Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-09 / 292. szám

8 Somogyi Néplap 1989. december 9., szombat IRODALOM, KULTÚRA „Kazinczy jő” Szántód csendjében Csöndbe, ködbe borult a puszta, kihalt Balaton-part, elárvult rév. Egy régi, lebontott kocsma jut eszembe; sercegő mécses a kármentőben, s nagy, lomha árnyak a kecske­lábú asztalok között. A csárda falához támasztól ..evedzök"- rő! csöpög a víz, a révészlegé­nyek máira befejezték a mun­kát... Akárkijön, nem fordu­lunk többé, fogadkoznak a vén mestergerenda alatt, s egy-egy icce bort kémek a kedvetlen, álmos szemű kocsmárostól — hozómra... És ekkor egy ázott, elcsigázott arcú nagyságos úr lép az ivóba. .....Sokszor alig lehetett há­romszáz lépésnyire ellátni, s az ősz hideg szele a parázs- esőt kocsimba verte be" — em­lékezett később erre az estére a váratlan vendég, akinek neve Kazinczy Ferenc vala. Literá- torember lévén, dideregve is alaposan megfigyelte a letarolt tájat, a révháizat, a lármáizó legényeket. ,.Horváth Szántó­don volt, túl a Balatonon, aho­va Tihcmynak kellett menni.. Lovaim nem mehettek tovább, annyira ki voltak fáradva: a helységben (Füreden pedig újakat nem kaphattam, mert azok a legelőn voltak.” Gyalog indult útnak vizenyős réteken s nedves kősziklákon keresz­tül. Amikor rászánta magát a gyalogtúrára, úgy tetszett neki, hogy Tihany közel van. S mire a rév a házához ért, a féls­ziget túlsó oldalán „egészen elestvéledett”. Pedig ő, púként írta, legszívesebben röpült vol­na Horváthoz, azaz Pálóczi Horváth Ádámhoz, Szántód- puszta nevezetes bérlőjéhez, aki, .remete lakában" nem sej - thette, hogy igen tisztelt és kedves barátja sok ékes és okos szavú levele után hama­rosan megérkezik. N em volt könnyű rábírni a révészlegényeket, hogy a fal­hoz támasztott evezőket újra kézbe vegyék. Ehhez több kel­lett a szónál. ,,Csak másnap reggel akartak visszatérni (mármint Szántódra), de leitat­tam őket lábokról, s megígér­tem, hogyha holnap visszajö­vök. ismét megitatom: s égő fáklya mellett léptünk a hajó­ra." A legények a sok bortól dalolni kezdtek, s lehetséges, hogy a szokásosnál nagyobba­kat billent a hajó, mert Kazin­czy szolgája rettenetesen félt (feltehetően maga Kazinczy is), különösen, amikor a víz közepén eloltották a fáklyá­kat. Ám ,,szerencsésen elju- tánk a parthoz, honnan Szán­tód felé afeneketlen vermes in- goványon égő szövétnek mel­lett vezetett ismét a három ittas legény. Elütötte vala a tizen­egyet, midőn Szántódra beér­tem, de Horváth még fenn volt és dolgozott..." A szántódi házigazdának különösen sok időt és figyel­met szentelt néha Péterffy Ida, aki két szántódi füzetben is foglalkozott a hazai felvilágo­sodás kiemelkedő egyéniségé­vel. a polihisztorral, akinek sokáig ismeretlen 1788—89- ben (200 éve!) írt leveleit elénk tárva számos érdekes, értékes helytörténeti adattal, színfolt­tal idézte meg Pálóczi Horváth Ádám egykori somogyi világát, írásai mindenekelőtt arról győzték meg az olvasót, hogy a szinte csak szakmai körökben számontartott literátor-tudóst érdemes megismerni, hogy sokoldalú, nyílt és rokonszen­ves egyénisége 200 esztendő távlatából is üdítően hat a vele barátkozókra. Akárcsak egy­kori társaira a magyar nyelv-' ért, a nemzeti értékek érvény­re juttatásáért, a haladásért való küzdelemben, vagy a vi­dám asztaloknál Szántódon, Füreden, Lengyeltótiban, Fo­kon, (Siófokon) Tabon, Őszö­dön, Lullán és másutt. Rektor, prédikátor ősöktől származott, Pálóczi, a híres debreceni kollégium diákja volt, majd ügyvédi és földmé­rői diplomát szerzett. Mért föl­det többek között Veszprém­ben, Zalában, Somogybán, kemény munkával alapozta megjólétét, majd füredi lakos­ként, 1787-ben bérbe vette a szántódi birtokot. Lakást is berendezett itt magának, hogy a gazdálkodást a helyszínen végezhesse. így írt erről Ka- zinczynak 1789-ben: .,A Bala­tonnak