Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

1990. február 10., szombat SOMOGYI NÉPLAP 5 A hitközség utolsó mestere (1.) ELHAMVADT TANÍTVÁNYOK 1944 hüsvétja előtt néhány nappal két csendőr nyitott be a siófoki zsidóiskola aj­taján. A gyerekek fölálltak, kórusban köszöntötték őket. A főtörzsőrmester a kated­rához lépett, megköszörülte a torkát, s kissé zavartan így szólt: „Tanító úr, pa­rancsom van arra, hogy önt felszólítsam: küldje haza a gyerekeket, mert az iskolát bezárjuk.” Majd hozzátette: „Fél óra múlva visszajö­vünk. Addig szedje össze a holmiját, bármit, ami fontos önnek, bármilyen iratot, mert itt mostanában nem lesz tanítás.” Dorogi (akkor még Deutsch) Ferenc tanító né­hány meleg szóval elbúcsú­zott a tanítványaitól, majd táskájába rakta személyes holmiját, s ezzel véget ért a siófoki zsidóiskola több mint 60 éves története. Az akkor már nyolcosztályos osztatlan intézetből 18 ta­nuló távozott, mégpedig ha­marosan az örökkévalóság­ba. Mert alig két hónap múltán valamennyit depor­tálták, s hamvaik szétszó­ródtak az Auschwitz kör­nyéki mezőkön. — 1932-ben, harmadikos elemista koromban, ugyan­csak húsvét előtt szinte ugyanez a jelenet játszódott le a tanteremben — mond­ja a 66 éves Dorogi Ferenc, az egykori zsidóiskola utol­só tanítója. — Akkor is csendőrök nyitottak be az osztályba, akkor is felszó­lították a tanító urat (Her- czog Mórt), hogy küldje ha­za a gyerekeket, mert az iskolát bezárják. Hogy mi­ért? Mert, mint később megtudtuk, a tanítónk kom­munista volt és lebukott. A csendőrök kíséretében ak­kor egy civil nyomozó is megjelent. Nem sejtettem, hogy tízegynéhány esztendő múltán én állok majd a katedrán, és még kevésbé, hogy nekem kell majd a végső búcsú szavait el­mondanom. Bennünket ak­kor (mármint 1932-ben) át­irányítottak a katolikus, il­letve a református iskolá­ba (az utóbbit éppen akko­riban létesítették a temp­lomban), engem például a katolikusba írattak be. Ké­sőbb a zsidóiskolát újra megnyitották, de akkor én már középiskolába jártam. Körülbelül 26-an jártunk Herczog tanító úrhoz — ak­kor még hat osztály volt —» zsidó és keresztény gyere­kek vegyesen. Ugyanis — ez az iskola történetéhez hoz­zátartozik — kezdettől fog­va, körülbelül a harmincas évek közepéig, végéig ke­resztény gyerekek is tanul­tak a zsidó mesterek tano­dájában. J Rónai Mór alakja, szemé- íMsége például még ma is >..-i az öregek emlékezetében, pedig ő valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben kezdett tanítani, s gyerek­koromban még én is láttam tiszteletövezte öregúrként sétálni a siófoki főutcán. Amikor a sors — szándé­kom ellenére — úgy dön­tött, hogy tanítói képesítést szerezzék, leginkább Rónai bácsi példája lelkesített. A pályaválasztás körül­ményeinek megidézése előtt érdemes néhány családtör­téneti adatot, tényt is föl­jegyeznünk. Dorogi Ferenc édesanyjának famíliája (a Sámuel család) már a XVIII. század végén Siófo­kon élt (lehet, hogy még előbb is), szépapja innét vo­nult be huszárnak a 48— 49-es szabadságharcba. Nagyapja sokféle mester­séggel, üzlettel foglalko­zott: a többi között fény­képész és pék volt, vala­mint ingatlanok és lakások eladásában működött közre, egyszóval közvetített. Két háza volt a községben, és két nyaralója a parton; há­rom lányát taníttatta és bő­kezűen ellátta hozomány­nyal. Az apai ág miskolci eredetű. Deutsch Ferenc szabómester (a nagyapa) 11 gyermeket nevelt föl, hár­mat közülük felsőbb iskolá­ban taníttatott, a többiek iparosok letek. Dorogi Fe­renc édesapja (a legkisebb a 11 közül) egyetemre járt, majd