Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 10., szombat GYERMEKEKNEK IRQ ES REGENYE Emlék a szarvasbőgésről Andris izgatottan újságolta, hogy az egyik osztálytársának a papája lőtt egy szarvasbikát. — Miért nem megyünk mi is szarvasbőgést hallgatni? — kérdezte. — Eddig augusztus végén, szeptember elején sűrűn kijártunk a vadászterületekre hallgatózni, most miért nem megyünk? — Több oka is van annak, Andriskám: Először is, mi elég messze vagyunk a a vadász- területünktől, másodszor: a hazai vadászok részére kijelölt két körzetben tizennégyen szeretnénk szarvasbikát elejteni, harmadszor: csak akkor mehetünk ki, ha valamelyik körzetben van még szabad hely. Elmegyünk mi is, megnézzük a beírókönyvet, s ha lesz szabad hely a megjelölt magaslesről, hallgatjuk a szarvasbikák bőgését, ha netán lőtávolon belül megközelíti a leshelyünket, el is ejtjük, mert nekem is megszavazott a vadásztársaság közgyűlése egy bikát. Három este, jóval naplemente előtt már a lesen voltunk. Kedvező volt a szélmozgás, a felhők közül elő-előbújt a fényes hold, s szinte nappali világosságot árasztott. Bőgtek is a bikák, de nem a mi területünkön, hanem a szomszédban. Mikor harmadszor is belefújtam a bőgőkürtbe, egész közelről, a mi erdőnkből felelt rá egy bika. Andris fokozódó izgalommal figyelte a közeledő bikát. Az agancsának koppanásait és a bokrok levélzetének súrlódásait is jól hallottuk. — Biztosítsd ki a puskát, hogy lőhess, papi — biztatott az unokám. Ekkor az erdő közepén, az úton autóberregés közeledett. Fényesen világított a terepjáró gépkocsi lámpája. Nemsokára megállt és hangosan kiabáltak. A közelünkben lévő bika csendesen elvonult. A szomszéd vadász- területen ezalatt hangos koncertet rendeztek a bőgő bikák, nálunk viszont csend volt. Majdnem éjfélig maradtunk, Andris javaslatára, a magaslesen. Bertalan-pusztán, az egyik vadásztársamnál aludtunk: azaz csak szerettünk volna, a kutyák állandó ugatása miatt ez bizony nem sikerült. Álmosan ébredtünk, amikor jött egy másik vadásztárs gépkocsival, s elvitt bennünket az erdő széléig, onnét gyalog mentünk a vadföldünk mellé, és a fedett magaslesre ültünk. Hét óráig maradtunk. A határon túl, hajnaltól egész reggelig hangoskodtak a bikák. A mi területünkön egy sem bőgött. — Szomorúan hagytuk el a lest. Kimentünk a határt képező Rinya-patakig. Szarvascsapást nem láttunk, viszont az égeres erdőben sok simafenyőt és egy hatalmas, közel három méter átmérőjű tölgyfát találtunk. — Hány éves lehet ez a fa? — kérdezte Andris, míg fényképeztem. — Nem tudom, Andriskám, de az biztos, hogy több száz éves lehet, a Rinya melléki fás legelők utolsó maradványa. — Az erdő mellett, az úton egyetlen friss szarvasbika- csapást láttunk, ahhoz a leshez közel, ahol az éjjel ültünk. Ez a bika ki is jött volna, ha a gépkocsik nem zavarják meg. — Emlékszem, papi, tavaly szeptember elején, itt három bika is bőgött — mutatott az erdő melletti szántóföldre. — Most miért nem bőgtek? — Tavaly ebben a táblában lóheretakarmány volt, sajnos az idén augusztus végén fölszántották. — Tavaly az erdőben is sok szarvascsapást találtunk, az idén csak ezt az egyet — mutatott a friss szarvasbika csapására. — Az idén, a károsítás mértékének csökkentése érdekében ezen a területen elejtettünk tizenöt szarvastehenet, ez is befolyásolhatja, hogy itt most nincs bőgés — melyre a Rinyán túlról három szarvasbika is felelt... Tóth Ferenc FALABIRINTUS A fa tetején a madármama és -papa, a fészkek valamelyikében pedig az ő fiókáik. Keressétek meg a valódi utat, amelyen a madárszülők eljutnak saját kicsinyeik fészkéhez. A jelenet egy világhírű francia író közkedvelt regényének egyik epizódját illusztrálja. A regényt már többször megfilmesítették. Ki az az író, és mi a regény címe? Kora tavaszi játékok Botkereső A gyerekek körülállják az udvar közepén leszúrt botot. Azután a játékvezető jelzésére mindenki hátat fordít, és tizenöt lépésre eltávolodik a bottól. Ott bekötik a szemét, és indulhat vissza megkeresni a célt (a botot). Aki először találja meg, az lesz a győztes. Lehet nehezíteni a feladatot azzal, hogy a szem bekötése után a versenyzőt a saját tengelye körül többször is megforgatjátok. Pásztorjáték A játékot egyszerre hatan játszhatják. Közülük egy a pásztor. Köralakban 3 méteres távolságokra öt kört rajzoljatok. A játékot bottal és labdával játsszátok. A középen álló pásztor odagurítja a körökben álló gyerekekhez a labdát. Azok a bot segítségével védik a körüket. A pásztor a labdát addig birtokolhatja, amíg meg nem unja, s ha akarja, messzire elgurítja. Ekkor a többi játékosnak a labda után kell futnia, és ráütni, majd elfoglalni égy kört. Akinek nem jut kör, az lesz a pásztor. Sass Ervin Lapozgató Képeskönyvünk mesevilág, látod: itt a róka, s fenn az ágon ugrabugrál csipi-csipi csóka. Másik lapon Maci Láci indul hosszú útra, kulacsába vizet venni elballag a kútra. Hosszú orrú manógyerek fityfirittyet mutat, a zsebünkben Hüvelyk Matyi, csoki után kutat. Űrhajósok repülnek ott, száguld a rakéta, fenn a Holdon várja őket csipi-csipi csóka... Zebraderű Tökmag Jani hőstette Ezt a mesét nagyapám mesélte... Egyszer volt, hol nem volt, egy falu mellett, a hegyen boszorkány élt. Akit a pálcájával megérintett, bárki legyen is az, azonnal átváltozott és szobor lett belőle. Ettől kezdve senki nem hallott felőle semmit. Jaj, ki segít rajtunk—siránkozott a falu népe. De mindenki hallgatott. — Itt vagyok én, emberek! — Te?! — kacagott fel az egyik öreg. — Tökmag Jani, te mennél? — Úgy bizony—szólt hetykén Jani. — Bátrabb vagyok én mindenkinél. — Öreg emberrel gúnyolódsz? Ami sok, az mégis sok!... — Tudom öregapám, mert ezt mondják az okosok. De én azért elfogom a banyát, ha nekem ezért 1000 tallért adnak. Sírt mindenki a faluban mikor elindult Jani. Ám ő nem félt, füttyét soká lehetett hallani. Már fenn járt a magas hegyen és mivel megszomjazott, a kis patak friss vizéből, behajolva jót ivott. ízlett a forrás vize a szomjazó Janinak, de amíg ivott, megszólalt mögötte egy hang: — Hogy hívnak?! Hogy mersz itten ólálkodni? Sodorjon el az orkán! — Óh! — kiáltott bátran Jani. — Te ki vagy? Tán te vagy az a szép boszorkány? Én is bemutatkozom hát: Tökmag Jani a nevem, mióta eszemet tudom, ezt a nevet viselem. Hát tégedet hogy hívnak, szentem? Mi a neved? Százszorszép? Életben valóban szebb vagy, mint az a kép, amit a tarsolyomban őrzök, hosszú vándorutamon. — Mutasd! — rivallt rá a boszorkány. — Várj! Mindjárt megmutatom. De vezess előbb a házadba, hogy nyugodtan leülhessek. Magas volt nekem ez a hegy, ahova most felmásztam... Remélem, hogy nem bántasz majd? Én sem bántalak tégedet... —Mutasd már a képemet, a kíváncsiság éget! — Óh, Százszorszép, a sötétben itt úgy sem látod. A boszorkány kézen fogta, és bevitte Janit. — Ejnye — mutogatott Jani —, milyen szobrok azok ott? — de közben nagy titokban mindig a pálcát nézte. — Félek tőled jó boszorkány, mert bot van a kezedben, nagyon kérlek, a pálcát tegyed le. —Jól van, jól van, leteszem hát, csak lássam a fényképet. — Nem hazudtak a faluban, kedves a te mosolyod — így hízelgett a huncut Jani, és elkapta a pálcát —, rávágott a boszorkányra, mire az egy szép lánnyá változott. Meg is szólalt csengő hangon. — Köszönöm, hogy értem jöttél — mert tudod-e jó fiú: büszke voltam szépségemre, gőgös és nagyon hiú. Elátkoztak: Legyél hát csúf, és csak akkor változz vissza, ha valaki szépnek tart. Míg beszélt a szép lányka, a sok szobor egymás után életre kelt. Dalolva indultak a hegyről lefelé, míg szemben a falu népe jött felfelé, a hős Jani elé. Nemsokára Tökmag úrfi megkérte a szép leány kezét. Volt nagy öröm, dínom- dánom, hetedhét országra szóló lakodalom. A jó nagyapám így mesélte, ígySzarka Zoltán tanuló „És azt hallottad már, hogy...?” — kérdezheti az egyik zebra a „nyilvánvalóan” még mindig az előző poén hatása alatt álló „kollégát”, miközben — a jelek szerint — viccmesé- léssel űzik el a ködös, hideg téli napok unalmát, a hamburgi Hagenbeck Állatkertben. Hja, addig is agyon kell csapni valamivel az időt, amíg majd tavasszal megint seregleni kezdenek azok a mókás kétlábúak, akik olyan kacagtatóan bámészkodnak ott, túl a rácson.