egyik partján Füreden, a Magam háza van, egy gyö­nyörű kis nézéssel; a mási- konn Szántódonn, ez a Remete lakásom. ” Az utóbbi elnevezés csupán a magányosságra utal, hiszen — miként dr. Bo- ross Marietta az Országos Le­véltárban talált 1790-ből való szántódi leírásából megállapí­totta — a „remete lak” a Szán- tódpusztán ma is álló kiskas­téllyal azonos. Itt Pálóczi inast, szakácsot tartott, s az akkori kívánalmaknak megfe­lelő körülmények között fo­gadhatta vendégeit, barátait; a többi között a lengyeltóti Lengyel Antal táblabírót, az ádándi Csapody Gáspárt, Somogy megye főbíróját, (aki­hez verses levelet is írt) Zichy József grófot, no meg Kazinczy Ferencet. Sokat panaszkodott ugyan a gazdálkodással járó terhek miatt (..Gazdaságbeli sok foglalatosságaim igen ke­vés időt engednek szívem sze­rette Múzsámnak áldoznom"), szántódi évei mégis terméke­nyek voltak. Rendszeresen le­velezett közeli és távoli bará­taival, az akkori irodalmi élet kiválóságaival, bejárta és megszerette Somogy tájait. Matematikával, csillagászat­tal, filozófiával foglalkozott, népdalt gyűjtött, s már életé­ben az ország színe előtt neve­zetessé tette Szántódot: ,,La­kóhelye Horváth Ádám úrnak, aki a magyar Könyveket jeles versezeteivel és egyéb mun­káival is gyarapította”, irta a Balaton-parti pusztáról a kor­társ professzor, Vály András Magyarországnak leírása című munkájában. A már említett Péterffy Ida Horváth Ádám munkásságá­nak méltatása mellett számba vette az eddig megjelent érté­keléseket is. Mert az sem ér­dektelen, hogy miként véleke­dett költészetéről Ferenczy Zsigmond 1854-ben, s bölcse­lői kvalitásairól a külföldi egyetemeken tanult Hetényi János 1841-ben, s ugyancsak költészetéről, akadémiai szék­foglalójában Arany László. Továbbá felhívta a figyelmet Horváth János.,. A magyar iro­dalmi népiesség Faluditól Pe­tőfiig” című tanulmányára, amelyben igen fontos megálla­pítások találhatók Pálócziról. A többi között a kővetkezők: , ,Az énekes vers-írásnak e kor­ban (a XVIII—XIX. század for­dulóján a legeltökéltebb, legze­neibb és magyarosabb szán­dékú képviselője... Igazi éne­kes verselő volt, s dallamkul­tusza és természetes zenei ér­zéke (miről verstani értekezése is tanúskodik), kora legbuz-r góbb népdalkedvelőjévé tette. ” Korunk megbecsülése első­sorban a 140 évig kéziratban maradt hatalmas dalgyűjte­ménynek — Ötödfélszáz éne­kek — kiadásában és sok elis­merő értékelésben nyilvánult meg. Ami pedig Kazinczy vendé­geskedését illeti... Másnap a két jóbarát átevezett Tihany­ba, és az éjszakát Horváth Ádám füredi házában töltöt­ték. Ezt természetesen magá­tól Kazinczytól tudjuk, aki Tihanyról nem éppen hízel­gőén emlékezett meg útinaplójában. ,,Nem képzel­heted el barátom, mely kiesen rút Tihany. Olyan ö, mint a toi­lette mellett ülő borzas lányka midőn bosszankodik, hogy álmából Jelköltötték...” (Egy­szóval, nemigen bízott a haj­dani halászfalucska jövőjé­ben, s ma feltehetően ugyan­csak elcsodálkozna, hogy egy­kori egész örökségéért — ame­lyet egyébként a magyar iroda­lomra költött — sem tudna magának egy villát vásárolni Tihanyban.) Visszatérve a szántódi ma­gányba, idézzük meg Horváth Adám ma már kissé nehézkes­nek tetsző versbe szerkesztett álmát Kazinczy látogatásáról. (A kéziratot természetesen Széphalomra vitte a posta. / „Távolyról látok valamit Füred felöl úszkálni, / Egy kis tsónak s két evező, könnyű vált eUalál- ni / ... Kazinczy jő — menny szekerem s lovam sebes vág­tatva / Ha tsak az álom meg nem tsal édesen hívogatva — / El-érkezem a Rév-házhoz. De míg közel hqjtaték, / Már a vészes Magyar tenger zuhogá- sa hallaték. ” Szapudi András Pálóczi Horváth Ádám: „...Valóban már annyira elfajzott az emberi nemzet eredeti barátsá­gos volta, hogy sok vadállatok, akiket mi oktalanoknak, értelem nélkül valóknak tartunk lenni, barátságosabbnak mutatják