Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 4. szám
8 NYUGDÍJASOK OLDALA SOMOGYI NÉPLAP 1990. január 5., péntek Ülésezem (Egy nyugdíjas feljegyzései) Ülésezem: megfigyelői státusban, szavazati jog nélkül. Viszon' kedvenc karosszékemben kényelmesen elhelyezkedve, papucsban. Megfelelő felkészítés után ültem le a televízió elé, hogy meglepetések nem érhetnek, olyasmit tehát nem mondhatnak nekem — remélem —, hogy hallatukra leforduljak a székről. Felkészítésemben (bocsánat, de előbb talán bemutatkoznék: én vagyok az átlagnéző, a „csendes többség”, úgy tudom az én kedvemért — is — vonult ki a televízió stábja a Parlamentbe) tevékeny részt vállalt a rádió, a televízió és az írott sajtó. A költségvetési „sarokszámokat” kívülről fújom már, s jól az eszembe véstem, miszerint, ha eme számokat nem fogadják el ott, a képernyő túloldalán, lőttek a külföldi hiteleknek, anélkül pedig csak február végéig tarthatunk ki. (Miért pont február végéig? Ki tudja?) Szóval, ülök, szorítok és hallgatok. Szelektíve. Létezik egy Társadalombiztosítási Alap — hallom. Önálló költségvetése van. Erről beszél a miniszterasszony. Ennek az alapnak érdekes módon pénze is van. Először nem hallottam elhangzani az ilyenkor szokásos obiigát kérdést: jogos, jogos, de miből? Már ti. miből emeljék a nyugdíjakat? Most valahogy olyan természetesnek hatott, önként adódott (vagy fel sem merült?) a kérdésre a válasz: természetesen az e célra befizetett járulékokból, hiszen e célra fizették be! Abból kell az alapnak okosan gazdálkodnia. Jó ötlet! Az nem megy ki a fejemből, hogy ez miért ilyen későn jutott az eszünkbe! A Társadalombiztosítási Alap első önálló költségvetését a T. Ház megszavazta. Lapozhatunk... Kerner Tibor Láttuk... hallottuk... olvastuk Cukoráremelésre csak márciusban kerül sor — olvashattuk Kováts Imrének, a Kaposvári Cukorgyár igazgatójának a nyilatkozatát. A nyugdíjasok—és mások — persze a márciusi emelésnek sem örvendenek, ám mégis jól jöri, hogy a híreszteléssel ellentétben mégiscsak kapnak néhány havi „haladékot”. így az emelések „széthúzása” nem egyszerre, hanem fokozatosan apasztja majd az amúgy se duzzadó pénztárcát... A kormány az Országgyűlés döntésének megfelelően határozott a nyugellátások, a nyugdíj- szerű rendszeres szociális ellátások, valamint egyéb ellátások emeléséről. A kombinált emelésről, mellyel januárban találkoznak először a nyugdíjasaink, táblázatot közöl a Népszabadság. A táblázatot (mely az alapemelés és a kiegészítő emelés együttes összegét tartalmazza) olvasóink tájékoztatására mi is közreadjuk. Megnevezés 1975 előtt 1975—80 1980—85 között között nyugdíjazottak 1985 után 6000 Ft alatt 6001—10 000 Ft 1050 850 750 . 550 között 10 001—20000 900 700 600 400 Ft között 800 600 500 300 20 000 Ft felett 700 500 400 200 A táblázat még a múlt év végén, a karácsonyi ünnepek előtt jelent meg, s mindjárt kaptunk egyet nem értő, vitatkozó telefonhívásokat, tenni azonban semmit sem tehetünk a rendelkezés ellen. Akadt panaszos, aki például azt kérdezte: miután tavaly 6100 forint nyugdíjat állapítottak meg részére, miért csak 400 forint emelést kap most, ugyanúgy, mint az, aki ugyanakkor 9900 foTizenhét év autókkal Életmű a vizsgálóállomás Taps és emlékezés egy nyugdíjas-búcsúztatón — Papi! Gyere, üljünk az autóba! Elviszlek — biztatja kisftnokája Ilon Miklóst, a megyei tanács közlekedési felügyeletének igazgatóját. A választ meg sem várva bepattan az ülésbe, megfogja az indítókulcsot, próbálja elfordítani, s úgy tesz, mintha már menne is a motor: — Hallod, papi, milyen jó a hangja — mondja, és látszik az arcán a sikerélmény, várja az elismerést... Igen, életünk — már a kiskortól kezdve — folytonos megmérettetés. Minél hosszabb a fonala, annál több kerül a mérleg serpenyőjébe. A december végén nyugdíjba vonuló Ilon Miklós esetében az idén az elköszönés volt az a kilométerkő, ahol sok minden rákerült arra a bizonyos mérlegre. rinttal ment nyugdíjba?! Ennyit tehettünk: a kérdőjel után odaírtuk a felkiáltójelet is... * * * Egyre s másra alakulnak megyénkben a nyugdíjas-egyesületek, -csoportok, -klubok. Mint arról beszámoltunk: ebben a hónapban várható a kaposvári egyesület megalakulása is. A közelmúltban arról értesültünk, hogy ennek az egyesületnek a szervezői Pécsen jártak, és a baranyai megyeszékhely már „bejáratott” nyugdíjas-egyesületének életét, szervezeti felépítését tanulmányozták. Hírt kaptunk a karácsonyi ünnepeket megelőző, illetve követő napokban arról is, hogyan, milyen keretek között ünnepeltek a nyugdíjasok. Balatonfenyvesről a klub elnöke, Horváth J. Károly például elküldte annak a karácsonyi köszöntőnek a szövegét, melyet a nyugdíjasok klubjának karácsonyi összejövetelén olvasott fel. Ez a verses üdvözlet egyebek között arról szól, hogy a feldíszített fenyőfát körülvevő öregek azokra a karácsonyokra emlékeznek fájón, amikor apák és fiúk kint fa- gyoskodtak a fronton. A pusztító háború „sose térjen vissza! — ez a leghőbb óhaj”... Nem'véletlen, hiszen a munkában eltöltött idő nem magánügy. A decemberi búcsúztatóra el is jöttek munkatársak, főnökök, barátok, tisztelők, hogy kifejezzék érzéseiket, gondolataikat. Az elköszönök nagy száma maga is minősítés volt, hiszen azt mutatta, hogy Ilon Miklós kivívta a közösség tiszteletét. A megbecsülés az ő esetében is az életpálya végeredményére épül elsősorban, arra mindenekelőtt, hogy neki — munkatársai segítségével — Kaposváron sikerült — az országban úgyszólván elsőként — létrehozni egy magas műszaki színvonalon álló vizsgáló-, vizsgáztatóállomást, amely — mint ezt Kovács Béla, a megyei tanács műszaki főosztályvezetője hangsúlyozta — kivívta a szakma, az autóstársadalom elismerését. Az állomás ma már nemcsak az időszaki vizsgák lebonyolításában, hanem a nagy mennyiségben érkező nyugati kocsik típusazonosításában, továbbá az élet, az egészség védelmében egyre nagyobb szerepet kapó környezetvédelemben is hathatós segítséget nyújt. Hogy mi történt, miközben mindez végbement, hogyan vált az egykor más megyékbe is vizsgáztatni járó, igen szegényes körülmények között dolgozó Hon-gárdából mára nagy vonzáskörzettel rendelkező, korszerű vizsgáztató állomás (megyei felügyelet) törzscsapata, az már csak a baráti beszélgetések emlékezésein át érzékelhető. Egyebek mellett az olyan történetből, amilyet Bóna József, Ilon Miklós munkatársa Rózsák a hóban — Köszönöm, Istenem, hogy meghallgattad a könyörgésemet, megadtad nekem azt a kegyet, hogy gyertyát gyújthattam a fenyőágon ezen a karácsonyon is. Hogy eljöttek a gyerekeim, az unokáim és együtt ünnepelhettünk. Hogy elhessegetted tőlem a szorongást, a halálfélelmet, és az egészséges öregasszony látszatát kelthettem... Köszönöm, hogy itthon, az otthonomban ünnepelhettem a kis Jézus születését, és nem a kórházban. Add, Uram, hogy béke legyen mindenhol a földkerekségen... Karácsony másnapja volt. Matildka vízözön kori Orion rádiója sercegett-recsegett a kredencen — biztosan az egyik unoka elpiszkálta aföldelést, mert tegnap óta nem szuperál rendesen —, az imént épp a letartóztatott román vezető és felesége kivégzésének hírét ismételte, ki tudja hányadszor. Meg azt, hogy most aztán már megint jó szomszédok leszünk... Románok... Matildka emlékezett rá, hogy a második világháború után az egyik ismerős családba benősült egy román fiatalember. Az úgy történt, hogy fogolyként idekeveredett akkoriban, beállt a családhoz szolgálni, aztán, hogy onnan a fiatal családapa elesett a fronton, megszerették egymást az özvegyen maradt asszonykával... Az is eszébe jutott, hogy a grófi uradalomban dolgoztak Romániából érkezett aratók, akik csak erre a munkáira szegődtek. Esténként dalolva tértek haza a mezőről: egymásba kapaszkodtak lányok és legények vagy tízen, elfoglalták a makadámút teljes szélességét, s járták, járták a táncot: föl-föUib- bentette a szél az elöl s hátul hordott, tarka szőttes kötényt... Matildka elmerengett, s szeme az ablakon át a mesz- szeségbe révedt. Emlékeiben a háború körüli időknél időzött. Kegyetlen évek, motyogta maga elé, embertelen évek... Párja is odaveszett, három gyerekét hátrahagyva, ma sem tudni, hol porladnak a csontját Hogy a két lány meg a fiú középiskolába mehessen, apránként eladogatta félje holmijait: a csizmákkal kezdte, az öltönnyel folytatta, majd a bekecs, a télikabát következett. Szeme megpihent a falon függő egyik képen. Szolgálati idom emlékére olvasta az írást, és hosszan nézte a dacos, elszánt tekintetű katonát. Mellette annak az unokájának a képét szögezte a falra, aki leginkább hasonlít a nagyapjára Mintha öt lát- námjratalon, mondta az egybegyűlt családtagoknak most karácsonykor is. Megsajdult a szíve, mint amikor tegnap a harmadik autó ajtajai is becsapódták. Keze is megállt a kép simoga- tása közben, mint tegnap, amikor a gyerekek után integetett. Amazok nem vették észre, hogy a másik kezével ijedten kapaszkodott a kerítés deszkájába. Épp úgy. mint most a szúrágta asztallapba... Ennek fele se tréfa! Már csak az hiányzik, hogy... Kiverte a veríték arra a gondolatra, hogy megint úgy jár, mint öt évvel korábban — akkora zűrt csinált akkor a szíve, hogy a karácsonyi meg az újévi ünnepeket a kórházban töltötte. Akkor, szerencséjére, az egyikfia és a családja már húszadikán megjött, hogy levágják a disznót, s alig néhány órával később, hogy megjöttek, már hívhatták is a mentőt... S mi lesz, ha most megismétlődik minden?! Pedig a gyógyszereket pontosan szedte... Matildka kétségbeesetten nézett a faliórára. Hamarosan itt lesz a kislány a szomszédból aki ilyentájt naponta hozza a friss tejet, talán öt elküldheti majd az orvosért Néhány háznyira lakik csak, s ha szerencséje van, nem hívták éppen beteghez... Ezzel a gondolattal, a kislány érkezésének reményével zuhant Matildka a mélységes mély szakadékba karácsony másnapjának késő délutánján. A következő homályos képet így értelmezte Matildka tudata: a magasságos égből tűzpiros rózsák hullanak alá a fehér hóra, a ház előterében. Lassan hullanak a rózsák és puhán huppannak a hófehér szőnyegre... A kórház intenzív osztályán a most behozott idős asszonynak infúziót adtak. Az asszony félig nyitott szemével az orvosok, nővérek mozdulatait követte, áléit tekintete a karjára esett: néhány vércsepp a hófehér lepedőre hullott... H. F. elevenített föl: — Emlékszel, főnök — mondta —j amikor még éjjel kettőkor keltünk, hogy pontosan ott legyünk másnap reggel Tolna megyében a vizsgáztatáson? — Igen. Olyan álmosak voltunk, hogy míg a leengedett sorompó előtt elment a vonat, elaludtunk a kocsiban. Bóna kezdettől munkatársa volt Ilonnak és a kemény körülmények ellenére kitartott mellette, akárcsak a többiek. Nem sok vezető mondhatja el, hogy (tizenhét év alatt) az irányítása alatt álló közösségből csak az távozott, aki nyugdíjba vonult. Ebben bizonyára része volt Ilon Miklós—többek által is emlegetett — jó tulajdonságainak, például annak, hogy nemcsak azt tartotta jónak, amit ő talált ki, hanem hajlandó volt felülbírálni — és hakellett, visszavonni — az olyan intézkedéseket, melyek nem állták ki a próbát. Aztán: nemcsak magyarázni tudta a gyakorlati munkát, hanem csinálni is, hiszen a munkapadtól induló vezető volt ő, aki azon kevesek közé tartozott, akik az igazgatói székben sem felejtették el, honnan jöttek. Mindenekelőtt, persze, kitűnő autós szakember. Az a véleménye, hogy a közlekedés bonyolult nagyüzem, amelyben a technikának, a pénznek, a jellemnek és a tisztességnek éppen olyan nagy szerepe van, mint a jó útnak, a környezetvédelemnek. Sajnos, ma mindegyikkel sok a gond, és a magyar családok nagy részének anyagi erejét egyre inkább meghaladják a jármű fenntartásával kapcsolatos költségek. Vagyis a gyakorlatban az autó ugyan már munkaeszköz, költségeit tekintve azonban luxuscikknek számít. Azonban bízik abban, hogy az (autós)társadalom úrrá lesz a nehézségeken, főként, ha sikerül megvalósítani a magyar autógyártást, a szervezettebb szolgáltatást (pl. az alkatrészellátást). Ehhez, szerinte, elsősorban az ügyért felelős gazdára lenne szükség. Az autó a nyugdíjaséveiben is szoros tartozéka lesz az életének. Nemcsak azért, mert van saját autója és szeret utazni, hanem, mert a fia autószerelő. A jelekből ítélve lehet, hogy az unoka is folytatja a mesterséget. Most azonban a kisfiú képzeletét az autózás legvonzóbb oldala, a gondtalan száguldás köti le: — Indulok, papi — mondja, birtokba véve a kocsit, a kormányt ide-oda forgatva. És az autó elindul a képzeletbeli útra. — Papi, gyere te is! Ő azonban a nyugdíjba vonulással nem az indulók, hanem a megérkezők közé tartozik. Ám a megtett úton — ha unokája visz- szatekint rá—találhat olyan útjelzőket, amelyek a papi cselekedeteit mindig irányították. És ezek sohasem vezettek tévútra. Szegedi Nándor Fotó: Jakab Judit Öreg ember, nem vén ember... Amikor az öreg emberekről, öregségről beszélünk, felmerül a kérdés: tulajdonképpen mikor kezdődik az öregkor? Tudjuk, hogy az ókorban az átlagéletkor 20 év volt, és a 30 év körüliek már a vének tanácsába is bekerültek. Napjainkban pedig nem egy 80—90 éves alkotó zsenit ismerünk. Hogy csak néhányat soroljunk fel a nagy alkotók közül: Jókai Mór még 79 éves korában, Bernard Shaw 93 éves korában is alkotott, Filatov 80 éves korában szemműtéteket végzett, s hosszú névsort lehetne kortársaink, a hazai „nagy öregek” sorából is összeállítani. Látható tehát, hogy az évszázadok múltán jelentősen eltolódott az öregkor fogalma. Nézzünk néhány érdekes adatot az előző évtizedekből. 1957-ben Meranban geriátriai kongresszus volt, s ezen az egyik résztvevő, Greppi olasz professzor a következő beosztást ajánlotta: öregedés előtti korba tartoznak a 48—59 év közöttiek, a korai öregkorba a 60—69 éveseket sorolta, a valódi öregkorhoz a 70—85 éveseket számította, míg az igen öreg kategóriába a 85 év felettieket vette. Alig telt el azonban hat esztendő, és az Egészség- ügyi Világszervezet új -beosztást fogadott el. Eszerint a középkorúak a 45—59 évesek, a korosodók a 60—74 évesek, idősek a 75— 89 évesek és öregek a 90 év felettiek. Az eltérés inkább a szemléletbeli változás jele. Lényeges eltérést jelent ugyanis, ha az 50 év körüli embert öregedőnek vagy középkorúnak tartjuk, és az öregség kezdete a 60. vagy a 75. év. Az öregedés kérdésének tanulmányozása igen régi keletű. Már a latin irodalomban is találunk utalást erre, Cicerónak tulajdonítják a mondást: „Senec- tus ipse morbus”. Eszerint az öregség maga a betegség, illetve az öregség nem más, mint egy megbetegedés, mai nyelven mondva: kórkép. Ez a felfogás évszázadokon át a geriátria kialakulásának a gátja volt, hiszen az öregséget nem az emberi élet egyik szakaszának tekintette, hanem önálló betegségnek vélte. Ezért gyógyítani akarták az öregséget, és különféle „csodálatos” készítményekkel kísérelték meg — persze sikertelenül — a visszafia- talítást. És ez a szemlélet még századunkban is sok követőre talált, például Steinachra és Voronaffra, akik majomból kioperált mirigyeket ültettek át a megfiatalodni vágyók testébe. A modern szemlélet szerint az öregkori elváltozások nem okai, hanem következményei, kísérő jelenségei az öregedésnek. Az öregség nem betegség, hanem az élet egyik szakasza, szakszerűbben: az öregedés élettahi folyamat.
