Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-09 / 292. szám

1989. december 9., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET Simon Borbála: Ádám és Éva — a paradicsomból Régen találkoztunk mái: Nem várok sokat ettől az alkalomtól. Fáradt vagyok, túlhajszolt, te pedig be­teg vagy. Az a tehetetlen düh, amikor mondtad a telefonban és én nem tudok tenni érted, mert olyan messze vagy. Teát főzök neked, forralt bort viszek az ágyadba gondolatban, de te ezt nem tudod és nem leszeljobban tőle. A féltés pedig itt van a találkozás nélküli minden­napokban. Félele, hogy valami, ami mindennél fon­tosabb az életemben, elmúlhat; mindeggyé vagy közönnyé válhat. Beszéltünk róla, ha eljön az idő és már csalc bottal tudunkjám! akkor sem mondunk le egymásról Vajon így lesz-e? A sók emlék, kedves történet összekovácsol, melegséggel vesz körül bennünket. Tudom, szeretsz. Nem lehet máskép­pen. A szemedből mindig kiolvasom, még akkor is, ha a világ legegyszerűbb dolgairól beszélsz nekem és közben simogatóan rám tekintesz. Amíg a kisház megvan és van hová behúzódni, addig nincs haj. Májustól meg hozzám is eljöhetsz... ha akarsz. Ak­kor már a magaméban leszek. Biztosan eljössz. Olyan egyszerűen és tisztán szeretsz. Nincs benne semmi mesterkéltség. Ha előbb az asszonyt kivárja belőlem a férfitürelmetlenség, luit legyen... Az én Ádámom vagy, s engem, mint Évát neked teremtett az Isten. Ez a legfontosabb. Az Isten törvé­nye. Az ember törvénye nem mindig az Istené. Agyonmagyarázott, agyonindokolt. Saját magán, az emberen fog ki az ember. Hiányzik belőle a ne­mes egyszerűség, az isteni tisztaság. Nem akarjuk mindig ezt az egyszerűséget, a dolgok kristálytiszta logikájú egymásutánját. Mégis megtörténnek a dol­gok, néha oly an egy szerűen, mintha a fügefaleveles paradicsomból soha el sem távoztunk volna. Azt gondoltam reggel, hogy ez a mai nap csak arra lesz jó. hogy megelevenedett arcod vonásait ismét magammal vihessem. A felajánlott presszóbeli ücsörgés azonban majdnem elvette a kedved, és a beígért meglepetés és erdei séta már sejtette velem a folytatást. A mi erdőnk kacskaringós ösvényein kedvesen zizegett lábunk alatt az avar, s ki tudja hányadszor csodáltuk az erdő gondoskodását, hogy milyen sokféle élőlénynek ad menedéket. Most újra csobo­gott a szurdokban a forrás. Biztosan az eső segítet­te megtalálni újra a régi útját. Az ágak között leper­gett egy-egy elkésett falevél A nap langyos fényei bekukkantottak a fák közé. — Nincs meg a kisház! — rebbent fel benned a döbbenet. Azt hittem, tréfa. Nem láttamjól áfáktól, s előbbre lépve valóban nem láttam mást, csakfákat. Nem igaz! Ez suhant át rajtam, és kínomban felne­vettem. Borzasztó volt hallani a saját nevetésem. Nincs ott. Hiába voltam engedékeny, Hiába jöttem ide, nincs ott. — Leégett — mondtad, és ez olyan biztosan hangzott, mint egy ítélet, amelyen nem lehet változtatni — Ne nevess, Annácska! Biztosan leégett. Nem lehet másképpen. Ez tragédia. Tudod te, hogy ez tragédia?Nincs hová menni.. Nem tudtam. Nem akartam tudni Ahogy közeled­tem a tisztáshoz, megláttam az üszkös hamuval borított helyet. Mi lesz most? Nem lesz fedél a fejünk felett. A kis pelék, remé­lem, megmenekültek. Milyen vandál dolog. Ki tehet­te? Nem az a lényeg, hogy hiábajöttünk idáig; de ki tesz ilyet? Csak rnost kezdtem érezni valami szomo­rúságfélét, de