magokat miná- lunk, s a vad a maga vadtársát más vad erőszakja ellen oltalmazza, élete veszedelmével is. Nálunk pedig ritka madár s csupa csuda maga kárával a más szerencsétlenségén segíteni. Mennyit sirattam én, mióta emberkort értem, ezt a mi nemes nemünknek ilyen elváltozását. Meny­nyit keseregtem azon, hogy mióta a régi együgyű élet nemét erre a váro­si s nagyobb társaságokban való élet módjára cseréltük, azóta tulaj­don természetünket láttatunk levetkezni, és a társaságnak, mely az egymáson való Segítség végett állíttatott fel, éppen eredeti valósága és allatja ellen vétkezünk mindnyájan és közönségesen. Egy ember, hogy magának annyi legyen, mint más tíznek, kész mind a tizet mindenétől megfosztani. Egy ember, aki a másiknak azt vallja, hogy ő jó barátja, egy kis vesztegetésért kész nemcsak a barátságot megtagadni, hanem az emberi természetet is levetkezni. De dicsőség legyen a mindenhatónak, hogy nevekedtek ti, kedves barátaim, s igyekeztek olyanok lenni, amilyen volna azembervalóság­f al. Áldás nektek és megmásíthatatlan szeretet tőlem s más, jó anyag­ól formált szívvel bíró, hanyatlani kezdő öregektől, hogy nem hagyjá­tok élve meg érnünk a világnak azt a rettenetes fordulatját, amelyre készül, és amelyben én legalább vagy irtóznám élni, vagy szégyenlenék ember lenni..." (Részlet a Felfedezett titok című műből) Kazinczy Ferenc: „...Horváth egy szeretetre méltó kuruc. Nem lehet hozzá hasonló lit- terátortkapni, mert ő a maga nemében egyetlenegy. Fekete bajusza elle­pi száját, oldalról és hátulról üstökbe Kötött hajai borzalmasan álla­nak, ndiázatja veres színből vagyon kihányva arannyal, fején pedig bársony nyusztos süveg áll. A legpajkosabb fickónak esmemé az, aki látja, s megesküdne, hogy nemcsak nem poéta, de a poézisnek nevétsem hallotta. Szüntelen danol, mint akálvinista deák szokott .-pipázik, tré­fát űz, nevetteti azt, akivel száll. Szíve oly egyenes, mint aNathanaelé. Áldott lesz énelőttem a nap, amelyen ötét először szorítottam mely- lyemre. 30 esztendős." (Levélrészlet) „...Most kellene azon lennünk, hogy a béállandó országgyűlése alatt magyar játszószínünk legyen.... kicsoda az, akiben még az a kívánság támadhatna fel, hogy beallván nemsokára az országgyűlése, ismét a deák nyelv hozattasson vissza közdolgainknak folytatásokra?—Ha a deák nyelvet vesszük elő, úgy örökösen bezárjuk a tudományok elterje­dése előtt az utat. Egészen a retorikáig, azaz életünknek csaknem fele részéig azt a nyomorult konyhai deákságot tanulnánk egyedül, ame­lyet ekkoráig oskoláinkban és oskoláinkon kívül hallottunk, s nem lesz időnk valóságoknak tanulására. Ezenfelül ha a magyar nyelv hozatta- tik bé (amelyre az uralkodás terhét oly fáradhatatlanul hordott JÓ­ZSEF maga is hajlott, a deák nyelőtől eláílván, és utolsó tavalyi rende­lése melle nem a deák, hanem a magyar fordítást tétetni parancsolván), nemzetünkből különös nemzet válik... szemlátomást fogunk'előmenni a tanulásban, magyar csemetéink magyar nevelőket kapnak, s a mes­terségekben és tudományokban oly szerencsés virágzásra lépünk, mint amilyenre Németország lépett, minekutána a kihólt római es az idegen francia nyelvtől elállott, s tulajdon nyelvén kezdette írni könyveit..." (Levélrészlet) Tömjénnel és korbáccsal Tömjénnel és korbáccsal, vagy tövissel és . koszorúval — de jött valóban Kazinczy Ferenc úr Szántód kies partjaira Horváth Ádám úrhoz —, jut eszembe Szapudi András kollégám fenti, jeles eleinket megidéző esszéjét olvasván. Hadd folytassam most, egy szálat továbbfejtve az írás igényes szövetéből... Melyik szálat is? Pontosan azt, amely Pálóczi Horváth Ádám és Kazinczy Ferenc barátságának hangulatá­ra, bensőségességére utal. Pedig az időben oly messze van! Oly mesz- sze, hogy bukolikus idillképpen üzen róluk és általuk a lomhán múló 18. század aztán a las­san nálunk is nyugtalankodó századforduló s századelő. Képzeletünk szívesen ülteti őket az udvarház hatalmas, szépen faragott asztala mellé, öblös poharakkal, csendes beszédű, morfondírozó estékkel, távoli neszekkel, sűrű kortyokkal, hajdani keveseik szomorú-szép emlékeivel... S vélnénk: mily békés, nemes idők! Messze még a reformkor láza, s még messzebb a forradalom és szabadságharc .ropogó tüze. Most még csend van, susog a nád és nyugodtan szalad a szó, talán ama harma­dik poétáról, aki kicsapatván Debrecenből, V _______________ m ajd a szerelemből is, — Somogybán éli bús és vidám napjait, s meglehet, a kisasszondi kúria kertjében kémleli ez estén a lenge bikkfákat... Szóval szárnyalhat a képzelet, s nem is alapta­lanul, hiszen ez az idő a remeték kora. Niklai remete, bihari remete, szántódi remete! Magá­nyos udvarházak, a klasszicizmus tartásával vér- tezettek a literátorgazdák, nagy gondolatok fo­gannak az egyedüllétben. Ám Széphalom gazdá­ja a „mozgó” és buzgón levelező Kazinczy, avagy a felfénylő keszthelyi és bajomi Helikon be­levilágít a sötétbe, kapcsolatokat épít, mert végre reményeket érlel e múló század honi vegykony­hája! A szabadkőművesek nemcsak az arany tit­kát kutatják, de misztikus páholyaikat lázban tart­ják a francia változások is. Hiába sártengerek az utak! A magyar protes­táns közösségek németföldre tanulni küldött diákjai odahagyják a felkínált katedrákat, s a nagy szorgalommal egybegyűjtött tudás birtokában (amely néhány könyvnyi csupán a vándoristák ta­risznyájában, de annál nagyobb értékű a fejé­ben), indulnak, rendre haza... Mert csendjével, magára hagyott magyarságával, nyelvi önébre- dezésével és önébresztésével — mégis biztató már az itthoni levegő! Nagy dolog volt Königsber- gában hallgatni Kantot, jeles dolog vitatkozni utá­na róla pápista magiszterekkel, de visszahív és visszavár a széles utcájú hajdúsági, bihari refor- máta község és közösség, vagy éppen a renge­tegben megbújó dunántúli falvak egyike. Mert azok izzadták meg, azok koplalták meg a tandíju­kat... Ez a mozdulatlannak tetsző kor mindenekelőtt a hűséget edzette. A hűséget a barátságban is! Csakhogy a klasszicizmust nem pózoló, hanem velejükben viselő „remeték” barátsága próbaté­teles hűség volt, mint Kazinczy és Pálóczi között is. Nem volt könnyű a nagy nyelvújító barátjának lenni, mert ítészként aggatott virágkoszorút is, de aggatott tövisből valót is, s kötelezőnek tartotta, hogy tömjént és korbácsot igen bátran osztogas­son! Minélfogva nagyokat tévedett... Bizony, fogas kérdés eldönteni például azt, helyes volt-e részéről megróni Pálóczit „kandidá­tus" hajlama miatt. Miként tévedett Berzsenyi­vel vagy Csokonaival szemben is egyben, másban. Ám ezek ellenére, de méginkább ezek által, kapcsolatok szövődtek a remetela­kok között, a polémiákban igazi érvek ütköz­tek, okos szempontok szikráztak fel és erjedt, formálódott a hazáról, a magyarságról és egymásról való gondolkodás! S hogy mennyi­re nem volt hiábavaló mindez, azt híven tük­rözték később a reformországgyűlések pa­rázs vitái, fénylő szónoklatai, komolyságban nevelődött egyéniségei. Tehát Kazinczy Ferenc úr valahogy ilyetén- formán értekezhetett tömjénnel és korbács­csal. Nem két csoportra különítvén tárgyalt, hanem következetesen alkalmazva mindezt mindegyikre, még tévedései árán is. Hogy miért tettem hozzá ezt? Azért, nehogy valaki csupán felszínes hasonlatosságot véljen a megidézett egykori századvég és napjaink néhány jelensége között... Mert látnivaló, hogy bodrozódik a tömjénfüst meg csattog a korbács is. (Legalábbis szóban.) Kazinczy a barátaival szemben (is) tette ezt! így volt értelme. Máskülönben tömjénnél, korbácsnál talán kelendőbb lenne olykor-olykor mostanában a szolídabban ösztönző biztatás, és a szelídeb­ben korholó intelem is. Troszt Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom