Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 4. szám
1.90. január 5., péntek SOMOGYI NÉPLAP TÉKA Letettem a telefont, és töprengve meredtem magam elé. Tapasztatatból tudom, hogy ilyenkor nem túl értelmes arcot szoktam vágni. Mondták is régebben a lányok, no és nem csupán ők. „Tedd meg nekem, barátom — mondta az imént az, akivel beszéltem. — Csak rád számíthatok. Te vagy a legjobb emberem.” — Hát, ha ez van, ezt kell szeretni — mondtam félhangon. Ez a szokásom is régi. Egyáltalán, túl sok régi szokásom van — vettem észre —, most már ideje változtatni. Összepakoltam a holmimat, és elhagytam a kis szállodát, ahol az utóbbi napokban meghúztam magamat. Végre volt célom, és nem kellett lődörögnöm, fogyasztva kis pénzemet. Ha sikerül most ez a dolog, nem lesz hiány a földi javakban, ebben bizonyos lehettem. Mostanában ez az életem: havonta kétszer elutazom valahova, és ha sikerül a dolog, kapok érte egy kis pénzt. Senki sem sejti, mivel foglalkozom valójában. Kivéve a barátomat, persze. Tudtam, senkinek sem mondhatom el, miért jöttem. Utazásom célját rajtam kívül csak egyetlen ember ismeri, és ő most valahol a messzeségben feszülten várja az eredményt. Ott ül a telefon mellett, hogy mindig elérhessem. így beszéltük meg. De én eltökéltem, hogy csak ak- korhívom.hamárfelmutatha- tok valamilyen eredményt. Vagy akkor sem. Az eredményt megtudhatja a tévéből, rádióból is, ha nagyon kíváncsi és türelmetlen lesz. Pedig nem szokott az lenni, sok éve jól ismerem őt. Útközben végiggondoltam a dolgot, és kész tervem volt. Ráadásul reméltem, hogy azt végre is hajthatom, talán csak kisebb változtatások árán. A lényeg az, hogy senki se tudjon beleköpni a levesembe. Huszonnégy óra nem sok. De nem is kevés. Ha ügyes leszek, sokat elérhetek ennyi idő alatt, de talán rövidnek bizonyul az ellenfeleim számára. Merthogy már azok is vannak Erdingben. Ellenfelek. Csak még nem tudnak róla. Az állomás előtti téren porszag úszott a levegőben. A teLeszámolás gettem egy húszast. — Két napra kell. — Ez a holmija? — mutatott magában árválkodó bőröndömre. — Ez mind — intettem, és akkor először mosolyintottam is egyet. No, nem vittem túlzásba a jókedvet. Nem is volt rá okom. Mióta ezt a szakmát űzöm, valahogyan nincs sok kedvem vigyorogni. — Milyen nevet írjak be? — kérdezte kis mosollyal az ajka szegletén. A szája is szép volt. Még szinte gyerek, és mégis nő. A cinkosságával azt sejtette, tudja, álnevet foFelszálltam egy vonatra, és akkor már számtalan érvem is volt, amelyekkel gondolatban megnyugtattam magam. Végső soron csak a munkámat végzem majd ott is. Mi az nekem? Hiszen mondhatjuk úgy is: szakember vagyok, aki most ténykedni fog. És kész, ennyi. Jó messze voltam a fővárostól, amikor a kalauz beszólt a fülkébe. — Erding következik, uram! — Köszönöm. Délelőtt tíz órakor fékezett a vonat Erding pályaudvarán. Szemem előtt nőtt a vasútállomás épülete. Olyan volt, mint ezer más állomás ebben az országban. De én tudtam, ez csak a látszat. Ami Erdingben most történni fog, az egyszer talán belekerül egy bizonyos szakma évkönyveibe. Tanítani fogják. Ebből az álmos kisvárosból híres helyet csinálok. Felrázom az ittenieket — vége a tespedés- nek, a százéves álomnak, hé! — Erding! — kiáltotta valaki a peronon, a vonat megállt. Huszonnégy órám van rá. Huszonnégy óra múlva itt minden más lesz, mondtam magamban, és leléptem a földre. Megérkeztem. tőkön tévéantennák, néhány taxi az árnyékban, másutt a napsütötte téren pár szomjazó fa és egy elhanyagolt virágágyás. Vidéki fészek ez az Erding. No, úgy tűnik, álmosak itt az emberek. Ma este már egy kicsit élénkebbek lesznek. A szálloda ott volt az állomással szemben. Komótosan átballagtam a téren. Néhány gyerek szaladt arra, egy kutya lihegett a bejáratnál, az árnyékban... Odabent kellemes volt a félhomály, a hűvös levegő. Fiatal nő állt a recepciónak csúfolt kicsiny asztalka mögött, engem nézett. Egyáltalán, az volt az érzésem, mindenki engem néz. Olyan volt, mint a rühesség, vakarózni lett volna kedvem miatta. — Jó napot. Szoba kell — mondtam bőbeszédűen. A lány tizennyolc lehetett még, vékony gyerek, de a ruha alatt már látni, hogy kiteljesedik. Az arca sem volt csúnya, a szeme értelmes. Szép zöld szeme volt. Rokonszenves, mondják erre a filmekben. Meglehetősen vonzó az olyanoknak, mint én. — Naponta egy tízes — így ő. Szeretem a célratörő, egyszerű válaszokat. — Rendben van lepörqok mondani... Nem is tévedett. — Traun. Anton Traun. Maga elé húzta a könyvet, közben odaadott egy kulcsot: — Nyolcas, az emeleten balra. Szép keze volt. Szívesen megsimogattam volna. Egyáltalán, nagyon jól éreztem magam a közelében. Ugyanakkor mást is éreztem. Ez a lány itt csak kényszerűségből van, ez sugárzott belőle. Szívesebben lett volna másutt. — Kösz — és felmentem. A lépcsőfordulóból visszanéztem, de csak a napbarnított karját láttam. Elképzeltem, hogy nyelve hegyét kidugja ajka szögletében, úgy körmöli a megfelelő rubrikába: A-n-t-o-nT-r-^a-u-n. A szoba semmilyen sem volt. Vagyis pontosan olyan, mint ezer kilométerre innen bármilyen irányban a kisvárosi szállodaszobák. Nem is érdekel különben, hisz valójában úgysem fogok itt lakni. Szétraktam néhány nélkülözhető holmimat, aztán zakóm alá fűztem egy különleges övét (saját találmány), arra akasztottam a Magnumot meg a tartalék töltényeket. Zakóm zsebébe tettem egy apró női pisztolyt, ez kis helyen is elfér. Akadt még nálam egy éles tőr, derekamra tekerve egy erős, de igen puha műanyag kötél kis horoggal a végén. Gumitalpú, lágy cipő, szűk szárú, sportos nadrág, és sötét zubbony egészítette ki a felszerelést. Amikor mindezt magamra öltöttem, nagyon ártalmatlan külsőt mutatott a szobai tükör. Kisvárosi könyvügynöknek látszottam, főleg ha vágtam hozzá egy odaillő, szerénykedő arcot is. Feltúrtam kissé az ágyat, hogy úgy látszódjék, már belaktam a szobát, és minden aprósággal azt a benyomást akartam kelteni: visszajövök ide, hamarosan. Pedig ez eszemben sem volt. Csak a kislányt sajnáltam. Jó lett volna még látni. Azért kivártam egy órát, aztán lefelé ballagtam a lépcsőn. Felfrissülve a hideg csapvíztől. Nem voltam éhes, pedig Erdingben már közeledett az ebédidő. — Elmegy? — kérdezte a lány. — Igen—feleltem. — Harapok valamit. Melyik a legjobb étterem? — Az Útonálló, itt a tér másik sarkán — mutatta is. Megint ráfeledkeztem a szemére. Az is nagyon tetszett. Alighanem látta rajtam. — Mi a neve? Kis habozás után válaszolt: — Clara. megtanulni a kisváros térképét, és alighanem úgy érezhettem, tudom, hova megyek. Az biztos, nem fogok senkitől kérdezősködni. Ennél ostobább dolgot nem is tehetnék. Az idegent errefelé megjegyzik. A forróság volt a szövetségesem. Senki sem volt az utcákon. Persze az ablaktáblák mögül láthattak, de nagyon csöndesen lépkedtem. Az első mellékutcán jobbra fordultam, egy még keskenyebb utcában balra, és máris megláttam a kétablakos házat. Körülnéztem. Sehol senki. így kell ennek lennie. Benyomtam a keskeny ajtót. Nem volt bezárva. Ez is a terv szerint történt. A házikó lényegében egyetlen szobából állt. Apró mellék- helyiség, mosdó a falon. A villanyt nem kapcsolhatom föl. Senki sem tudhatja, hogy itt lakom. Lakatlannak hiszik a házat. A gazdája elment. Ez teljesen bizonyos, sőt, az is, hogy hagyott itt számomra néhány holmit. A barátom igen jó szervező. Kifelé menet lezártam az ajtót a bent talált kulccsal. Kulcs a zsebben, senki a környéken. Ismét a tér felé lépkedtem. Az Útonálló kis vendéglő volt. Az egyetlen terme nagyobb szoba csupán, a felszolgáló szikár pasas, ritkás szakállal, lassú, mozdulatokkal. Ezek itt nem a sietősek közül valók. Pedig közülük jó néhányan fognak még kapkodni, ész nélkül! Remélem. — Ebédelni akar? — kérdezte. — Mit tud adni? — kérdeztem, nem felelve a fölösleges kérdésre. Ha délidőben beállítok az étterembe, senki se kérdezze meg-tőlem, ebédelni akarok-e? Hisz ez világos, mint a nap. A kevés beszéd híve vagyok. A kevés szóé, és... no, egyelőre hagyjuk. — Babot és húst — így ő. — Jöhet. — Ital? — Vörösbor. Nem erre számított, legyintem. Tudtam a számot. Minden fontosabb erdingi szám a fejemben volt már napok óta. Felkészültem. — Hamson villa — mondta egy férfihang. Fiatalember lehetett. Gyorsan úgy tettem, mint aki liheg, merthogy futott a telefonig: — Hamson? Vigyázzon! Mondja meg az úrnak, egy bérgyilkost küldtek ellene! Most ebédel az Útonállóban! — letettem a kagylót, de azonnal felvettem ismét. Új pénzdarab, másik szám. Még mindig egyedül voltam az étteremben. — Paretti villa? Mondja meg Paretti úrnak, Hamsonék egy bérgyilkost szereztek. Mindjárt elindul... most még itt van az Útonállóban! — ennyi elég is volt. Mire a szikár pasas behozta a másik pohár bort, már a helyemen ültem. Egyik villa sincs túl messze a belvárostól: maximum hétnyolc perc kocsival. Nincs hát túl sok időm. Az biztos, ha kikérdezik az ittenieket, mindenki azt mondja majd: nemrégen ebédelt itt egy vadidegen pasas, akit még senki sem látott Erdingben. És ez így van jól. Kifizettem a számlát, felhajtottam a bort, és nem túl gyors léptekkel távoztam. Be az egyik mellékutcába. Még tartott a helybeli szieszta, amikor ráleltem a következő telefonra. Egy fülkében árválkodott. Pénztelő... — Hamson villa? — most öregemberé volt a hangom, asztmásán fújtattam is. Nem ismerhetik fel, hogy ugyanaz telefonál, aki az előbb is. — Egy idegen pasas távcsöves puskával jött a városba, láttam! Valaki azt mondta, Paretti bérelte fel... Vége a békességnek! — és letettem. Egyeseknek nagyon jót tesz, ha bizonyos információkat több forrásból kapnak... Mellékutcákon megkerültem a teret. Amikor a legközelebb ismét kinéztem a térre, ott már állt egy autó. Az Útonálló előtt fékezett éppen. Két fiatalember ugrott ki belőle, a harmadik a volánnál maradt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Bólintottam. „Helyes”, vagy „Szép- név”, ezt kellett volna mondanom? Mostanában elfogult vagyok a nőkkel. Sokáig nem foglalkoztam velük. Nagy úr az elszokás is. A téren ismét hátba vágott a forróság. Nem is olyan régen volt alkalmam alaposan áttanulmányozni, sőt, valósággal tett és elcammogott. A sarokban lógott a telefon. De még nem mentem oda. Két másik vendég is volt itt, öreg férfiak, az egyiknek fehér a haja. Halkan beszélgettek. Mire megettem a húst a babbal, elmentek ők is. A tulajt beküldtem még egy pohár vörösborért, és gyorsan a telefonhoz mena távozók nyitva hagyták a kocsiajtókat, a sofőr pedig úgy túráztatta a motort, hogy azonnal indulhasson, amint a társai kijöttek... Az egész egy bankrablásra emlékeztetett. Láttam ilyet nagyon közelről. De az régebben volt. (Folytatjuk)
