Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

5 i 1989. november 11., szombat Somogyi Néplap PETRA VON KANT KESERŰ KÖNNYEI Bemutató a stúdiószínpadon „Petra...! Kérlek, kínálj meg egy cigarettával!” A kérésre nincs válasz, a gesz­tus elmarad. Petra összetör­tén süpped a kényelmes fo­telba és csak Marlene látja. Marlenet, aki lassan, csönd­ben leveszi a szemüvegét, és a szomorúság meg az öröm hálába olvadó tiszta tekin­tetével néz vissza Petrára. Igaz, hogy a kérés sem hangzott el valójában, csak én mormoltam a fogaim kö­zött nemegyszer, megfeled­kezve arról, hogy „csak” egy színdarab nézője vagyok. Egy néző. aki mégis benne van a játékban. A kaposvári Csiky Ger­gely Színház Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei című színművének előadásán ügy gondolom, nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. S bár hatott a nézőtér berendezésének új­szerűsége — a szobabelsőt körbevették a nézők számá­ra fenntartott székek —, mégsem ez volt az igazi oka annak, hogy a bemutató es­téjén ki Petrának, ki Mar- lenenek. Karinnak, Sidonie- nak, Gabinak vagy Valerie- ek érezhette magát. Igen, a férfiak is ... Mert akik a színpadon, a szobá­ban viaskodtak egymással és önmagukkal, azok mindany- nyian mi voltunk. Kiábrán­dultságainkkal. keserűsé­geinkkel, agressziónkkal és gyöngeségeinkkel egyetem­ben. S hogy azzá lehettünk, az a rendező, Jordán Tamás és a hat kiváló színésznő ér­deme volt. Mert Fassbinder a darabot saját magáról és az őt körülvevő, az életében kulcsszerepet játszó szemé­lyekről írta. ö volt valójá­ban Petra is, a höl köny- fakasztóan érzelgős, hol tág látókörű, aktív, életkedvtől duzzadó nő, a depressziós embergyűlölő cinikus... A főszereplő, írhatnám ... Ám ennek a darabnak a kaposvári stúdiószínházban csak névlegesen volt Petra a főszereplője. És ez nem a színészi alakítás kvalitásbeli különbségéből adódott első­sorban, hanem abból a rendezői koncepcióból, ame­lyet Jordán Tamás képvi­selt. De a lényeg mégsem ebben rejtőzik csupán. Ha­nem abban, ahogy az érzel­mekről, a kapcsolatokról „beszélt” a rendező. Ahogy a csönd, a néma­ság minden pillanata torok­szorító érzéseket kavart, ahogy a féktelen öröm mö­gött mindig ott éreztük búj- kálni a tragédiát, ahogy a belenyugvás tehetetlensége megülte a lelkünket. Marlene — Nagy Mari —, mert a kettőt nehéz lenne egymástól elválasztani — úgy tudott jelen lenni más­fél órán át a színpadon, hogy némasága „élő lelkiismeret- ként” telepedett a nézőkre. Sokszor „nem is láttuk”, mert Petrát figyeltük, övé volt a „szerep”. De ez a te­hetséges, fiatal színésznő képes volt arra, hogy — mint ahogy ezt Petrával is valószínűleg egy életen át megtette — némaságával és kiszolgáltatottságával, de sugárzó szeretetével minden pillanatunkat lefoglaljon a tudat alatt. És Petrát ez idegesítette. Menekült volna Marlene elől, de mégis mindig Mar­lene volt az, akihez mene­kült. Furcsa paradoxon ... Ügy éreztük, hogy Marle­ne már a kezdet kezdetén tudta: Petra az övé lesz, csakis az övé ... Ám Petrá­nak kevés és egyben sok is volt ez a szeretet, ez a min­dent eltűrő, szolgai ragasz­kodás. ö többre vágyott. Ne­ki kellett az izgalom, az ön­marcangoló szenvedély és szenvedés, kellett, hogy megalázzák. Kellett neki Karin, akit csodálhatott, s akiről kellett, hogy tudja: igazából sosem volt az övé... Petra, a 40-es évéhez kö­zeledő nő, kezdett kiüresed­ni. A siker, a jólét, a kö­zömbösségig untató barátnő, Sidonie, nem volt igazán megfelelő partner ennek az érzelmektől túlfűtött, intel­lektuális egyéniségnek. Pet­ra már egy jó ideje csak játszott, önmagával és a környezetével is. Aztán a játék. Karinnak, az exklu­zív kokottnak a megjelenése után, majdnem tragédiába fulladt. Lázár Kati Petra bőrébe bújva a színészi alakítás olyan színskáláját játszotta végig, amelyhez foghatót csak kivételes esetekben lát­hat a néző. Pillanatok alatt tudott a lusta, eltompult, érdektelen nőből izgalmasan szép, hódítót varázsolni, és ugyanolyan pillanatok alatt tudott toprongyos, agresszív, ám mégis szánni valóan esetlen, gyönge nővé „deg­radálódni”. A mérték- és távolságtar­tó hűvösséggel hozzá köze­ledő Sidonienek Tóth Eleo­nóra alakításában sikerült meglelnie azt az egyensúlyt, amelyet az ös6zjáték meg­követelt tőle. Ugyanez mond­ható el a Petra kamaszlá­nyát, Gabit alakító Réz Ág­nesről, valamint a „mindent megsértő” anyáról, Valerie- ről, akit Körmendi Éva sze­mélyesített meg. Nem szándékosan említem utoljára a Karín szerepében bemutatkozó Márton Esztert. Testi adottságai, arányos al­kata, érdekesen szép arca predesztinálta erre a sze­repre. Neki talán az volt a feladata (és ez nem kevés!), hogy tudjon önmaga marad­ni. Nem más, mint egy bál­vány, egy elérhetetlen illú­zió ... Az előadás „díszletei” Kondákor Tamás mérték­tartását és ötletességét di­csérik. A szélsőségektől mentes és a jellemeket, al­katot is egyaránt figyelembe vevő „jelmez” Kovalcsik Anikó munkája. A hatvanas évek angol slágerei, „élő­ben” a lemezjátszóról meg­szólaltatva, segítették az egyes jelenetek egymáshoz illesztését, az érzelmek meg­szelídítését, és felerősítését is egyben. Julian Ria fordí­tása érthetően és élvezhe­tőén közvetítette Fassbinder nyelvezetét. A rendező Jor­dán Tamás érdeme, hogy a tabuként kezelt homoszexu­ális kapcsolat finom megje­lenítése nem kelt ellenérzé­seket. „Most kiderül, tudunk-e farkasszemet nézni egymás­sal és önmagunkkal” — nyi­latkozta még a próbák köz­ben. Tudtunk! De csak köny- nyes szemmel... Várnai Ágnes Fotó: Csobod Péter SOROKBAN ÉS KÉPEKBEN Siófok históriája Kötet a városról Egy várostörténeti tanulmánykötet akkor éri el célját, ha teljes egészében — a történelmétől az iparáig, híres szü­lötteitől a művészeti életéig — alaposan be tudja mutatni a települést. A közelmúltban megjelent Siófok című monográ­fiának majdnem hiánytalanul sikerült ez;, ami hiányzik a kötetből, az a város igen jelentős és nagy múltra visszate­kintő sportélete. Természetesen ez nem ünneprontás, hiszen a gondosan szerkesztett könyv számos, igen színvonalas ta­nulmányt tartalmaz. Az előző gondolatot dr. Gáti István siófoki tanácselnök bevezetőjében így fogalmazta meg: „Siófök történetének tükre ez a könyv, tudományos hitelességű várostörténeti tanulmá­nyok, amelyek azzal a nemes szándékkal készültek, hogy mi­nél teljesebben bemutassák Siófok múltját, jelenét és válto­zásait.” A várossá nyilvánítás 20. évfordulójára megjelent kötet hiánypótló vállalkozás, hiszen avatott szerzők tollából ez ideig nem jelent meg olyan hasonló jellegű, összefoglaló munka, amely Siófok történetének már a kőkorszakban kez­dődő időszakától a hatalmas idegenforgalmával napjaink egyre nemzetközibbé váló településének fejlődéséig értékes információáradattal ismerteti meg olvasóit. A krónikás a kötet bemutatásával nehéz feladatot vál­lal, hiszen valamennyi tanulmányt nem taglalhatja, pedig azok egytől egyig igen pontos, időigényes kutatómunkáról árulkodnak. Válogatása tehát nem jelent rangsort, a kötetről papírra vetett néhány sor csupán avatatlan véleményét, sze­mélyes érdeklődési területeit tükrözi. A hihetetlen gyorsasággal fejlődő városról vajon kinek jutna eszébe, hogy környéke már a történelem előtti időbén, a csiszolt kőkorszakban lakott terület volt? Sági Károly ta­nulmánya az őskortól a középkorig ismerteti meg olvasóit Siófok történetével. Tudományos igényű munkája főként az ásatások eredményeire támaszkodik, ám a nehezen feldol­gozható adathalmaz helyett igen színesen mutatja be többek között az akkor élt emberek hiedelemvilágát, temetkezési kultúráját, földművelési technikáját, használati eszközeit és kincsleleteit is. Magyar Kálmán tanulmánya a mohácsi vészig foglalko­zik a város történetével. A Siófok környékén és a különbö­ző korokban megtelepülő ember számára a táji adottságok, az utak mellett a vízrendszer látszik alapvetően döntőnek — írja. Siófok, valamint a hozzá tartozó szomszédos falvak dombhátain és a völgyek védettebb oldalain föld- és sző­lőművelő, katonáskodó népesség lakhatott elsősorban. Majd később külön kitér az állam- és egyházszervezés időszakára, a Sió mente Árpádok alatti, illetve a Sió(fok) és környéké­nek a késő középkorban lezajló fejlődésére. A siófoki állítólagos római zsilipmaradványok vélemé­nyem szerint a török kori vár részei — írja a Siófok török vára című tanulmány bevezetőjében Sági Károly. Fejtegeté­se igen érdekes tanulságokkal bír, állítását különböző ása­tási leletanyagokkal támasztja alá. A közelmúltban várossá avatásának huszadik évforduló­ját ünneplő település XVIII. és XIX. századi történetét Tóth Péter tollából ismerhetjük meg. Alapos, tudományos hiteles­ségű munkája új megközelítésből vizsgálja az általános vi­szonyokat, az uradalmi, valamint a jobbágygazdálkodást. A következő két tanulmány, T. Mérey Klára A jobbágy­falutól a fürdővárosig és Kanyar József Siófok fürdőkultúrá­jának történetéből című írása, igen szervesen összefügg. A Balaton halászatát, Siófok hajózásának történetét és a város közlekedéstörténetét dolgozta fel Reöthy Ferenc, Sá­gi Károly—Zákonyi Ferenc és Erdösi Ferenc. Siófok lakossága 1919 júliusának utolsó napjaiban a nagy számú fővárosi nyaralótól, az ott állomásozó hadtest­törzstől, illetve az azt biztosító katonák révén értesült a ka­tonai-politikai válságról — kezdte a település történetét 1919- től 1945-ig felölelő tanulmányában Andrássy Antal. Lebilin- cselően érdekes, igen apró részletekre — okokra és követ­kezményekre —■ kiterjedő írásában számos olyan momen­tumra fény derül, a Tanácsköztársaságtól a világégésig, ame­lyeket így, egy adott település vonatkozásában összefoglaló­an eddig nem olvashattunk. A kötet további részében megismerkedhetünk Reöthy Ferenc tollából „a Balaton-tudományok lelkes művelőjének”, Lukács Károlynak az életével és munkásságával, Tüskés Ti­bor jóvoltából Siófok gazdag és színes irodalmi, képzőművé­szeti és zenei életével, Matyiké Sebestyén József tanulmá­nyából pedig megyénk legismertebb néprajzkutatójának, Együd Árpádnak kedves emberségével, az itt élők táncaival, dalaival, népművészetével foglalkozó felejthetetlen kutatójá­nak életével. Zákonyi Ferenc Siófok újkori történetét taglalja, míg Ormándi István a fürdőváros igazgatásával és idegenforgal­mával foglalkozik. Ez utóbbiból megtudhatjuk, hogy míg 1968-ban a közforgalmú szálláshelyeken mintegy 160 ezer vendég, alig több mint tíz évre rá csaknem 200 ezer vendég fordult meg, s a lakosság létszáma 1960-tól 1984-ig csaknem 10 ezerrel — 22 ezer 267-re — növekedett. A tanulmány kü­lön kitér azokra a problémákra — a visszaesett magánerős építkezésektől a megnövekedett lakosság és a hatalmas ide­genforgalom okozta ellátási zavarokig, a szolgáltatási hiá­nyosságoktól a Balaton vizének egyre erőteljesebb szennye­zéséig —, amelyekkel küzdött, illetve napjainkban is küzd a város, Matyikóné Nagy Éva Siófok iskola- és 1950-ig közműve­lődéstörténetét vetette papírra. Történetileg ezt folytatja Iby András tanulmánya, amely napjainkig mutatja be a te­lepülés közművelődését. A Fejezetek a meteorológiai mérések és kutatások ered­ményeiből című tanulmányának bevezetőjében érdekes tény­re hívja föl a figyelmet Böjti Béla: hazánkban központi me­teorológiai intézmény létrehozásáról az 1870. április 8-án kelt királyi alapítólevél tanúskodik. 1891-ben a Siófokon megin­dult meteorológiai mérések és megfigyelések idején a Ma­gyar Királyi Meteorológiai és Földmágnesességi Központi In­tézet révén többek között a következő adatok láttak napvi­lágot: július 6-án reggel hét órakor Siófokon a levegő hő­mérséklete 18,6 Ceilsius-fok volt, s pontos adatok vannak például a várossá nyilvánítás napjának hőmérsékletéről, lég­nyomásáról is. S végül az egészségügy történetének bemutatását követő, en Szapudi András Siófoki arcok című olvasmányos írása zárja a tanulmányok gyűjteményét. A Siófok képekben című összeállítás Gerendássy Tamás és Bollósy László munkáját dicséri. Bár talán nem ártott volna néhány archív fotót — amely ugyan a kötetben néhol föllelhető — becsempészni ebbe a fejezetbe, hiszen a válto­zás, a fejlődés akkor lenne igazán szembetűnő. Visszatérve a sportélethez — amelynek hiányát e sorok írója már megemlítette — a hiány kissé furcsán fogalmazva mégsem „teljes”. A tanulmányokat böngészve ugyanis talá­lunk utalásokat főként a vízi sportokra. Többek között meg­tudhatjuk azt, hogy ki nyerte 1948. augusztus 29-én a Bala- tonfüred—Siófok közötti Balaton-átúszó bajnokságot. Szó esik a balatoni kardvívó bajnokságról, de a teniszről, a vi­torlázósportról és a labdarúgásról már az igénynél „keve­sebb”. A kötet ezen apró „hibájával” együtt is az egyik legát­fogóbb kiadvány ebben a kategóriában. Szerkesztője: Ka­nyar József igen körültekintően és pontosan felépített tanul­mányokat fogott értékes csokorba. Tamási Rita

Next

/
Oldalképek
Tartalom