Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
1989. december 2., szombat 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZÁZÖTVEN ÉV TÁVOLÁBÓL A PESTI MÖEGYLET Barabas Miklós Galambposta című festmenyenek a Mu- egylet kiállításán nagy sikere volt. a van a huszon- kilencedik születésnapom, az alkalom töprengésre késztetett, ünnepélyesen leültem az egyetlen valóban gyönyörű székünkbe, megkértem az ugyancsak egyetlen és ugyancsak gyönyörű gyermekünket, hogy távozzék már játszani a nagymamával, apu gondolkozni szeretne. Egy darab gyermekünk áhítattal nézett rám, hároméves mivolta csupa csodálkozás és tisztelet: az apja gondolkozni fog, mi lehet az?, mindenesetre óriási dolog, több annál is, ha valaki űrhajós. Kirohant, hallottam a konyhából, hogy azt sivítja anyámnak, apu gondolkozni fog, nem lehetne felvenni, mit csinál apu? Nem, mondta az anyám derűsen, és csattogtatni kezdett a habverővel. Vigyorogtam előre, és a fiamon gondolkoztam, aztán újra eszembe jutott, hogy kiváló családom van, kivételes gyerekem, szeretem a feleségem és az a- nyámat is, szeretem a gyümölcstortát és az ünnepeket, klassz rohangálni a parkban a családommal és a kutyánkkal, és hogy éppen ősz van, az haláli, gyerekkoromtól odáig vagyok az őszért, mindenkinek elmagyaráztam már, hogy valami különleges illata van a leveleknek ősszel, napillatúak. Hogyne, helyeseltek az emberek, és érdeklődve végigmértek. Most nem az ősz a fontos, a mai napon végiggondolom, mi nem tetszik az életemben, mert valami egyszerűen nincs rendben. A fiam már megint bezúgott a szobába, most atya leszek, ráparancsolok, menj vissza, hétfejű sárkány. Hétfejű sárkányfiam nem megy, bámul rám, felmér, csalódott, kijelenti, ugyanolyan vagyok, mint az előbb. Bólintok, hogy elhiszem, orvul felkapom, átadom anyámnak, anyám elgondolkozva és szórakozottan beleülteti a habverőtálba. Hétfejű fiam érdeklődve kalimpál, a nadrágja csupa habmaradék, anyám dúdol, keveri az ételt, hétfejű sárkányfiam vigyorog, és minden erőmet összeszedem, hogy ne röhögjek fel, kikapom a fiamat, rohanok vele átöltöztetni, felszabadultan nevetünk a fürdőszobában, rá- paskolok, most már tűnjön el. „Gondolkozz!" — int a hétfejű hároméves gonoszul, és eltűnik a konyhában. ormális kissrác voltam. Imádtam csavarogni, ismertük az összes erdőt a környéken, ha jól emlékszem, kilencéves koromban voltam először szerelmes, szerelmem tárgyának térde állandóan kék meg lila volt, velünk focizott, barna copfjai voltak. Gimnáziumba jártam. Barátaim voltak. Jókedvem volt. Majdnem mindig. Apán halálakor sírtam életemben először. Az apám nevét adtam hétfejű sárkányfiamnak, anyám boldog, mert mintha apám nem halt volna meg teljesen, a kissrác egyre jobban hasonlít rá , néha össze is folyt előttem a két ember, a kisfiamnak nem volt kisfiúarca, láttam ötvenévesnek, láttam ahogy rámmosolyog és örül nekem, a fiának, és ugyanakkor a fiam vigyorgott rám a megható macskaképével, berregett a játékautójának és elaludt a kutyájával. Mi a fene baj lehet itt? Valami van. Az egyetemet is simán elvégeztem. Megnősültem. Igazi szerelem volt, ma is az.Ha nincs itt Blanka, ideges vagyok és folyton féltem, amíg haza nem jön végre, késhet csak öt percet is, falfehér vagyok, azt képzelem, talán elütötte valami. Anyám nem beteg, jól megvagyunk négyen. A fiamat mind nagyon szeretjük, hát persze, hogy szeretjük. A kutyánk jól érzi magát. A macskánk elégedetten dorombol, vidám cica, nyugodt és folyton alszik. Egészséges. A házunk is szép. Egészséges. Van két teknősünk. Egészségesek, középkorúak. akváriumunk is van, szép színes, a kisfiam órákig bámulja őket, úgy hívja, vizes-fény üveges-halak. A halak is egészségesek. Van pedig valami. Velem! Egész biztosan velem van. Kiver a víz, nem tudom. Kikönyökölök az ablakba, hintázom is kicsit, recseg a padló. Egy percre, ahogy visszanézek, megint nagyon boldog leszek a lakásunktól, aztán visszanézek a kertre és felnevetek, a fiam rohangál a füvön, lobogtatja a tejszínhabos farmerját, a kutyánk őrülten utána, a fején piros baboskendő, a fiam műve. Betegség? Néha náthás vagyok, azon kívül semmi. Blanka meg tudná mondani, mi van velem. Hazajöhetne már. Kószálok a lakásban, anyám változatlanul dúdol, szomorúan megöntözöm az összes virágot, az egyik növény levelét bocsá- natkérően megsimogatom, majdnem levertem az állványról. A fiam szobája. Szívderítő rendetlenség, elönt a büszkeség; az én fiam! Mindenütt autó és mesekönyv. Nagyon szeretem a játékait, bekapcsolom a villanyvonatát. Elfog a rosszkedv, amint nézem, hogy rohan körbe a szerelvény, mert Blanka is vonattal jön, de mikor már! Nem bírok vonatot látni. Mindenféle állatok plüss- ből. A fiam bekukkant az ajtón, olyan kedves, ahogy néz, zavartan leteszem a zsiráfját. „Játszhatsz vele" — mondja a fiam. Milyen nagylelkű... Megengedi, először dobáljuk a zsiráfot, később mellétesszük az oroszlánt is. Oroszlán és zsiráf tanulságos párbeszédet folytatnak. Élvezettel kutatok a játékpolcon, felrikkantok örömömben, megtaláltam a saját klskori mackómat, lapos és arasznyi, kopott is a nyomorult. A fiam érdeklődve nézi, megpróbálja szakszerűen kinyomni a szemét. Nem kap rá engedélyt, csak a kopott szalagot igyekszik szálakra bontani, fejtegeti türelmesen, odaadóan. Csöngetnek, kirohanunk. Blanka végignéz, nevet, anyám dúdolva kijön, dúdolva köszön, príma illatok úsznak a konyhából, a fiam fel-felugrik, hadd érezze jobban, elragadtatva berohan az ajándék kacsával a konyhába. Anyám terít, a fiam meg- dicsőülten figyeli, hogy forog a fehér műanyagkacsa körbe-körbe. Lejár, tétován forog még kicsit, aztán elhallgat, a fiam felhúzza újra az oldalán, a kacsa újra zümmögve és hangosan pörög. Mellétérdelek én is, Blanka is, sikongva ugrálunk a kacsa útjából, a fiam felvidulva ráüt a kacsa fejére, de az pörög tovább. Mikor másodszor is leáll, felkapom, és mohón felhúzom, leteszem, és figyelem az útját. lanka már nincs mellettem, segít anyámnak, mesél az útjáról, időnként rám néz, megcsóválja a fejét. Azt szokta mondani néha, ő is, az anyám is, hogy nagy gyerek. Két gyerek: a fiam és én. A fiam nyúl a szárnyasért, hogy újra felhúzza, én a levegőben maradt kezemre nézek, de látom Blankát, az anyámat és a fiamat is, sőt a kutyánk is kint motyog magában, álmában, bámulok a kezemre (ami kinyújtva maradt, mert a fiam előbb csapott le a kacsára, mint én). És hülye képet vágok, jézusmária, mondom a bennem élő istennek, jézusmária, megvan, mi az, ami nyugtalanít, ami feszültté tesz. Jézusmária. Ott szűrődött el az életem, hogy felnőttem. Magyarországon, ahol sajátos történelmi adottságaink folytán nem voltak királyi gyűjtemények, csak az 1800-as évek közepén alakultak múzeumok, képtárak. Addig a közönség és a művészek is csak templomokban és néhány magángyűjteményben láthattak festményt, szobrot. A rendszeres kiállítások első hazai intézménye a Trefort Ágoston által kezdeményezett, 1839-ben alapított Pesti Műegylet volt. Célkitűzése: a honi művészet és művészek pártolása, az ízlés nemesítése, a művészet fejlesztése, rendszeres kiállítások rendezése— vásárlások és mülapok készítése által. Elnökül Fáy András írót választották, az elnökségben helyet fpglalt Eötvös József, Trefort Ágoston, Barabás Miklós, s az alelnöki tisztet Kossuth Lajos vállalta föl. A pest-budai polgárok ötforintos részvény összeget fizettek be, s ezért ingyen látogathatták a kiállításokat, műlapokat kaptak, s részt vettek a festmények sorsolásán. Liszt Ferenc egy hangversenyének teljes bevételét (1377 forintot) ajánlotta fel az egylet megalapításához. Trefort, Serényi gróf, Lukács Móric, Grimm Vince fogott össze a Műegylet első tárlatának megszervezésére. „Hogy a tárlatra alkalmas képek legyenek — írta Barabás Miklós —, Bécsbe utazott Grimm, sorra járta a művészeket és a műárusokat.” Sikerült is 1840. június 8-án az első kiállítást tető alá hozni a Redoutban, a Vigadó épületében. Kiállítottak 7 szobrot, 30 vízfestményt, építési rajzot, 3 dagerrotípiát, 279 olajfestményt. Nagy sikere volt Markó Károly négy festményének, Molnár József és Brodszky Sándor tájképeinek, Barabás Miklós, Tikos Albert, Kiss Albert arcképeinek, a velencei származású Marastoni Jakab 21 olajképének. A Műegylet később állandó kiállítóhelyiséget bérelt a Diána fürdőben, hogy a vidékről Pestre érkezők is mindig láthassanak műtárgyakat. Részvényesei 1856-ban már ötezren voltak. így aztán egyre több képet kellett kisorsolni, mert a közönség körében ez volt a legfőbb vonzerő. Csakhogy a Műegylet nem állt hivatása magaslatán. Egyre több képet válogattak ki sorsolásra, egyre olcsóbb áron, így aztán a „legigénytelenebb munkákat vitte a közönség körébe”. A sok olcsó, gyenge minőségű kép a nyárspolgárok ízlését úgy ahogy kielégítette, de nem terjesztette az igazi művészetet, ahogy az egylet korábban ígérte. Nem töltötte be hivatását a magyar művészet és művészek pártolása terén sem. Ezért éles bírálatok is érték a sajtóban a Műegyletet. Frankenburg Adolf Emlékirataiban így vélekedik: „Műegyletünk, melynek feladata lett volna a honi művészetet és művészeket pártolni, ezeket minden alkalommal mellőzte... éppen olyan időben, midőn leghőbben buzogtunk nemzetiségünk és honi iparunk (a védegylet alapításával) s művészetünk felvirágoztatása mellett... Annyi bizonyos, hogy a Pesti Műegyletnél magyartalanabb egylet nem volt a hazában! Híre is járta, hogy a hazai művészek az önérzet és becsület sugallatát követvén, elszakadni akarnak e hazafiatlan irányban sáfárkodó egyesülettől, s külön egyesületet kívánnak alkotni, mely egyedül honi művészektől fogad és állít ki műveket.” így is lett, 1861 -ben megalakult az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, s a Műegylet 1869-ben végleg megszűnt. Kádár Márta Bíró László MAGÁNY Végtelen sötétség mély csend körülöttem, szamurájkard a döbbenet — s belém hasít... Tudom, hogy most már egyedül maradtam. SZAPUDI ANDRÁS Galambszürkében Mikor is volt a piavei áttörés?, tűnődik Kujtorog- hy, júniusban-e vagy júliusban?, a ceruzával írt levél dátuma V. hó 10-e. Harctér, 1918. V. 10-e; mikor is volt a Piave...? Vagy éppen májusban?, a levelet, biztos, hogy előtte írta az apja, a 19 éves zászlós, biztos, hogy előtte. Harctér, 1918. V. 10-e; Édes Szüleim... tegnap nem kaptam semmi írást tőletek... szeretnék már hazamenni egy kis szabadságra, tőlünk most Weldy hadnagy utazott haza, majd doktor Újla- ky következik, és utána a Ti fiatok... Viszek magammal egy kuffert és egy ruhászsákot, a takaróimat és a hálózsákot itt hagyom az ütegnél, de a téli holmit magammal viszem... a búzát talán még lábon láthatom, errefelé a vetés szempontjából igen kedvező az időjárás, szinte minden másnap esik, napközben pedig hétágra süt a nap,jó meleg van mindig. Hogy mikor kerülünk el innen, azt még a legöregebbek sem tudják, talán sohasem... Legalább megvolna már a jogosultságom a Károly csapatkeresztre, nagy pech volna, ha nem kapnám meg. Azért bízom, hogy mégis jogosult leszek rá, eltart ez a háború még egy kis ideig. Kujtoroghy szája körül kesernyés mosoly — a K. cs. keresztet megkapta és még mást is, ha jaj, ha tudta volna előre, szegény —fehér frottírköpenyben ül a teraszon, nagy színes platánlevelek potyognak a még mindig barnító eyejú napfényben, előtte az asztalon egy 75 forintos kis üveg Stefi, valamint apja és a fia levele — az apjáét a mama küldte, most találta meg a családi iratok között, de egyszerre érkeztek a reggeli postával — meglepően hasonlít az írásuk, gondolja Kujtoroghy, de a gyereké mintha kuszább, sietősebb volna; remélem jól vagytok, még nem kaptam tőletek levelet, én megvagyok itt, Baltimore-ban, magammal hoztam a nagypapa néhány rajzát, például az első világháborúban készített vázlatait, igazán nagyszernek, frissek, mintha tegnap rajzolta volna őket, szóval a lakás... a fürdőszobát egyelőre megosztom egy néger hallgatóval, az egyetem rengeteg munkát ad, sokszor még éjfélkor is a számítógép előtt ülök... a telefon csak a jövő héten... Kujtoroghy fölnéz a levélből, s ekkor megpillantja a Mestert. Először nem hisz a szemének... galambszürke, igen finom öltöny, vakító inggallér, szivarfüst eziistözte halánték... minden kétséget kizáróan óaz, Himyady Sándor. A szemközti asztalnál ül elegánsan, gyönyörűen. Kiérdemesült osztrák fúszeresnék sütkéreznek körülötte fonnyadt-alma bájaikkal, az asztalán kávés ßndzsa, csésze áttetsző porcelánból, jegyzettömbje fehér lapjai közé színes platánlevelek keveredtek; Kujtoroghy a ceruzát taró kezét figyeli, most nem ír, hanem rajzol, talán egy derék lópofát, amely fölmerült benne a sötétből, az osztrák fúszeresnék tekintete pompás férfitestére tapad, mögötte ősz-zilálta arborétum. (Nem tudhatja, hogy az arborétum mögött bújik meg az a téglagyár, ahová apja hitsorsosait gyűjtötték össze, mielőtt Auswitzba vonatoztatták őket.) Hunyady Sándor, akit hódító Bródy nemzett „kincses" Kolozsváron, s a mélázó Krúdy gondolt ki egy tabáni csapszékben, most abbahagyja a rajzolást, és int a fizetópincérnek. A fóúr — talán az ó tiszteletére —frakkba öltözött, és ezüsttálcán hozza a számlát, egy pincér rásegíti a puha felöltőjét,, kezébe adja nagyvilágias, drága kalapját, s a londiner siet már a bőröndjével, ami tele van ragasztva hotelcédulával. Kujtoroghy — fehér frottírköpenyben, apja és fia leveleivel a tenyere alatt — Idegzetvisszafojtva nézi, hogy a Mester borravalót ad. Különböző bankjegyeket, koronásokat, pengősöket osztogat, a pincérek hajlonganak előtte, s amikor már elvonult a teraszról, az értéktelen papírpénzt a szeméttartóba, az összesöpört platánlevelek közé dobják. A szálloda kapujában márkás autók között egy fiáker várakozik. A Mester, miután megérintette a kocsis vállát, kényelmesen hátradől az ülésen, és a fogat elindul. Végigkocog a dunántúli kisvároson, majd eltűnik, mint egy látomás. PREKÁCZKÓ ÁGNES Ez a nap M N B