felfogni nem tudtam. —Itt, az ágy alatt voltak a szerszámok... —a csiz­mámmal feltúrtam a hamut. A vermeskapa feje ki­fordult... Továbbléptem. Nem tudom, mit kerestem, de va­lamit szerettem volna találni Amit elvihetek. Min­den elégett, meggörbült, elolvadt. A hamubóTZeiraj- zolódott a takaró szövetmintája. Nincs itt semmi amit elvihetnék. Nem lesz hát emlékem innen... Dehogy! Miért gondolok ilyet? Hisz becsukom a szemem, és minden a helyére kerül, ha akarom. Milyen furcsa. Nem tudomfelfogni. Miért? — Van róla fény képünk... Igaz? — Igaz. De hol foglak szeretni ezentúl téged? — Ne szomorkodj! Majd keresünk rá helyet. Kita­lálunk valamit... Erre elmosolyodtál. De ez a mosoly... —Ne mosolyogj így! — Már késő volt ahhoz, hogy tiltakozzam. — Annácska! Szeretnék elbújni veled az erdőben. Úgy. Hát nekünk is otthont kell, hogy adj, erdő. — Mit szólsz ehhez? — néztem a sűrű felé. Csak afák között vettem észre, mikorfelpillantot­tam, hogy milyen kék ma az ég. Az én színem, az én kék egem. A fedél afejünk felett ma ez a kék ég lesz. Az öreg fák az út mellett ágaikat lengetve köszöntöt­tek bennünket. Ismerősök vagyunk. Mert melyik vénfa ne ismerné fel Ádámot és Évát a paradicsomból?! Képes kárpitok a XIX—XX. századból Két évvel ezelőtt, 1987-ben már rendeztek az Iparművészeti Múzeumban egy nagy sikerű kiállítást, ahol a magyar gyűjte­ményben föllelhető XVII—XVIII. századi képes kárpitokat mutat­ták be. Abban a brüsszeli, né­met, francia, olasz faliképeket felsorakoztató anyagban nem volt magyar munka, mert a leg­korábbi kárpitok Magyarorszá­gon a XIX. század utolsó éveiben készültek. A sorozatot folytató s az Euró­pai és magyar kárpitok (a XIX. század végétől a II. világhábo­rúig) című kiállítás viszont jósze­rivel magyar müvekre épít. Már csak azért is, mert bár a mú­zeum a múlt század végén tuda­tos gyűjtőmunkával az európai kárpitok néhány élvonalbeli da­rabját is meg tudta szervezni, az I. világháború után már nem volt vásárlási lehetősége. Jelentős viszont a múzeum magyar kár­pitgyűjteménye, amelyben vala­mennyi hazai irányzat képvisel­ve van. Vaszary János: Vásár A XVII—XVIII. században oly népszerű falikárpit Európa- szerte a XIX. században nyerte vissza rangját. Épp az angol pre- raffaeliták iparművészeti ér­deklődéséből következően, mert ez a művészcsoport a kor jelleg­telen, gépi termékeivel szemben a kézművesség becsületét hir­dette meg. William Morris ma­nufaktúrájában bútort, ötvös­tárgyakat, szőnyeget terveztek. Hasonló törekvések figyelhetők meg azoknál a francia meste­reknél is, akik Gauguin köré gyűltek, és fával, kerámiával, üveggel dolgoztak, szőnyeget terveztek. E körből alakult ki a Nabi Próféta-csoport, amelynek stílusalakító törekvéseiben Rippl-Rónai József is részt vett. Skandináviából ered a népmű­vészet motívumainak, a népi kárpitok egyszerű technikájá­nak újrafölfedezése (skandináv gobelin). Rippl-Rónain kívül a magya­ros szecessziónak Nagy Sándor, Horti Pál és-Vaszary János volt a Otto Eckman „Öt hattyú" című kárpitja megteremtője. Szőnyegterveiket az itthon és külföldön is sikert sikerre halmozó németeleméri műhelyben szőtték. Az angol preaffaeliták példáját követte az 1904-ben alakult gö­döllői iparművészeti telep, mely­nek tagjai a nemzeti ipar fellen­dítését tűzték ki feladatul ma­guk elé, s ennek a megvalósítá­sára a népéletben, a népművé­szetben találtak példát. Stílusuk a szimbolizmust és a szecessziót követte. A művésztelepet vezető Körösfői Krisch Aladár és Nagy Sándor mellett a Gödöllőn meg­forduló művészek — Mihály Re­zső, Zichy István, Remsey Jenő, Hende Vince — is terveztek kár­pitokat'. A két háború közötti időszak magyar szőnyegszövő művésze­tében három irányzatot emel ki a kiállítás: a festői stílust, amely­nek Rudnay Gyula és Iványi Grünwald Béla volt a legjelesebb képviselője: a Pekáry István, Basilides Barna, Basilides Sán­dor és Domanovszky Endre által képviselt római iskola néven számontartott csoport törekvé­seit; valamint az egy művész, Ferenczy Noémi nevéhez fűződő irányzatot. (Kádár) Kis kaposvári kultúrtörténet: Gyenes Izsó A székváros kedvence volt Hétfőn Kaposváron Albert Fe­renc, Amerikában élő hegedű­művész közreműködésével hangversenyt rendeznek Gye­nes Izsó emlékezetére. Kevesen tudják ma már, ki volt Gyenes Izsó, és miért érde­mesült arra, hogy Kaposvár kö­zönsége megemlékezzék róla. Hegedűművész volt és pedagó­gus. Már 12 éves korától kato­nai, majd színházi zenekarok­ban működött. (Ó játszotta pél­dául a Vígszínházban az Ocskay brigadéros 1901. jan. 8-i pre­mierjén és még száz estén át a színfalak mögött a Lavotta sze­relme c. híres hegedűszólót.) Egyik alapítója az 1901-ben ala­kult Országos Magyar Zenész­szövetségnek, amely a zenészek érdekképviselete volt 1945-ig. Sorsa 1903-ban a kaposvári színtársulathoz vezette. Egy háromtagú kis kamaraegyüttes (Kónyi Artur ügyvédjelölt, Mi- hailovics Emil banktisztviselő és Langsfeld Jenő fényképész) fel­kérte, hogy vezetésével alakulja­nak át vonósnégyessé. Ez adta az alapot a Kaposvári Zeneked­velők Egyesülete létrehozásá­hoz, amely évtizedekig befolyá­solta a város zeneéletét. Oktató­ként Gyenes Izsót alkalmazták, akinek munkássága nagy hatás­sal volt nemcsak a székváros, hanem egész Somogy megye zenei fejlődésére. Mert'nemcsak Kaposváron tevékenykedett, hanem hangversenyezett Bar­cson, Szigetváron, Nagyatádon, Csurgón: községekben, ahol addig legfeljebb cigányzenét hallhattak, Beethoven-, Men- delssohn-koncerteket játszott. És Bachot... Idézzünk Gyergyai Albert ,,A falutól a városig" c. önéletrajzi könyvéből! Az író ugyancsak tanult hegedülni a ,,székváros kedvencétől, a híres Gyenes Izsótól” (157. old.), aki „vonós­négyest alakított, hangverse­nyeket rendezett, tanított, és mindenütt ott volt, ahol zenei ta­nácsokat adhatott. A diákbálon bemutatta a frissen szervezett ifjúsági zenekart, amely Schu­bert Zenei pillanataival, meg Mozart Éji zenéjével szerepelt...” (160.old.) „Gyenes úr, bár mű­vész volt, muzsikus,, nem ha­sonlított a bohémekhez. Külső­leg is gentleman volt, feleségével válogatta ruháit, amikhez ra­gyogó fehérnemű, finom ízlésű nyakkendő járult. Gyenes úr se nem ivotb.se nem dohányzott... Gyönyörűen hegedült, ö volt székvárosunkban a jó zene meg­teremtője, mert nélküle a szék­városiak még ma is csak Pete meg Fráter Lóránt nótáiban gyö­nyörködnének.” (163. old.) És sorra felhangzanak kapos- váron a hangversenyek, a kor nagy művészeivel (az énekesek: Szoyer Ilonka, Vasquez grófné, Sándor Erzsi a Waldbauer— Kerper vonósnégyes: az Egyesü­let új Bösendorfer zongoráját 1912-ben Thomán István avatta fel, Liszt Ferenc tanítványa, Bar­tók, Dohnányi tanára...), „mindannyi a fáradhatatlan Gyenes Izsó rendezésében”. (Gyergyai 218. old) Kanyar Jó­zsef is így ír egyik tanulmányá­ban: „A Zenekedvelők Egyesüle­te kebelében kezdte meg műkö­dését az első hegedűtanfolyam is, a zene nevelésnek az a terv­szerű munkája, amely Gyenes Izsó nevéhez fűződik..." Gyenes alapította meg 1904- ben a Kaposvári Zeneiskolát — kezdetben magán-, később váro- silag segélyezett intézményként. Először a Teleki utcai (ma Ta­nácsház u.) volt tűzoltószertár­ban, majd amikor abból evangé­likus templom lett, a Fő utca (ma Május 1. u.) 8. sz. ház első eme­letén működött. De 1920 elején meg kellett szüntetni. Igazgatója „megbízhatatlan" lett, mert a Tanácsköztársaság alatt részt vett a proletárgyermekek balato­ni üdültetésének megszervezé­sében. (Az utolsó csoportot ö maga vezette 1919. júl. 18-tól aug. 1-jéig. — amikor a vasúti pénztáros már nem fogadta el a megbukott rendszer által kiállí­tott ingyenjegyet, és táviratilag Gyenes tanár úrnak kellett ösz- szeszednie a pénzt a visszauta­záshoz...) A zeneiskolának, ami­kor megszűnt (helyiségeinek jó részét darutollas tiszteknek utalták ki, és leállították a városi segélyt), több mint 300 növendé­ke volt. Gyenes persze tovább tanított a lakásán. De még 1919 végén létrehozta a Fő utca 4. alatt a Harmónia Zenemű és Hangszer Vállalatot, amely az első ilyen üz­let volt Kaposváron. Központja lett a város kulturális életének. Nemcsak zenei cikkek árusítá­sával foglalkozott, hanem hang­versenyrendezéssel is. Olyan művészeket léptetett fel rend­szeresen, mint a Waldbauer- kvartett, Dohnányi Ernő, Telmá- nyi Emil, Basilides Mária, Medek Anna, Székelyhidy Ferenc stb. Ö rendezte az első operaelőadást: a Sevillai borbélyt, a főszerepek­ben Pataky Kálmán, Venczell Béla, dr. Dalnoky Viktor stb. Meg kellett ismételni. A koncer­teknek törzsközönségük alakult ki. Egyedülálló az országban: 1925-ben Rádiószalont nyitott. A Fö u. 12. sz. alatti, ízlésesen berendezett alagsor falára sze­relt konnektorokhoz fejhallgatót lehetett bérelni az újságokban meghirdetett műsorokra, Bécs- ből sugárzott operaelőadásokra stb. Közben mind több ember­nek lett saját rádiója — a vállal­kozás megbukott. De hát Gyenes Izsó nem is volt üzletember tí­pus, sose tudott bánni a pénzzel. Tönkremenve hagyta el Kapos­várt 1928-ban. Győrött, Budapesten, végül — még 87 éves korában is — Balas­sagyarmaton tanított. Olyan oktatási módszert dolgozott ki, amellyel hallássérült, nehezen nevelhető, sőt szellemileg visz- szamaradt gyermekeket is meg lehet tanítani bizonyos fokig hegedülni, gyógypedagógiai esz­közként. Ehhez új hangjegyírási formát dolgozott ki (számokkal, vonalakkal), és feltalálta a „Vo­nóshangszerre szerelhető kéztá- masztót", amely az intonálási segíti elő. Ezt szabadalmaztatta, pedagógiai módszerét újításként fogadták el, megkapta a Szocia­lista Kultúráért kitüntetést. Főbb művei: A ritmusóvoda, A ritmizálás iskolája. A hegedű óvodája, tanulmányok, cikkek. Apja emlékezetére Madridban élő fia. Juan Gyenes fotóművész — aki tudvalévőén szülővárosá­nak állandó kiállítást ajándéko­zott — 1962-ben ,.Premia Isidro Gyenes” díjat alapított; ez 1968 óta állami díj, s évente verse­nyeznek érte a fiatal spanyol hegedűsök. Érdemes elgondolkozni: Ka­posvár zeneéletének egyik mega­lapítója nem érdemelne-e meg egy emléktáblát az Ezredév utca 15. sz. házon, ahol 1914—1928- ig lakott. (Reményi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom