Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
6 1989. december 30., szombat KÖZELKÉPEK néhány korszerű segédeszköz. Az érsebész, dr. Halmos Ferenc örülne egy dopler nevű műszernek, amely nagyban segítené munkáját. Ebben a környezetben operálnak, gyógyítanak a kaposvári sebészek. De nemcsak arról a 80 ágyas vezető osztályról kell gondoskodniuk, amely 1-es sebészet néven ismert. Ők látják el a megyében a sebészeti szakfelügyeletet, együttműködnek a rendelőintézettel, polikli- nikai ellátást biztosítanak, gyakorlási lehetőséget a vizsgára készülőknek, és magukra vállalnak mindent, amit az orvosképzésben lehet és kell, hiszen a kaposvári kórház a Pécsi Orvostudományi Egyetem oktatóbázisa is. Ez utóbbi nemcsak feladatot jelent az osztály 16 orvosának, hanem lehetőséget is. Ahogy dr. Rozsos István főorvostól hallottam, igyekeznek a kapcsolatokat hasznosítani is. Ezek, mint mindenütt a világon, itt is javára válnak a közös ügynek. A lényeg az, hogy a lehetőségek és a követelmények között a meglehetősen elszegényedett magyar egészségügy részeként a kaposvári sebészek hol jelölték ki saját helyüket és azt a nyomvonalat, amelyen haladni akarnak. Választ kaptam erre a kérdésre, amikor az osztály valamennyi szolgálatban levő orvosával (ez ritka alkalom) egyidőben sikerült erről beszélni. Számomra mindenekelőtt az volt szembeötlő, hogy a nem, rózsás körülmények ellenére se tapasztaltam olyanfajta beletörődést a helyzetbe, amely valamiféle — egyébként a gondokkal könnyedén megmagyarázható — stagnálást jelentene. Ellenkezőleg: mintha a körülményekkel is dacolva az átlagosnál is többet vállalnának, mind szakmailag, mind fizikailag. A kaposvári sebészek három nagy területét művelik szakmájuknak: az általános sebészet mellett specializálódnak az érsebészetre, a plasztikai sebészetre és a proktológiai sebészetre (ez utóbbihoz tartozik a végbél betegségeivel való foglalkozás). Emellett energiájukból futja a tudományos kutatásra is. Dr. Szabolcsi 7/Vadarfőorvos és társai az osztály vezető főorvosával együtt sok órát töltöttek már az agráregyetem kaposvári karán, ahol lehetőséget adnak számukra a sertéseken való kísérletezésre. (A sertés belső szervei hasonlítanak leginkább az ember belső szerveire.) Kutatásaikra, ahogy a kórház főigazgatójától hallottam — főként a gyomor- bélrendszeren végzett műtétek következményeinek vizsgálata terén elért eredményeikre —már a tudományos világban is felfigyeltek. Ez a plusz már azért is tiszteletre méltó, mert az orvosok szombatját, vasárnapját is igényli, amelyre pedig nagyon is szükségük lenne, hiszen az ügyelet egyfolytában 32 órás, a hétvégeken pedig szombat reggeltől hétfő délutánig (56 órán át) tart. Minden orvos fizikaiszellemi erejét a kelleténél is jobban igénybe veszi ez. Emellett persze a második (az otthoni) műszaktól sem mentesek, főként a nők. Dr. Bathó Gabriella proktológus tudna erről sokat mesélni. Nem véletlen, hogy a szívinfarktus a leggyakoribb az orvosok között. S hogy ne csak saját gondjaik nyomasszák őket, még kívülről is, ahogy mondani szokták, „rátesznek egy lapáttai”. Dr. Halmos Ferencet éppúgy irritálja, mint dr. Szántó Lászlót és a többieket, hogy a hatóságok néha szinte úgy rángatják el őket az osztályról. Például rendszeresen bekapcsolják őket sorozóbizottságba, nem törődve azzal, hogy a 80 ágyas osztályon orvoshiány keletkezik, amelynek esetleges következményeit nem kell ecsetelni. Jó lenne — mondták —, ha mindenki a maga dolgát végezné, és nem avatkozna bele másokéba. Úgy tetszik, gyakran a működőképesség nehéz gondjaival kell a sebészeknek szembenézni. Akárcsak az egész kórháznak, ahol bizony, a nagy pénzszűke nehéz helyzetet teremt, és ha az intézmény nem vállalkozna, bevételeit nem igyekezne gyarapítani például bérmosással (a mosoda kapacitáskihasználása révén), ser- téshízlalással és így tovább, nem hajtanának végre olyan átcsoportosításokat, kis pénzből számottevő átalakításokat (részben a belső karbantartó erő hatékonyabb felhasználásával), akkor bizony aligha lehetne garantálni, hogy a betegek ne érezzék meg az egészségügy fejlesztésének elhanyagolását. A gondok ellenére sem tapasztaltam azonban a sebészek körében pesszimizmust. Talán azért, mert reménykedve várják az egészségügy, a betegellátás korszerűsítését, amelybe az apácák bevonása a betegellátásba éppúgy bennfoglaltatik, mint a betegbiztosítás jó nyugati tapasztalatainak átvétele és magyar viszonyokhoz igazítása. Inkább valamiféle immunitást (ösztönös védekezés?) éreztem részükről, mindaz iránt, ami idegessé, remegővé tehetné az operáló kezet. Talán az ismeretszerzés lehetősége, a gyengeségektől, a hibáktól sem mentes emberek helytállása az, ami a pécsi és a szegedi orvostudományi egyetemről gyakorlatra ide került két fiatallal dr. Szántó László és dr. Mártinké István megkedvelte a kaposvári kórház sebészetét. Nem érezték, hogy a körülményeket tekintve a két előbbi város egészségügyi intézményeinél nyilván kevesebb lehetőséggel, rosszabb körülményekkel rendelkező intézménybe kerültek. Mert sok minden számít, de az ember a legfontosabb tényező itt is. A nyugalomba vonult kiváló sebésztől, dr. Bodosi Mihálytól tudom, aki nagy tudója a megye egészségügyi történetének, hogy a kaposvári kórház fejlődését mindig vezető orvosai lendítették előre. Ez ma is így van. Irta: Szegedi Nándor Fotó: Jakab Judit Sebek és sebészek Egy átlagos nap a kaposvári megyei kórházban: hat kisgyermek született, ötször kongott a képzeletbeli lélekharang az elhunytakért, 103-an kértek bebocsátást a felvételi irodán és 86-an hagyták el a zárójelentéssel zsebükben a kórházat. A felvételi irodából kilépők szorongással indultak arra az osztályra, ahova beutalóik szerint menniük kell. Legtöbbjükben az a kérdés motoszkál, milyen ellátásban és elbánásban lesz részük. Az értékítéletet kétségkívül nagymértékben befolyásolja a kórház múltja, és az évről évre felgyülemlett tapasztalat is. Ebből a szempontból a kaposvári kórház a nagy múltúak közé tartozik, hiszen már 1840—48. között létrejött közadakozásból egy menhelyszerű ispotály (a Május 1. utcára néző, egyebek között a tüdőgondozónak is helyet adó épületről van szó), amely főként fertőző betegeknek nyújtott reményt a gyógyulásra. Az azóta eltelt mintegy 130 esztendő alatt végbement fejlődés kétségkívül egyik legjelentősebb állomása az új műtéti tömb, amely kívülről impozáns és a mai orvostudományt is reprezentálja, egyszersmind éles kontrasztban áll a meglehetősen lerobbant külsőt mutató többi épülettel. Nem véletlenül merült föl — ahogy dr. Varga Leventétől, a kórház főigazgatójától hallottam, amikor ezekről a gondokról beszélgettünk—, hogy atol- dozgatás-foldozgatás helyett nem lett volna-e jobb új kórházat építeni valahol a város szélén. A műtéti tömb létesítésével a kérdés, úgy tűnik, hosszú időre eldőlt. A benne helyet kapott osztályok: az 1. számú általános sebészet, az urológia, az aneszteziológiai intenzív betegellátó osztály, a 2. sebészet- mellkassebészet orvosai, ápolói, technikai alkalmazottai hozzávetőleg egy esztendő óta gyógyítják a betegeket. Az úgynevezett garanciális idő lejártával az 1. sz. sebészet orvosaival, nővéreivel beszélgettünk közérzetükről, törekvéseikről, új helyükről is. Mindazt persze nem általánosítva, amit elmondtak, hiszen nyilván a műtéti tömb más használójának is van véleménye erről. Hogy miért éppen a sebészet kérdeztük, abban némi szerepe volt egy tanácskozásnak is, amely Molnár Lajosné főnővér- helyettes a műtéti tömb garanciális felülvizsgálata kapcsán tapasztalt észrevételeket ismertette. Arról van szó, gyakran mondanak csődöt bizonyos technikai berendezések, például aJ^ondicionáló rendszer, s ennék aztán az volt a következménye, hogy az orvosoknak a nyári kánikulában 40—50 fokos melegben kellett az amúgy is izzasztó munkának számító jnűtéteket elvégezni. Dr. Szabados György arcán, akit a nővérhelyettes emlékeztetett a forró napokra, átsuhantak a kellemetlenségek felhői, és azt mondta: minden fizikai állóképességükre szükség volt feladatuk teljesítéséhez. A vezető főorvos, dr. Rozsos István kandidátus szobája — ezt már magam is láttam — olyan kicsi, hogy inkább szerzetesi cellának, mint emberekkel való tárgyalásra alkalmas vezetői munkahelynek illene be. De a kandidátus, úgy látszik, a rá mindig jellemző derűvel és kiegyensúlyozottsággal szemléli ezt a helyzetet, sőt az osztálynak ebből a részéből még a nővéreknek is juttatott helyiséget, merthogy Gelencsér Ist- vánné főnővér szerint nővérszoba az új tömb tervezőinek elképzeléseiben nem szerepelt. S ezenkívül hiányoznak más fontos feltételek is; például nincs megfelelő kéziraktár, így az amúgy is agyonterhelt és szinte állandó utánpótlásgonddal küszködő nővéreknek szinte ingajáratot kellett létesíteniük a nagy raktár és a sebészet között, illetve olyan kis helyiségekben kellett összezsúfolni a legszükségesebbeket, amelyek nem ilyen célokra készültek. Naponta okoz nehéz helyzetet az orvosnak a vizsgáló- helyiségek hiánya. Abban, hogy az örömbe sok üröm is vegyült, részük van azoknak, akik az egyre szűkülő anyagi lehetőségek kényszerítő hatására egyre szerényebbre formálták az eredeti terveket: az építőiparnak, amely ezúttal megint okot adott sok tekintetben elmarasztalásra — lerontva ezzel azt is, ami elismerésre méltó volt a munkájában —, és a tervezőnek, aki ugyan szépet álmodott, de időnként mintha elfeledkezett volna a realitásokról. Nem szabad csak a negatívumok oldaláról szemlélni ezt a műtéti tömböt, hiszen azért itt nem hullik a vakolat, az eszközök nagy része korszerű. A vezető főovos szerint a legszükségesebb műszerek rendelkezésre állnak. Nem azt jelenti ez persze, hogy nem volna jó még KÓRHÁZ A VÁROS KÖZEPÉN