utolsóéves korában önként bevonult, az első vi­lágháborúban. Legendás be­csületességére jellemző — az’ esetet elnéző mosollyal szokták volt emlegetni ro­konai és ismerősei —, hogy a számvevő .tisztként szol­gáló sebesült főhadnagy az összeomlás után a forradal­mak zűrzavarában életé­nek kockáztatásával kutat­ta, keresse föl parancsno­kát, hogy a nála levő 300 ezer koronát leszámolja ne­ki. (A pénz további sorsa nem érdekelte.) Miután le­szerelt, nem folytatta ta­nulmányait, hanem a keres­kedelemben próbált szeren­csét. Kezdetben figyelemre méltó sikereket ért el. Egy ideig a több kereskedő szö­vetkezése révén működő Párizsi Áruház igazgatója volt Budapesten, majd — szerencsétlenségére — egy bécsi játékcég, amely üzle­tet nyitott a magyar fővá­rosban, pontosabban a Deák téren, elcsábította cégveze­tőnek. Az új állás nagyobb lehetőségeket és jövedelmet ígért neki, ám a gazdasági rend felborulása után az üzlet befuccsolt, szépremé­nyű vezetője pedig az utcá­ra került. Ekkor — a 20-as évek elején — egy regényes fordulat következett a Deutsch család történeté­ben. A 11 testvér közül ki­lencen — köztük a rajta­vesztett cégvezető — elha­tározták, hogy kivándorol­nak Amerikába. Elindultak. Dorogi Ferenc édesapja a magyar határnál sírva fa­kadt, és visszafordult; egyik nagybátyja pedig már Fran­ciaországban, az Üjvilág fe­lé induló hajó kikötőjében gondolta meg magát. Heten azonban kivándoroltak. Négy nagybácsi és három nagynéni. — Azóta sem adtak élet­jelt magukról — mondja Fe­ri bácsi. — A családban rit­kán esett róluk szó, mintha mindenki neheztelt volna rájuk. A második világhá­ború után egyik 20 évvel idősebb unokanővérem, egy rendkívül talpraesett, agilis nő megkísérelte felkutatni őket, de hiába. Pedig meg­próbált mindent. Vöröske­reszti Joint stb.: levelezett kitartóan, mert úgy gondol­ta, lehetetlen, hogy hét ma­gyar zsidó közül egy se vit­te valamire külföldön. Nos, e pillanatban is rejtély, ho­vá lettek nagynénéim és nagybátyáim. Ezután nősült be a legif­jabb Deutsch fiú a siófoki Sámuel famíliába, mégpe­dig közös ismerősök kom- mendálása (közvetítése) ré­vén). Az ifjú pár már nem volt éppen fiatalnak mond­ható. 1886-ban született a vőlegény, a menyasszony ugyancsak. 36 évesek vol­tak, amikor a fiúk (Feri bácsi) megszületett. (Folytatjuk.) Szapudi András Grafikák — tárgyi és szellemi gyarapodás céljára PREMIER ÁLLATFARM Beszélgetés Benes József grafikusművésszel George Orweel Állatfarm című regényének zenés szín­padi változatát mutatta be tegnap este a kaposvári Csiky Gergely Színház Ascher Tamás rendezésében. A magyar- országi ősbemutató kommentátora maga a szerző, aki így foglalta össze a tragikumádiát; „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek...” A darabot fordította: Eörsi István. (Fotó: Csobod Péter) A közművelődési munka fejlesztéséért Várják a szakemberek pályázatát Alig egy évtizede talál­kozhatnak a hazai tárlatlá­togatók Benes József grafi­kusművész munkáival a reprezentatív seregszemlé­ken. Különleges atmoszfé- rájú, markáns arculatú gra­fikai világ tárult fel mű­veiből. Kígyózó, beburkolt, átkötözött és vaspántokba szorított alakjai, e félig élő­lények, félig tárgyak, a ci­vilizáció ellentmondásai ál­tal szorongatott mai em­berről beszélnek. A kortárs képzőművészet középnemze­dékéhez tartozó Benes 1938- ban született a vajdasági Bajnokon, Jugoszláviában. 1978-ban települt át Magyar- országra. önálló kiállításokat Zen- tán, Szabadkán, Újvidéken rendezett a hatvanas évek közepén. A hetvenes évek elején a londoni Woodstock Galériában, 1975-ben pedig a budapesti Fiatal Művészek Klubjában találkozhatott a közönség alkotásaival. Átte- lepülése óta részese a mű­faj legjelentősebb hazai és nemzetközi (London, Mün­chen, Krakkó) seregszemléi­nek. önálló anyaggal mu­tatkozott be az elmúlt évti­zedben — alapító-tagként is — igen szoros kapcsolat fűz­te a Makói Grafikai Mű­vésztelep tevékenységéhez. Benes Józsefet találkozá­sunkkor arról kérdeztem, hogyan ítéli meg a grafika iránti vásárlói érdeklődést vagy érdektelenséget. összefűzve — Magyarországon első­sorban festészetcentrikus a közönség. Ügy tűnik, kife­jezetten tárgyi és nem szel­lemi gyarapodás céljára szerzik be az emberek a műalkotásokat. Grafikát, nyomatot éppen ezért keve­sen vásárolnak. — Pedig lehetőségeinél fogva a grafika jóval ol­csóbb és igen naprakész. — Valóban, és én igen nagy híve vagyok a sokszo­rosított, demokratikus eljá­rásoknak. A mű értékét nem befolyásolja a sokszo­rosítás. A grafikai sokszo­rosítás nem játszik „zsák­bamacskát”, a kép ára mel­lett a lapon jelzik azt is, hogy tizenöt vagy húsz pél­dányban készült. — Hogy e demokratikus­nak nevezett műfaj mégsem talál kellő mértékben kö­zönségére, ahhoz vélemé­nyem szerint a közvetítők is hozzájárulnak. Ha végig­nézünk a képcsarnokok, a közelmúltban nyílott ma­gángalériák anyagán, kide­rül, hogy alig kínálnak ilyen olcsó portékát. Ügy tűnik, nem üzlet ma a galériák számára (sem) a grafika. — Ügy gondolom, ha szi­gorúan csak a bevételt tart­ják szem előtt, csakugyan nem üzlet. De ha az ügynö­kök nézőpontjából veszem szemügyre e kérdést, akkor sem sokkal biztatóbb a hely­zet. Zsűrizések alkalmával gyakran elmondják gondjai­kat, problémáikat, melyek­ből- minden esetben kiderült, hogy ilyen jellegű megbízá­saik egyértelműen terhet je­lentenek számukra. Érthető, ha meggondoljuk, hogy a grafika vételárának a mun­kadíjként meghatározott százaléka jóval kisebb ősz- szeg, mint mondjuk egy ugyanolyan terjedelmű, el­adáskor ugyanannyi rábe­szélést igénylő festmény esetében. Ebből az alapál­lásból talán még érthető is, ha a galériavezetők, ügynö­kök nem támogatják a kel­lő mértékben a műfajt. Pe­dig a sokszorosított eljárá­soknak köszönhetően sok emberhez eljuttatható lenne — lehetne kevés pénzért is a minőségi képzőművészet. Károlyi Júlia Közművelődési ösztön­díjpályázatot írt ki a Mű­velődési Minisztérium a hazai művelődési hagyomá­nyok feltárására és ápolá­sára, valamint a szakmai önképzés lehetőségének biz­tosítására. Pályázni lehet hazai és külföldi tanulmányút tá­mogatására, elméleti és gya­korlati tapasztalatokat ösz- szegző dolgozat elkészíté­sére, innovációra és ide­gennyelvi, szakmai önkép­zésre. Az ösztöndíjak odaítélésé­ről a Közművelődési Ösz­töndíjbizottság dönt a szakértői javaslatok alap­ján. Az ajánlott témakörök kö­zött szerepel: a kulturális érdekérvényesítés; a műve­lődés és nyikvánosság a társadalom helyi demokra­tizálásában : az egyesületek, egyletek és mozgalmak kul­turális tevékenységének helye és szerepe: a művelő­dési intézmények korszerű működtetése; társadalmi esélyegyenlőtlenség mér­séklését segítő művelődési formák kidolgozása és meg­valósítása. A pályázatok beküldési határideje 1990. márclus 31. A dolgozatokat az alábbi címre várják: Művelődési Minisztérium Közművelő­dési Koordinációs Főosztá­lya, Budapest V., Szalay ut­ca 10—14. 1884. PL: 1. A pályamunkák elbírálá­sára 1990. június 30-án ke­rül sor. Az érdeklődőknek részle­tes felvilágosítást ad a So­mogy Megyei Tanács Köz- művelődési Irodája. Lépcsőházi csevegés Összetalálkoztam a szomszéddal a lépcső­házban. Nagyon meg­öregedett, mióta nem lát­tam. Ha jól emlékszem, va­lamikor nyolcvanöt nyarán futottunk össze a körút és az Üllői út sarkán. Tömíté­seket keresett a vízcsapjá­hoz, én meg harmadállás­ban kifutó voltam a Befutó nevezetű reklámcégnél. — No, csöpög-e még a csapja, Kovács szomszéd? — kérdeztem kedveskedve? — Mi? — nézett rám jö­vőbe révedező, karikás sze­mekkel. — Ja, a vízcsapra gondol? Tavaly volt kint a sógorom Bécsben, hozott néhány békebeli parafadu­gót, most azt használom. De már nem sokáig. Betétszám­lát nyitottam a Postabank­nál. Ha továbbra is így emelkednek a kamatlábak, két év múlva összejön a pénzem egy három év előtti csapra. És ezt bármelyik postahivatalban kiváltha­tom. A kormány szavatolja. — A kormány szavában pedig bízhat. Semmi jót nem ígérnek, de azt az utolsó betűig megtartják. — Ez igaz. Már harminc évvel ezelőtt is azt mond­ták, hogy az ifjúságé a jö­vő. Csak tudja, az a baj, hogy mi már akkoris a má­ban éltünk. Láttam az arcán, hogy nagyon bántja valami. Igye­keztem hát kedélyesebb dol­gokra fordítani a szót, ne­hogy engem is megfertőz­zön a pesszimizmusa. Meg­kérdeztem, hogy van a fele­sége, az az örökmosolygó, bűbájos Aranka. Aranka egy nevető tündér — mondta. — Kép­zelje, a tavalyi első áreme­léseknél kiszámította, hogy továbbra is ki tudunk jön­ni a fizetésünkből, ha fél­annyi húst eszünk, mint ad­dig. összecsukta a háztar­tásbeli könyvét és mosoly­gott. s A benzináremelésnél azt mondta, nézzük csak! Semmi vész. Ha ezentúl minden második héten já­runk csak a kocsival, még mindig ki tudunk valahogy jönni a fizetésünkből. Ösz- szecsukta a háztartási köny­vét, és nevetgélt egy kicsit. Amikor elolvasta a januári áremelésekről szóló cikket, félrehúzódott a sarokba, imádkozott vagy fél órát, félhangon elduruzsolta a kormány névsorát, és így szólt hozzám: semmi baj, fiacskám. Nem utazunk, nem zabálunk, belépünk egy nudista egyesületbe. Sa­rokba vágta a háztartási könyvét, és azóta egyfolytá­ban hahotázik. — No de Kovács úr, ma­gának nagyszerű szakmája van, átlagon felül keres ... — Így volt, kérem, amíg ki nem derült, hogy drága dollárból gyártunk olcsó ru­belt. Fölszámolták a vállala­tot, és áthelyezték az igaz­gatót egy olyan vállalathoz, ahol még drágább dollárból nem gyártanak semmit. Ne­kem is fölajánlottak egy titkárnői állást, de kiderült. hogy görbe a lábam, öreg vagyok, és gyenge kávét fő­zök. — Csak nem ...? — De igen, munkanélküli vagyok. — Hát ez nagyszerű, Ko­vács úr! Akár le is játsz­hatnánk a tíz éve félbeha­gyott sakkpartit... — Maga is? — Hát persze! Az én vál­lalatomat fölajánlották ugyan egy svájci gyógyszer- gyártó cégnek, de azt vála­szolták, hogy csődöt nem vesznek. Egyre válogatósab- bak ezek a nyugatiak... Már a kakukkos óra se kell nekik, ha rekedt varjú ká­rog belőle rozsdás dróton. — Tudja mit? Alakítsuk meg a munkanélküliek klubját. Úgy tudom, már vagyunk vagy hatan a ház­ban. Es még hányán le­szünk, hiszen a kormány betartja az ígéretét! Kér­hetnénk hozzá ■ állami támo­gatást is. Sőt, ha párttá ala­kulunk, akár képviselőnk is lehetne a parlamentben. Ér­ti? Főállású honatya! — Nem rossz ötlet, Ko­vács úr! Ha párttá alaku­lunk, talán még információ­kat is gyűjtenek rólunk, és lehallgatja a telefonunkat a Belügyminisztérium. Akkor aztán jól megmondhatjuk a magunkét! — És addig? — Snóblizunk. Van apró­ja? — Százasra gondol? Pont most ment el az utolsóval a feleségem a közértbe gyu­fáért. — Az is jó. Ha megjön, játszunk vele „ki húzza a rövidebbet”. T. Ágoston László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom