termelni, ugyanakkor a tágan értelmezett talufejlesztés azt is jelentheti, hogy a mező- gazdasági népesség egy része az újonnan létrejövő ágazatokban talál majd munkát magának- V. Farkas József Ki a négerebb?... „Szabad országban, szabad újságíró azt ír, amit szabad.” A néhány év előtti rosszízű éle kínosan találó volt a választási kampány heteiben is. Igaz, ez esetben a sajtó mértékadó része önként, az esélyegyenlőség érdekében vállalta a magnószerepet, a különböző pártok nyilatkozatainak tartalmától és súlyától független terjedelmi centizést. A választási gyűlésekről szóló tudósításokból aggályosán hiányoztak a jelzők, egyes képviselőjelöltek már-már abszurd kijelentései mellől pedig a kijózanító kommentárok. A korrekt kiállásról nem lehetett azt írni, hogy korrekt, a szélsőséges vagdalkozásról, hogy szélsőséges, hiszen a helyenként túlér- zékeny pártok (pártocskák), így is gyakran kiáltottak bundát. Mint várható is volt az esélyegyenlőtlenséget azok kifogásolták leghangosabban, akiknek nem is volt tényleges esélyük. Az újságíróknak persze ezekben a hetekben is volt véleményük, ám az rendre a noteszban maradt. Most az első szabad választás mérlegének megvonásakor már ezek is elbírják a nyomdafestéket. A választási tv-programokat nézve, a szónokokat hallgatva nemegyszer eszembe jutott gyerekkorom obszcén vicce, melyben három néger arról vitatkozik, melyikük a négerebb... Ehhez hasonló licitálás volt most tapasztalható mások kommunistázásában. Aki igazán meg akarta sérteni riválisát, nem azt mondta, hogy becstelen, netán—mint talán találóbb lett volna — félművelt. Egyszerűen kijelentette, hogy az illető kommunista. A pártok is kölcsönösen vádolták egymást — többé vagy kevésbé durván — baloldali- sággal. Az SZDSZ-ben az MDF-ről mint volt MSZMP-tagok menhe- lyéről beszéltek, vádolva őket a „régi rendszerrel szembeni engedékenységük” miatt. Az MDF vezető köreiben az SZDSZ-t „kommunistaellenesnek álcázott baloldali pártként” említették. A szociáldemokraták — meglepő módon — nem az MSZMP tagjait kommunis- tázták, hanem az MSZP-seket, akik nagy része a volt MSZMP- ben még egy éve is rebellisnek számított. A dolog non plusz ultrája mégis az volt, mikor a választás első fordulóját közvetlenül megelőző tv-műsorban az MSZMP kortese is az MSZP-t bélyegezte kommunistának. Vélhetően ez volt a kampány során az inkorrektség csúcspéldája. Hogy ugyanis az MSZP tagjait árulónak ítélte, az saját szemszögükből még érthető, de hogy kommunisták... Ennek kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy kik is, és kik is voltak a kommunisták. Akiket annak tartanak? Akik annak tartották magukat? Netán egyik sem pontos határvonal? Az ötvenes években kulák- nak ítélték azt, aki évek munkájával szert tett egy cséplőgépre, és könnyen imperialista bérencnek azt, aki a rendszert bírálni merte. Persze, hogy nem voltak azok. A korabeli hatalom propagandája épp ezért alkotott ilyen laza és megfoghatatlan ellenségképet, hogy az bárkire önkényesen ráruházható legyen. A félelemkeltésnek ezt a tragikus hagyományát egy szabad jogállamban gondosan kerülni kell. Jól érzékelte ezt a már a választást megelőző időszakban is a kormányzópárt felelősségével föllépő MDF, mely higgadt hangvételű kampánya során többször is elutasította a B-listázást, vagy a félelemkeltő egyéb, „kisöprő” módszereket. Vagy azok a kommunisták, akik annak mondták magukat? A korábbi MSZMP egyik komoly gondja volt, hogy nem talált mércét arra, hogy kik az elkötelezett, „hívő” párttagok és kik a „bélyegfizetők”, akik csak mindenkori érdekeiknek megfelelően hivatkoznak kommunista voltukra. Ebből a szempontból nem lesznek könnyebb helyzetben a most hatalomra jutó pártok sem. Emlékezzünk csak, hogy még a 70-es években is előálltak hajdani partizánok, akik megirigyelték másoktól a munkás- mozgalmi múlt kiváltságait. A megszépítő emlékezet akkor úgy működött, hogy aki 39- ben csak egy levelet vitt el, már kalandregényt írt mozgalmi harcairól. Most meg minden bokorban egykori ellenzéki terem. Egyre többen emlékeznek a kommunista diktatúrában elszenvedett megpróbáltatásaikra. Vannak, akik okkal-joggal, ám olyanok is, akik mellőzöttségében vagy félreáll ításában saját tehetségtelenségük, vagy más fogyatékosságuk volt a ludas. Különösen visz- szásnak tetszik, ha valaki két egyetemi diplomával, a diktatúra éveiben szerzett villával és márkás kocsival nyilatkozik pár év előtti megpróbáltatásairól. Látni kell, hogy az emberek, mégha valamilyen párt tagjai is, úgy általában nem imperialista és nem is kommunista bérencek. Nagy többségük gyarló kisember, aki élni, boldogulni akar. A lakosság politizáló tizede közül minden korban van egy réteg, melynek nézetei valóban egybeesnek az uralkodó hatalom álláspontjával és vannak a többiek, akik rendre megkötik a maguk kompromisszumait. Utóbbiak között csak egyéni tisztességük mértéke tesz különbséget. Vannak ugyanis, akik egyszerűen csak lojálisak próbálnak lenni, s így békében dolgozni és élni, míg mások a meggyőződést hangerővel pótolva bármely rendszer élharcosaivá avatják magukat, így igyekezvén nagyobbat meríteni a húsosfazékból. Azokban az országokban, ahol szabad választás zajlik, a hatalom megszerzéséért folyó — s valóban tétre menő — harc időszaka többnyire megosztja az embereket. Mikor azonban a harc eldől, előtérbe kell kerülnie mindannak, ami a korábbi riválisokat összeköti. Ekkor már a valóban az ország érdekeit tekintő felelős ellenzék sem vagdalkozik tovább, hanem konstruktív vitára és kompromisszumokra törekszik. Nehéz helyzetben lévő országunkban ennek mégin- kább így kell lennie. A „ki a négerebb” típusú viták itt már semmit sem visznek előre. Csak a nemzet egészét szolgáló tettek. Bíró Ferenc
